Hűségesen és félelmet nem ismerve a náci üldözéssel szemben

Vilma holland királynő 1946. június 17-én részvéttáviratot küldött egy amszterdami családnak, amelynek tagjai Jehova Tanúi. A táviratban a királynő kifejezte elismerését fiuk, Jacob van Bennekom iránt, akit a II. világháború alatt kivégeztek a nácik. Néhány évvel ezelőtt a Hollandia keleti részén található Doetinchem város tanácsának döntése alapján az egyik utcát Jehova Tanúi egyikéről, Bernard Polmanról nevezték el, akit szintén kivégeztek a háború alatt.

MIÉRT fordultak szembe a nácik Jacobbal, Bernarddal és Jehova Tanúi közül másokkal Hollandiában a II. világháború alatt? És mi tette képessé ezeket a Tanúkat arra, hogy hűségesek maradjanak az évekig tartó kegyetlen üldözés ellenére, és végül kivívják honfitársaik és a királynő tiszteletét és elismerését? Megtudhatjuk, ha megvizsgálunk néhány eseményt, mely ehhez a „Dávid és Góliát” küzdelemhez vezetett Jehova Tanúi kicsiny csoportja és a hatalmas náci háborús gépezet között.

Betiltás alatt, mégis tevékenyebben, mint valaha

1940. május 10-én a náci hadsereg lerohanta Hollandiát. Mivel a Jehova Tanúi által terjesztett irodalom leleplezte a nácizmus gonosztetteit, és Isten Királysága mellett foglalt állást, a nácik nem vesztegették az idejüket, azonnal megpróbálták leállítani a Tanúk tevékenységét. Alig három héttel azután, hogy megszállták Hollandiát, kibocsátottak egy titkos rendeletet, melyben betiltották Jehova Tanúi munkáját. 1941. március 10-én egy sajtóbeszámoló nyilvánosságra hozta a betiltást, és azzal vádolta a Tanúkat, hogy  kampányt folytatnak „minden állami és egyházi intézmény ellen”. Ennek következményeként a Tanúk üldözése fokozódott.

Érdekes, hogy bár a hírhedt Gestapo, vagyis a titkosrendőrség minden egyházat a felügyelete alatt tartott, csak egyetlen keresztény szervezetet üldöztek ilyen kegyetlenül. Dr. Louis de Jong holland történész a Het Koninkrijk der Nederlanden in de Tweede Wereldoorlog (Hollandia királysága a második világháború alatt) című műben ezt mondja: „Csak egyetlen vallásos csoportnak kellett elszenvednie a halálig tartó üldöztetést: Jehova Tanúinak.”

A holland rendőrség együttműködött a Gestapóval a Tanúk felderítésében és letartóztatásában. Ráadásul egy körzetfelvigyázó, akit sikerült megfélemlíteni, és aki hitehagyottá vált, a korábbi hívőtársaival kapcsolatos adatokkal látta el a nácikat. 1941 áprilisának végére 113 Tanút tartóztattak le. De vajon ez a támadás leállította a prédikálótevékenységet?

Egy titkos dokumentum, a Meldungen aus den Niederlanden (Beszámolók Hollandiából), melyet a német Sicherheitspolizei (biztonsági rendőrség) készített 1941 áprilisában, megadja a választ. A beszámoló ezt mondja Jehova Tanúiról: „Ez a tiltott szekta az egész országban rendkívüli lendülettel folytatja a tevékenységét, illegális összejöveteleket tart és röpiratokat osztogat, amelyeken olyan jelmondatok állnak, mint például: »Isten Tanúinak üldözése bűntett«, és »Jehova örök pusztulással bünteti az üldözőket«.” Két héttel később ugyanez a forrás erről számolt be: „bár egyre szigorodtak a biztonsági rendőrség rendszabályai a Bibliakutatók ellen, azok tevékenysége mégis egyre fokozódik.” Igen, a letartóztatás veszélye ellenére a Tanúk folytatták munkájukat, és csupán 1941-ben több mint 350 000 kiadványt terjesztettek el!

Mi tette képessé ezt a néhány száz Tanúból álló egyre növekvő csoportot arra, hogy ilyen bátran kiálljon félelmetes ellenségével szemben? Az ókori Ésaiás prófétához hasonlóan a Tanúk Istent félik, és nem embereket. Miért? Mert megszívlelték Jehova megnyugtató szavait, melyeket Ésaiással jegyeztetett le: „Én, én vagyok megvígasztalótok! Ki vagy te, hogy félsz halandó embertől?” (Ésaiás 51:12).

A félelemnélküliség tiszteletet érdemel

1941 végére a letartóztatott Tanúk száma 241-re nőtt. Azonban csak néhányan engedtek az emberektől való félelemnek. Willy Lages, a német titkosrendőrség egyik  hírhedt tagja elmondta: „Jehova Tanúinak 90 százaléka semmit nem volt hajlandó elárulni, míg más vallásos csoportokban csak elenyésző százaléknak volt ereje ahhoz, hogy csendben maradjon.” Egy holland egyházi személy, Johannes J. Buskes, aki együtt volt börtönben néhány Tanúval, megerősíti Lages állítását. Buskes 1951-ben ezt írta:

„Mélységes tiszteletet kezdtem érezni irántuk az Istenbe vetett bizalmuk miatt, és mert oly nagy ereje volt hitüknek. Soha nem felejtem el azt a fiatalembert — nem lehetett több 19 évesnél —, aki röpiratokat terjesztett, melyek Hitler és a Harmadik Birodalom bukását jelezték előre . . . Fél éven belül szabadon engedték volna, ha ígéretet tesz, hogy felhagy az ilyen tevékenységgel. Ezt ő határozottan visszautasította, és ezért meghatározatlan időre kényszermunkára küldték Németországba. Jól tudtuk, mit jelent ez. Másnap reggel, amikor elvitték, és elbúcsúztunk tőle, azt mondtam neki, hogy sokat gondolunk majd rá, és imádkozunk érte. Ő csak ennyit mondott: »Ne aggódjatok miattam. Biztosak lehettek benne, hogy Isten Királysága el fog jönni.« Olyasvalami volt ez, amit soha nem felejt el az ember, még ha minden lehetséges érve megvan is ezeknek a Jehova Tanúinak a tanításai ellen.”

A kegyetlen üldözés ellenére a Tanúk száma egyre nőtt. Míg nem sokkal a II. világháború előtt mintegy 300-an voltak, 1943-ra ez a szám 1379-re nőtt. Szomorú, hogy ugyanennek az évnek a végére abból a több mint 350 Tanúból, akiket letartóztattak, 54-en meghaltak a koncentrációs táborokban. 1944-ben, a hollandiai Jehova Tanúi közül 141-en voltak még mindig koncentrációs táborokban.

A náci üldözés utolsó éve

A normandiai partraszállás napján, 1944. június 6-án kezdődött el a Tanúk üldözésének utolsó éve. Katonai szempontból a nácik és a velük együttműködők sarokba lettek szorítva. Azt gondolhatná az ember, hogy ilyen helyzetben a nácik felhagynak az ártatlan keresztények üldözésével. Azonban abban az évben további 48 Tanút tartóztattak le, és a bebörtönzött Tanúk közül 68-an haltak meg. Egyikük a korábban említett Jacob van Bennekom volt.

A 18 éves Jacob a között az 580 személy között volt, aki 1941-ben keresztelkedett meg, hogy Jehova Tanúja legyen. Nem sokkal ezután ott kellett hagynia jó munkahelyét, mert azt kívánták tőle, hogy alkudjon meg keresztény semlegességében. Új munkát talált mint küldönc, és közben elkezdte a teljes idejű szolgálatot.  Mialatt éppen bibliai irodalmat szállított, elfogták és letartóztatták. 1944 augusztusában a 21 éves Jacob ezt írta családjának a börtönből, Rotterdam városából:

„Nagyon jól vagyok, és nagyon boldog vagyok . . . Már négyszer kihallgattak. Az első kettő elég kemény volt, és nagyon megvertek, de az Úr ereje és ki nem érdemelt kedvessége képessé tett arra, hogy a mai napig semmit se áruljak el . . . Előadásokat is tartottam itt, összesen hatot, melyeket 102-en hallgattak meg. Közülük néhányan komolyabban is érdeklődnek, és megígérték, hogy amint kiszabadulnak, folytatják.”

1944. szeptember 14-én Jacobot koncentrációs táborba vitték a hollandiai Amersfoort városba. Ő ott is folytatta a prédikálást. Hogyan? Az egyik rabtársa így emlékezett vissza: „A rabok elcsenték az eldobott cigarettacsikkeket, melyekhez az őrök egy Biblia lapjait használták cigarettapapírnak. Jacobnak néha sikerült egy-két szót elolvasnia a Biblia valamelyik lapjáról, amelyet arra használtak fel, hogy belesodorják a cigarettát. És ő ezeket a szavakat azon nyomban felhasználta, hogy prédikáljon. Hamarosan elneveztük Jacobot a »bibliás embernek«.”

1944 októberében Jacob ott volt a raboknak abban a nagy csoportjában, mely azt a parancsot kapta, hogy tankcsapdát ásson. Jacob ezt visszautasította, mivel a lelkiismerete nem engedte meg, hogy támogassa a háborús erőfeszítéseket. Bár az őrök fenyegetőztek, ő nem engedett. Október 13-án egy tiszt a magánzárkából a munka helyszínére vezette őt. Jacob most is szilárdan kitartott. Végül azt parancsolták neki, hogy ássa meg a saját sírját, azután pedig agyonlőtték.

A Tanúk üldözése folytatódik

Jacobnak és másoknak a bátor kiállása felbőszítette a nácikat és újabb üldözési hullámot indított el a Tanúk ellen. Egyik célpontjuk a 18 éves Evert Kettelarij volt. Evertnek először sikerült elmenekülnie és elrejtőznie, de később elfogták, és súlyosan megverték, arra kényszerítve, hogy adjon felvilágosítást más Tanúkról. Amikor ezt megtagadta, Németországba küldték kényszermunkára.

Még abban a hónapban, 1944 októberében  a rendőrség kereste Evert sógorát, Bernard Luimest. Amikor megtalálták, ő éppen két Tanúval volt, Antonie Rehmeijerrel és Albertus Bos-zal. Albertus már 14 hónapot eltöltött egy koncentrációs táborban, és amikor kiszabadult, lelkesen folytatta a prédikálómunkát. A nácik először kegyetlenül megverték ezt a három férfit, azután pedig agyonlőtték őket. Csak a háború után találták meg a holttestüket és temették el újra őket. Nem sokkal a háború befejezése után több helyi újság beszámolt erről a kivégzésről. Az egyik újság azt írta, hogy a három Tanú következetesen visszautasított minden olyan szolgálatot a náciknak, mely Isten törvényébe ütközött, és hozzátette még, hogy „ezért az életükkel fizettek”.

Időközben 1944. november 10-én a fentebb említett Bernard Polmant letartóztatták, és olyan helyre küldték, ahol katonai feladatokat kellett volna elvégeznie. Ő volt a kényszermunkások között az egyetlen Tanú, és az egyetlen, aki visszautasította ezt a munkát. Az őrök különféle módszerekkel próbálták rávenni arra, hogy megalkudjon. Nem kapott enni. Kegyetlenül megverték botokkal, ásóval és puskatussal. Aztán arra kényszerítették, hogy térdig érő hideg vízben gázoljon, majd bezárták egy dohos pincehelyiségbe, ahol az egész éjszakát a vizes ruhákban kellett töltenie. De Bernard nem alkudott meg.

Az idő alatt Bernard két lánytestvérének, akik nem voltak Jehova Tanúi, megengedték, hogy meglátogassák. Megpróbálták rávenni, hogy változtassa meg a véleményét, de ez egyáltalán nem ingatta meg Bernardot. Amikor megkérdezték, mit tehetnének érte, ő azt mondta nekik, hogy menjenek haza, és tanulmányozzák a Bibliát. Az üldözői megengedték állapotos feleségének is, hogy meglátogassa, abban a reményben, hogy ő talán majd meg tudja törni a feddhetetlenségét. De felesége jelenléte és bátorító szavai inkább megerősítették Bernardot abban az elhatározásában, hogy hűséges marad Istenhez. 1944. november 17-én az összes kényszermunkás szeme láttára Bernardot agyonlőtte öt kínzója. Sőt, miután Bernard már meghalt — és teste golyókkal volt tele —, a felelős tiszt őrjöngeni kezdett, előkapta a pisztolyát, és keresztüllőtte Bernard mindkét szemét.

Bár ez a kegyetlenség sokkolóan hatott a Tanúkra, akik hallottak a kivégzésről, mégis hűségesek és félelem nélküliek maradtak, és folytatták keresztény tevékenységüket. Jehova Tanúinak egyik kis gyülekezete, amely nem messze volt attól a helytől, ahol Bernardot megölték, röviddel a kivégzés után erről számolt be: „Ebben a hónapban, a rossz idő és az akadályok ellenére, melyeket Sátán gördít az utunkba, egyre jobban haladunk előre. A szántóföldön töltött órák száma 429-ről 765-re nőtt . . . Az egyik testvér prédikálás közben találkozott egy férfival, akinek nagyszerű tanúbizonyságot tett. A férfi megkérdezte a testvért, hogy ugyanazt a hitet vallja-e, mint az a férfi, akit agyonlőttek. Amikor megtudta, hogy igen, felkiáltott: »Micsoda ember, és micsoda hit! Ezt nevezem én hithősnek!«”

Jehova megemlékezik róluk

1945 májusában a nácik vesztettek, és el kellett hagyniuk Hollandiát. A háború alatti könyörtelen üldözés ellenére Jehova Tanúinak a száma néhány százról több mint 2000-re nőtt. Dr. Louis de Jong történész elismeri a háború idején élt Tanúkkal kapcsolatban: „Nagy többségük nem volt hajlandó megtagadni a hitét, a kegyetlen bánásmód és kínzás ellenére sem.”

Igen, joggal emlékezett meg néhány világi tekintély Jehova Tanúiról a náci uralommal szembeni bátor kiállásukért. Ami azonban sokkal fontosabb, Jehova, és Jézus is megemlékezik ezeknek a háború idején élt Tanúknak a példás életéről (Zsidók 6:10). Jézus Krisztus közelgő ezeréves uralma alatt ezek a hűséges és félelmet nem ismerő Tanúk, akik életüket adták Isten szolgálatáért, feltámadnak majd az emléksírokból a paradicsomi földön való örökké tartó élet kilátásával! (János 5:28, 29).

[Kép a 24. oldalon]

Jacob van Bennekom

[Kép a 26. oldalon]

Újságcikk a Jehova Tanúi munkáját betiltó rendeletről

[Képek a 27. oldalon]

Jobbra: Bernard Luimes; alatta: Albertus Bos (balra) és Antonie Rehmeijer; lent: a Társulat hivatala Heemstede-ben