Élettörténet

Segítséget kaptam, hogy legyőzzem a félénkséget

RUTH L. ULRICH ELMONDÁSA ALAPJÁN

Ott álltam összetörve a lelkész házának küszöbén, és sírtam. Hamis vádak özönét zúdította rám Charles T. Russell ellen, aki a Watch Tower Bible and Tract Society első elnöke volt. Hadd meséljem el, hogy miért látogattam meg az embereket, habár még csak fiatal lány voltam.

MÉLYEN vallásos családban születtem egy nebraskai farmon (USA), 1910-ben. Minden reggeli és vacsora után együtt olvastuk a Bibliát. Édesapám a metodista egyház vasárnapi iskolájának igazgatója volt a farmunktól körülbelül hat kilométerre lévő kisvárosban, Winside-ban. Volt egy lovaskocsink, amelynek az ablakain ponyva volt, így akármilyen idő volt is, minden vasárnap reggel el tudtunk menni a templomba.

Nyolcéves lehettem, amikor a kisöcsém beteg lett, gyermekbénulást kapott. Édesanya Iowába vitte őt egy szanatóriumba gyógykezelésre. Odaadó gondoskodása ellenére a kisöcsém meghalt. De mialatt ott voltak, édesanya találkozott egy Bibliakutatóval — így hívták akkor Jehova Tanúit. Sokat beszélgettek, és édesanya a Bibliakutatók néhány összejövetelére is elment azzal a hölggyel.

Amikor édesanya hazajött, elhozta a Bibliai tanulmányok néhány kötetét, amelyeket a Watch Tower Society adott ki. Rövid idő alatt meggyőződött arról, hogy a Bibliakutatók az igazságot tanítják, és hogy az emberi lélek halhatatlanságáról és a gonoszok örökké tartó gyötrelméről szóló tanítások nem igazak (1Mózes 2:7; Prédikátor 9:7, 12; Ezékiel 18:4).

Édesapa viszont nagyon dühös volt, és igyekezett megakadályozni édesanyát abban, hogy részt vegyen a Bibliakutatók összejövetelein.  Engem és a bátyámat, Clarence-t magával vitt a templomba. De amikor édesapa nem volt otthon, anya tanulmányozta velünk a Bibliát. Nekünk, gyerekeknek ez jó alkalom volt arra, hogy összehasonlítsuk a Bibliakutatók tanításait az egyház tanításaival.

Clarence-szel rendszeresen eljártunk a templomba a vasárnapi iskolába, és Clarence olyanokat kérdezett, amelyekre a tanárnő nem tudott válaszolni. Amikor hazamentünk, elmondtuk édesanyának, és aztán hosszasan beszélgettünk ezekről a kérdésekről. Végül otthagytam az egyházat, és elkezdtem járni édesanyával a Bibliakutatók összejöveteleire, nem sokkal később pedig Clarence is csatlakozott hozzánk.

Le kell küzdenem a félénkségemet

1922 szeptemberében édesanya és én részt vettünk a Bibliakutatók egyik emlékezetes kongresszusán, melyet az ohiobeli Cedar Pointban tartottak meg. Még most is magam előtt látom, amint kibomlik az a hatalmas zászló, melyen a Watch Tower Society akkori elnökének buzdító szavait olvashatta a több mint 18 000 jelenlévő: „Hirdessétek a Királyt és a Királyságot!” Ez nagy hatással volt rám, és éreztem, mennyire fontos elmondani másoknak az Isten Királyságáról szóló jó hírt (Máté 6:9, 10; 24:14).

Az 1922 és 1928 között tartott kongresszusokon több határozatot elfogadtunk, és ezek az üzenetek aztán megjelentek traktátusok formájában, melyeket a Bibliakutatók több tízmillió emberhez eljuttattak szerte a világon. Én sovány voltam és magas — agárnak hívtak — és szaladtam egyik háztól a másikig, miközben ezeket a nyomtatványokat terjesztettem. Nagyon tetszett ez a munka. Egész más volt viszont megszólalni az ajtóknál, és személyesen beszélni Isten Királyságáról.

Tudjátok, annyira félénk voltam, hogy még attól is rettegtem, hogy édesanya minden évben meghívott egy csomó rokont. Ilyenkor elbújtam a szobámban és ott maradtam. Egyszer anya fényképet akart készíteni az egész családról, és szólt, hogy jöjjek elő. Mivel nem akartam kimenni, visítottam, amikor anya szó szerint kihúzott a szobámból.

 De eljött a nap, amikor elhatároztam magam, és betettem néhány bibliai kiadványt a táskámba. Ezt mondogattam: „Nem tudom megcsinálni”, de aztán a következő pillanatban ezt mondtam magamnak: „Meg kell csinálnom!” Végül elindultam. Később már nagyon örültem, hogy összeszedtem a bátorságom. A legnagyobb örömet az jelentette, hogy elvégeztem a munkát, nem pedig magának a munkának a végzése. Ez idő tájt volt, hogy találkoztam azzal a lelkésszel, akit korábban említettem, és sírva mentem el tőle. Az idő előrehaladtával és Jehova segítségével képes voltam beszélni a házigazdákkal, és ez egyre nagyobb örömet jelentett. Aztán 1925-ben jelképeztem Jehovának tett önátadásomat vízben való megkeresztelkedéssel.

Elkezdem a teljes idejű szolgálatot

Tizennyolc éves koromban vettem egy autót abból a pénzből, amit egy nagynénémtől örököltem, és úttörő lettem — így hívják a teljes idejű szolgákat. Két évvel később, 1930-ban úttörőtársammal elfogadtunk egy prédikálásra szóló megbízatást. Akkorra Clarence is úttörő lett. Nem sokkal ezután elfogadta a meghívást, hogy a Bételben szolgáljon, Jehova Tanúi brooklyni főhivatalában, New Yorkban.

Akkoriban történt, hogy szüleink elváltak, így anya és én készíttettünk egy lakókocsit, és együtt végeztük az úttörőszolgálatot. Abban az időben érte el az Egyesült Államokat a gazdasági világválság. Igazán nehéz volt folytatni az úttörőmunkát, de elhatároztuk, hogy nem adjuk fel. A bibliai kiadványokat csirkére, tojásra és terményekre cseréltük, valamint régi akkumulátorra és alumíniumhulladékra. Az utóbbiakat eladtuk, hogy benzint vegyünk az autóba, és hogy fedezzünk más költségeket. Megtanultam azt is, hogyan kell zsírozni az autót és olajat cserélni, hogy ezzel is megtakarítsunk némi pénzt. Láttuk, hogy Jehova az ígéreteihez hűen megnyitja az utat előttünk, és segít legyőzni az akadályokat (Máté 6:33).

Misszionáriusi megbízatás

1946-ban meghívtak az Őrtorony Gileád Bibliaiskola hetedik osztályába, amely a New York állambeli South Lansing közelében volt. Anyával akkorra már több mint 15 éve voltunk úttörők, de ő nem akart megakadályozni abban, hogy megragadjam ezt a lehetőséget, és képzést kapjak a misszionáriusi munkára. Így hát arra buzdított, hogy fogadjam el ezt a kiváltságot, és vegyek részt a Gileád Iskolán. A diplomaosztás után Martha Hess lett a társam, aki az illinoisi Peoriából jött. Két másik misszionáriussal együtt az ohiobeli Clevelandbe szólt a kinevezésünk, ahol egy évet kellett várnunk a tengerentúli megbízatásunkra.

Ezt a megbízatást 1947-ben kaptuk meg, amikor Marthát és engem Hawaii-ra neveztek ki. Mivel könnyű volt a letelepedés azon a szigeten, anya is odaköltözött, és Honoluluban lakott, közel hozzánk. Az egészsége egyre rosszabbodott, így a misszionáriusi munka mellett neki is segítettem. Végig gondoskodni tudtam róla, amíg el nem hunyt ott Hawaii-on 1956-ban, 77 éves korában. Amikor Hawaii-ra érkeztünk, körülbelül 130 Tanú volt ott, de amikor anya meghalt, több mint ezren voltunk, és már nem volt szükség misszionáriusokra.

Aztán Martha és én kaptunk egy levelet a Watch Tower Society-tól, amelyben felajánlottak egy Japánba szóló megbízatást. Először arra gondoltunk, hogy a mi korunkban nem biztos, hogy meg tudnánk tanulni a japán nyelvet. Én már a 48. évemben jártam, Martha pedig csak négy évvel volt fiatalabb. De Jehovára bíztuk a dolgokat, és elfogadtuk a megbízatást.

Közvetlenül az 1958-as nemzetközi kongresszus után, melyet a New York-i Yankee Stadionban és a Polo Groundson tartottak meg, hajóra szálltunk Tokió felé. Hajónk egy tájfuntól  megtépázottan futott be a yokohamai kikötőbe, ahol már több misszionárius várt minket, például Don és Mabel Haslett, valamint Lloyd és Melba Barry. Akkor még csak 1124 Tanú volt Japánban.

Azonnal elkezdtük tanulni a japán nyelvet, és kezdtünk részt venni az ajtóról ajtóra végzett szolgálatban is. Az angol ábécét használtuk, és így írtuk le a japán bevezetőinket, hogy el tudjuk olvasni. A házigazda mondjuk azt válaszolta, hogy „Jorosii deszu” vagy „Kekko deszu”, amelynek megtanultuk a jelentését: ’rendben’, ’jól van’. De nem mindig tudtuk eldönteni, hogy a házigazda érdeklődik-e vagy sem, ugyanis ezek a szavak az elutasítást is kifejezhetik. Hogy éppen melyikre gondolnak, az attól függ, hogy milyen hangszínnel vagy milyen arckifejezéssel mondják. Időbe tellett, mire ezt megtanultuk.

Szívet melengető tapasztalatok

Még mindig a nyelvvel küszködtem, amikor egy nap felkerestem a Mitsubishi cég munkásszállóját, és találkoztam egy 20 éves fiatal lánnyal. Jól haladt előre a bibliai ismeret megszerzésében, és 1966-ban megkeresztelkedett. Egy évvel később elkezdte az úttörőszolgálatot, majd rövidesen kinevezték különleges úttörőnek. A mai napig ezt a szolgálatot végzi. Mindig nagyon ösztönzőleg hat rám, amikor látom, hogy az idejét és az energiáját már fiatal korától a teljes idejű szolgálatnak szenteli.

Nagy kihívást jelent kiállni a Biblia igazsága mellett, főleg ha az ember egy nem keresztény közösségben él. De több ezren vállalták ezt a kihívást, köztük sokan olyanok is, akikkel én tanulmányoztam a Bibliát. Ezek az emberek megszabadultak drága buddhista és sintó oltáraiktól, amelyek a hagyományhoz hűen megtalálhatók a japán otthonokban. Mivel a rokonok  időnként úgy értelmezték ezt a tettüket, mint a halott őseik iránti tiszteletlenséget, bátorságot követelt meg az újaktól, hogy mégis megtegyék. Bátor tetteik arra emlékeztetnek, amikor a korai keresztények megváltak azoktól a tárgyaiktól, amelyek a hamis imádathoz kapcsolódtak (Cselekedetek 19:18–20).

Emlékszem, az egyik bibliatanulmányozó, egy háziasszony azt tervezte, hogy a családjával elköltözik Tokióból. Olyan új lakásba akart költözni, ahol egyetlen olyan tárgy sincs, amely a pogány imádathoz kapcsolódik. Így hát kérését elmondta férjének, aki készségesen beleegyezett. Örömmel mesélte el nekem mindezt, aztán eszébe jutott, hogy becsomagolt egy nagy, drága márványvázát, amelyet annak idején azért vett, mert az állítólag megőrzi a család boldogságát. Mivel gyanította, hogy ez is a hamis imádattal lehet kapcsolatban, egy kalapáccsal összetörte a vázát, és kidobta.

Ez az asszony is, és mások is készségesen megszabadultak olyan értékes tárgyaktól, amelyek a hamis imádathoz kapcsolódtak, és bátran új életet kezdtek Jehova szolgálatában. Ezt látni az egyik legszebb, legkielégítőbb tapasztalat az életemben. Mindig hálát adok Jehovának, hogy több mint 40 évig szolgálhattam misszionáriusként Japánban.

Modern kori „csodák”

Ahogy visszatekintek a teljes idejű szolgálatban töltött több mint 70 évemre, ámulattal tölt el sok olyan dolog, amely modern kori csodának tűnik számomra. Betegesen félénk fiatalként nem is gondoltam volna, hogy az egész életemet annak fogom szentelni, hogy beszélgetéseket kezdeményezzek az emberekkel egy olyan Királyságról, amelyről a legtöbben hallani sem akarnak. És nemcsak én voltam képes erre, hanem láthattam, amint több százan, sőt több ezren tették ugyanezt. És ezt olyan hatékonyan végezték, hogy a Tanúk száma Japánban az odaérkezésemkor, 1958-ban számlált  alig több mint 1000-ről mára már több mint 222 000-re nőtt!

Amikor Martha és én megérkeztünk Japánba, a tokiói fiókhivatalt jelölték ki otthonunkul. 1963-ban egy új, hatemeletes fióklétesítmény épült ugyanazon a telken, és mi a mai napig ott lakunk. 1963 novemberében ott lehettünk a 163 személy között, akik jelen voltak az átadási beszéden, melyet a fiókhivatal-felvigyázó, Lloyd Barry tartott. Akkorra már 3000 Tanú volt Japánban.

Nagy öröm volt látni, milyen rendkívüli mértékben haladt előre a Királyság-prédikáló munka. 1972-re, amikor befejeződött az új, kibővített fiókhivatal építése Numazuban, már több mint 14 000-en voltunk. De 1982-ben már több mint 68 000 Királyság-hirdető volt Japánban, és épült egy sokkal nagyobb fióklétesítmény Ebina városban, körülbelül 80 kilométerre Tokiótól.

Időközben felújították a korábbi fiókhivatal épületét, amely Tokió központjában van. Idővel misszionáriusotthon lett belőle, ahol több mint húsz misszionárius él, olyanok, akik már negyven-ötven éve, vagy még több ideje szolgálnak Japánban; köztük én és az oly hosszú ideje velem szolgáló Martha Hess is. Lakik ebben az otthonban egy orvos is, akinek a felesége ápolónő. Ők gondoskodnak rólunk, és nagy szeretettel törődnek az egészségünkkel. Nemrégiben egy másik ápolónő is ide költözött, napközben pedig több keresztény testvérnő látogat el hozzánk, hogy segítsen az ápolónőknek. Az ebinai Bétel-család két tagja felváltva el szokott jönni hozzánk, hogy ételt főzzön és kitakarítson. Jehova igazán jó hozzánk (Zsoltárok 34:9, 11).

Misszionáriusi életem egyik fénypontja tavaly novemberben volt, 36 évvel annak az épületnek az átadása után, amelyben most sok régi misszionáriussal élünk. 1999. november 13-án ott lehettem a Watch Tower Bible and Tract Society kibővített fiókhivatalának az átadásán Ebinában. Több mint 4486 voltak jelen ezen az alkalmon, 37 országból — közülük több százan már hosszú ideje Tanúk. Jelenleg körülbelül 650 tagja van ennek a Bétel-családnak.

Az alatt a csaknem 80 év alatt, amely azóta telt el, hogy bátortalanul elkezdtem házról házra hirdetni a Biblia üzenetét, Jehova erősítő segítség volt számomra. Segített nekem, hogy legyőzzem félénkségemet. Meg vagyok győződve róla, hogy Jehova bárkit felhasználhat, aki bízik benne, még olyanokat is, akik hozzám hasonlóan betegesen félénkek. És milyen boldog életet élhettem így, hogy idegeneknek beszéltem Istenünkről, Jehováról!

[Kép a 21. oldalon]

Anyával és Clarence-szel, aki meglátogatott a Bételből

[Kép a 23. oldalon]

Néhányan az osztályunkból kint tanulnak a füvön, a Gileád Iskolán, a New York állambeli South Lansing közelében

[Kép a 23. oldalon]

Balra: Én, Martha Hess és anya Hawaii-on

[Kép a 24. oldalon]

Jobbra: A tokiói misszionáriusotthon tagjai

[Kép a 24. oldalon]

Lent: Régi társammal, Martha Hess-szel

[Kép a 25. oldalon]

A kibővített fiókhivatalt Ebinában tavaly novemberben adták át