Élettörténet

Fegyverek gyártása helyett életek megmentése

ISZIDOROSZ ISZMAILIDISZ ELMONDÁSA ALAPJÁN

Térdre ereszkedtem, és könnyek csorogtak végig az arcomon. Így imádkoztam: „Istenem, nem engedi meg a lelkiismeretem, hogy továbbra is fegyvereket gyártsak. Igazán igyekeztem, de egyszerűen nem tudtam más munkát találni. Holnap beadom a lemondásomat. Kérlek, Jehova, ne hagyd, hogy négy gyermekünknek éheznie kelljen!” Hogyan jutottam idáig?

NYUGODT és egyszerű életet éltünk az észak-görögországi Drámában, ahol 1932-ben megszülettem. Édesapám állandóan arról beszélt, hogy szerinte mihez kellene kezdenem az életemmel. Arra biztatott, hogy menjek az Egyesült Államokba tanulni. Miután a II. világháború alatt kifosztották Görögországot, az emberek ezt mondogatták: A javainkat ugyan ellophatjátok, de a gondolatainkat soha nem vehetitek el tőlünk. Eltökéltem magamban, hogy magasabb szintű képzettségre fogok törekedni, és arra, hogy olyan valaminek jussak a birtokába, amit soha senki nem lesz képes tőlem elvenni.

Már ifjúkoromtól kezdve csatlakoztam különböző, a görög ortodox egyház által támogatott, fiatalokból álló csoportokhoz. Itt azt mondták nekünk, hogy tartsuk távol magunkat a veszélyes szektáktól. Egy csoportra különösen emlékszem — Jehova Tanúira —, akiket megemlítettek, mivel állítólag ők voltak az antikrisztus megtestesítői.

Miután 1953-ban Athénban befejeztem a műszaki szakközépiskolát, Németországba utaztam, hogy lássam, tudnék-e munkát vállalni és mellette iskolába is járni. De ezt nem tudtam megoldani, így tovább utaztam más országokba. Néhány héttel később ott álltam üres zsebekkel Belgium egyik kikötőjében. Emlékszem, hogy bementem  egy templomba, leültem, és olyan nagyon zokogtam, hogy könnycseppek voltak előttem a padlón. Azért imádkoztam, hogy ha Isten segít nekem eljutni az Egyesült Államokba, nem fogom az anyagi dolgokat hajszolni, hanem azon leszek, hogy tanuljak, és arra fogok törekedni, hogy jó keresztény és jó állampolgár legyek. Végül 1957-ben sikerült eljutnom oda.

Új élet az Egyesült Államokban

Nem volt egyszerű az élet az Egyesült Államokban azoknak a bevándorlóknak, akik nem tudták a nyelvet és nem volt pénzük. Két munkahelyen dolgoztam éjjelente, napközben pedig azon igyekeztem, hogy iskolába járjak. Számos egyetemre jártam, és így egyetemi diplomát szereztem. Ezután a Los Angeles-i Kalifornia Egyetemre mentem, ahol felsőfokú végzettséget szereztem az alkalmazott fizika területén. Édesapámnak az oktatásról mondott szavai segítettek át ezeken a nehéz éveken.

Ez idő tájt találkoztam egy bájos görög lánnyal, Ekaterinivel, akivel 1964-ben össze is házasodtunk. Három évvel később született meg az első fiunk, és alig négy év alatt még két fiúval és egy lánnyal gyarapodtunk. Igazán nagy erőpróbát jelentett eltartani a családot, és ezzel egy időben tanulni az egyetemen.

Az egyesült államokbeli légierőnek dolgoztam egy rakéta- és űrhajós társaságnál Sunnyvale-ben, Kaliforniában. Részt vettem a legkülönfélébb légi és űrkutatásokban, beleértve az Agena- és az Apollo-programot is. Még kitüntetéseket is kaptam az Apolló—8 és az Apollo—11 nevű programokban való közreműködésemért. Ezek után folytattam a tanulmányaimat, és mélyen belemerültem a különböző katonai célú űrkutatásokba. Ekkor úgy éreztem, hogy mindenem megvan: csinos feleség, négy csodálatos gyermek, tekintélyes munka és szép ház.

Egy állhatatos ember

A munkám során, 1967 elején találkoztam Jimmel, egy rendkívül alázatos és kedves emberrel. Úgy tűnt, hogy mindig mosolyog, és soha nem utasított vissza, amikor meghívtam, hogy töltse velem a kávészünetet. Jim kihasználta ezeket az alkalmakat, és Bibliából származó ismeretet osztott meg velem. Azt mondta, hogy tanulmányozik Jehova Tanúival.

Megdöbbentem, amikor meghallottam, hogy Jim ezzel a vallási csoporttal került kapcsolatba. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen kedves ember az antikrisztus szektájának áldozatává váljon? Ennek ellenére nem tudtam visszautasítani Jim kedvességét és irántam mutatott személyes érdeklődését. Szinte mindennap hozott nekem valami új olvasnivalót. Egyik nap például bejött az irodámba és ezt mondta: „Iszidorosz, ez a cikk Az Őrtoronyban arról szól, hogy hogyan lehet megerősíteni a családi kapcsolatokat. Vidd haza, és olvasd el a feleségeddel.” Azt mondtam neki, hogy elolvasom a kiadványt, de aztán bementem a mellékhelyiségbe, apró darabokra téptem a folyóiratot, és kidobtam a szemetesbe.

Három éven keresztül minden könyvet és folyóiratot megsemmisítettem, amelyet Jim adott. Mivel előítélettel voltam Jehova Tanúi iránt, ugyanakkor meg akartam őrizni Jimmel a barátságunkat, úgy gondoltam, hogy az a legjobb, ha meghallgatom  a mondandóját, és aztán nem törődöm vele.

Ezekből a beszélgetésekből azonban kiderült számomra, hogy a legtöbb dolog, amiben hittem és amit gyakoroltam, nem a Biblián alapul. Felismertem, hogy a Háromságról, pokoltűzről és a lélek halhatatlanságáról szóló tanítások nem Írás szerintiek (Prédikátor 9:12; Ezékiel 18:4; János 20:17). A görög ortodox egyház büszke tagjaként nem akartam nyíltan elismerni, hogy Jimnek igaza van. De mivel mindig a Bibliát használta, és sosem a saját véleményét hangoztatta, végül felismertem, hogy ennek az embernek valami értékes üzenete van számomra a Bibliából.

A feleségem észrevette, hogy valami történt, és megkérdezte, hogy beszéltem-e azzal a barátommal, aki kapcsolatban áll Jehova Tanúival. Amikor azt válaszoltam, hogy igen, ő ennyit mondott: „Menj bármilyen más egyházhoz, csak Jehova Tanúihoz ne.” Ámde hamarosan a feleségemmel és a gyermekeinkkel együtt rendszeresen látogattuk a Tanúk összejöveteleit.

Nehéz döntés

A Biblia tanulmányozása közben ráakadtam Ésaiás próféta szavaira: „csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul” (Ésaiás 2:4). Megkérdeztem magamtól: „Egy békeszerető Isten szolgája hogyan végezhet olyan munkát, ami pusztító fegyverek gyártásával és tervezésével kapcsolatos?” (Zsoltárok 46:10). Kis idő múlva arra a következtetésre jutottam, hogy állást kell változtatnom.

Ez érthető módon hatalmas kihívást jelentett. Tekintélyes munkám volt. Éveken keresztül küszködtem a kemény munkával, a tanulással, és áldozatokat hoztam, hogy eljussak idáig. Felkapaszkodtam a ranglétrán, és most szembekerültem azzal a kihívással, hogy le kell mondanom a karrieremről. De a Jehova iránti mély szeretetem és az őszinte vágy, hogy az akaratát cselekedjem, végül is győzedelmeskedett (Máté 7:21).

Úgy döntöttem, hogy Seattle-ben (Washington) fogok munkát keresni valamelyik vállalatnál. Nagy csalódásomra azonban azon vettem észre magam, hogy még jobban belemerülök abba a munkába, amely nem egyeztethető össze az Ésaiás 2:4-es versével. Erőfeszítéseim, hogy csak más jellegű terveken dolgozzak, kudarcba fulladtak, és a lelkiismeretem megint nem hagyott nyugodni. Világosan láttam, hogy nem tarthatom meg a munkámat úgy, hogy ugyanakkor a lelkiismeretem is tiszta maradjon (1Péter 3:21).

Nyilvánvaló volt, hogy jelentős változtatásokat kell tennünk. Kevesebb mint hat hónap alatt átalakítottuk az életstílusunkat, és a családi kiadásokat a felére csökkentettük. Aztán eladtuk a fényűző házunkat, és vettünk egy kisebbet Denverben (Colorado). Most már készen álltam az utolsó lépés megtételére, hogy otthagyjam a munkámat. Megírtam a felmondólevelemet, amelyben elmagyaráztam a lelkiismeretemmel kapcsolatos álláspontomat. Ezen az éjszakán történt, hogy amikor a gyerekek már lefeküdtek, a feleségemmel együtt letérdeltünk, és Jehovához imádkoztunk, ahogy azt a cikk elején már említettem.

Nem egész egy hónapon belül elköltöztünk Denverbe, és két héttel később, 1975 júliusában  a feleségem és én megkeresztelkedtünk. Lassacskán feléltük a tartalékainkat, mert hat hónapon keresztül képtelen voltam munkát találni. A hetedik hónapra a megtakarításunk a folyószámlán kisebb volt, mint a havi törlesztésünk a házra. Kezdtem valamiféle alkalmi munkát keresni, és rögtön ezután megkaptam egy mérnöki állást. A fizetés a korábbi keresetemnek csupán a fele volt, de még így is sokkal több annál, mint amennyit Jehovától kértem. Mennyire boldog voltam, hogy a szellemi érdekeket tettem az első helyre! (Máté 6:33).

Úgy neveljük fel a gyermekeinket, hogy szeressék Jehovát

Ezalatt Ekaterini és én azzal a nehéz feladattal voltunk elfoglalva, hogy négy gyermekünket az isteni alapelvekkel összhangban neveljük fel. Öröm számunkra, hogy láthattuk, amint Jehova segítségével mindannyian érett keresztényekké váltak, és életüket a Királyság-prédikálás fontos munkájának szentelték. Három fiunk, Khrésztosz, Lákész és Grégorész elvégezte a szolgálati kiképzőiskolát, és most különböző megbízatásokban szolgálnak, látogatva és erősítve a gyülekezeteket. A lányunk, Toula önkéntesként dolgozik Jehova Tanúi New York-i főhivatalában. Meghatotta a szívünket, amikor láttuk, hogy Jehova szolgálatáért mindannyian ígéretes karrierről és jól fizető állásokról mondtak le.

Sokan megkérdezték már, hogy mi a titka az ilyen sikeres gyermeknevelésnek. Természetesen nincs meghatározott receptje, de mi szorgalmasan próbáltuk belecsepegtetni gyermekeink szívébe a Jehova és felebarátaik iránti szeretetet (5Mózes 6:6, 7; Máté 22:37–39). A gyerekek megtanulták, hogy nem mondhatjuk Jehovának azt, hogy szeretjük őt, ha a tetteink nem ezt mutatják.

Hetente egyszer, általában szombatonként az egész család részt vett a szolgálatban. Hétfő esténként vacsora után rendszeresen családi tanulmányozást tartottunk, de minden egyes gyerekünkkel még külön is tanulmányoztuk a Bibliát. Amikor a gyerekek fiatalabbak voltak, a hét folyamán mindegyikőjükkel többszöri alkalommal rövid ideig tanulmányoztunk, de ahogy nőttek, hetente egyszer tartottunk hosszabb tanulmányozásokat. A tanulmányozások alatt a gyerekeink megnyíltak előttünk, és fesztelenül beszélgettünk a nehézségeikről.

Mint család örömünket leltük az építő kikapcsolódásban. Szerettünk együtt zenélni, és mindegyik gyerek nagy örömmel játszotta el a kedvenc énekeit. Volt, hogy hétvégén az építő társaság kedvéért meghívtunk magunkhoz más családokat. A szünidőben együtt utazott a család. Az egyik ilyen utazás alkalmával két hetet töltöttünk azzal, hogy felfedeztük Colorado hegyeit, és a helyi gyülekezetekkel részt vettünk a szántóföldi szolgálatban. Gyermekeink szeretettel emlékeznek vissza azokra az alkalmakra, amikor  kerületkongresszusokon különféle osztályokon dolgoztak, vagy amikor különböző helyeken segítettek a Királyság-terem építkezéseken. Amikor elvittük a gyerekeket Görögországba, hogy találkozzanak a rokonaikkal, sok olyan hűséges Tanúval is összeismerkedhettek, akik börtönben voltak a hitük miatt. Ez nagy hatással volt rájuk, és segített nekik, hogy elhatározzák: mindig megingathatatlanul és bátran kiállnak az igazságért.

Természetesen időnként a gyerekek némelyike rosszul viselkedett vagy rossz társaságba keveredett. Máskor meg mi okoztunk nekik nehézségeket azzal, hogy túlságosan is korlátozóak voltunk bizonyos területeken. De felhasználtuk az ’Úr intését’, amely a Bibliában található, és ez mindannyiunknak segített rendbe hozni a dolgokat (Efézus 6:4; 2Timótheus 3:16, 17).

Életem legboldogabb időszaka

Miután a gyermekeink beléptek a teljes idejű szolgálatba, Ekaterinivel komolyan elkezdtünk azon gondolkozni, mit tudnánk tenni, hogy még teljesebb mértékben részt vegyünk ebben az életmentő munkában. Ezért, miután korán nyugdíjba mentem, 1994-ben elkezdtük az általánosúttörő-szolgálatot. Szolgálatunkhoz hozzátartozik, hogy helyi kollégiumokat és egyetemeket látogatunk meg, ahol tanúskodunk a diákoknak, és némelyikükkel bibliatanulmányozást folytatunk. Mivel át tudom érezni a nehézségeiket, hiszen nem olyan rég még magam is hasonló cipőben jártam, sokuknak sikeresen tudtam segíteni abban, hogy Jehováról tanuljanak. Milyen öröm volt bolíviai, brazil, chilei, egyiptomi, etióp, kínai, mexikói, thaiföldi és török diákokkal tanulmányozni! A telefonos tanúskodást is nagyon élvezem, különösen ha olyan embereknek beszélhetek, akik beszélik az anyanyelvemet.

Bár sok minden korlátoz — erős görög akcentussal beszélek, és előrehaladott korban vagyok —, igyekeztem mindig elérhetővé tenni magam, és kimutatni Ésaiás szellemét, aki kijelentette: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ésaiás 6:8). Abban az örömben lehetett részünk, hogy jó néhány embernek segíthettünk, hogy átadja életét Jehovának. Kétségkívül ez életünk legboldogabb időszaka.

Valaha az egész életem aköré összpontosult, hogy emberi életek kioltására alkalmas, rettenetes fegyvereket gyártsak. De Jehova ki nem érdemelt kedvessége folytán megnyílt számomra és a családom számára a lehetőség, hogy az ő önátadott szolgáivá váljunk, és annak szenteljük az életünket, hogy az embereknek elvisszük a paradicsomi földön való örökké tartó élet jó hírét. Ha a megpróbáltatást jelentő döntésekre gondolok, amelyeket meg kellett hoznom, a Malakiás 3:10 szavai jutnak eszembe: „próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen.” És ő tényleg így is tett szívünk teljes megelégedésére!

[Kiemelt rész/kép a 27. oldalon]

Khrésztosz: Igazán értékeltem szüleim Jehova iránt mutatott teljes szívű lojalitását, és hogy mélységes elkötelezettséget éreztek szülői felelősségeik iránt. Mindent együtt csinált a családunk, akár szolgálatról volt szó, akár nyaralásról. Habár a szüleim nagyon sok minden mással foglalkozhattak volna, az életüket mégis egyszerűnek őrizték meg, és a szolgálatra összpontosítottak. Ma már tudom, hogy akkor vagyok igazán boldog, ha teljesen elfoglalom magam Jehova szolgálatában.

[Kiemelt rész/kép a 27. oldalon]

Lákész: Apa megvetette a képmutatást. Nagyon igyekezett, hogy ő ne legyen képmutató, különösen, amikor arról volt szó, hogy jó példát mutasson a családjának. Gyakran mondogatta nekünk: „Ha átadod az életedet Jehovának, az bizonyos kötelezettségekkel jár. Késznek kell lenned áldozatokat hozni Jehováért. Ez a keresztényi élet lényege.” Ezek a szavak megmaradtak bennem, és képessé tettek arra, hogy kövessem a példáját abban, ahogyan Jehováért áldozatokat hozott.

[Kiemelt rész/kép a 28. oldalon]

Grégorész: A szüleim arra bátorítottak, hogy terjesszem ki a szolgálatomat. De inkább a példájuk és a Jehova szolgálatából fakadó nyilvánvaló örömük indított arra, hogy átértékeljem a körülményeimet, félretegyem minden aggodalmamat és félelmemet a teljes idejű szolgálat elkezdésével kapcsolatban, és hogy még teljesebb mértékben odaszenteljem magam Jehova munkájának. Köszönet jár a szüleimnek azért, hogy segítettek megtalálni azt az örömet, amely önmagunk felajánlásából fakad.

[Kiemelt rész/kép a 28. oldalon]

Toula: A szüleim mindig azt hangsúlyozták, hogy a Jehovával való kapcsolatunk a legnagyobb érték az életünkben, és csak az tesz igazán boldoggá, ha a lehető legjobbat adjuk Jehovának. Nagyon valóságossá tették számunkra Jehovát. Apa gyakran mondta, hogy szavakkal alig kifejezhető az az érzés, amikor az ember úgy tud este lefeküdni, hogy tiszta a lelkiismerete, és tudja azt, hogy megpróbálta a lehető legteljesebb mértékben boldoggá tenni Jehovát.

[Kép a 25. oldalon]

1951-ben, amikor katona voltam Görögországban

[Kép a 25. oldalon]

Ekaterinivel 1966-ban

[Kép a 26. oldalon]

A családom 1996-ban: (balról jobbra, hátul) Grégorész, Khrésztosz, Toula; (elöl) Lákész, Ekaterini és én