Irány a csendes-óceáni szigetekre dolgozni!

 AZ IZGATOTTSÁGTÓL még a szokottnál is nagyobb volt a zsivaj az ausztráliai Brisbane-ben és Sydneyben található nemzetközi repülőterek indulási oldalain. Egy 46 főből álló csoport készen állt arra, hogy a napfényes Szamoára repüljön, és találkozzon 39 másik, Új-Zélandról, Hawaiiról és az Egyesült Államokból érkező személlyel. A poggyászuk nagyon szokatlan volt, elsősorban szerszámokból — kalapácsokból, fűrészekből és fúrókból — állt, nem pedig olyan holmikból, melyeket az ember általában magával visz, amikor egy szép csendes-óceáni szigetre utazik. Ez a küldetés minden volt, csak szokványos nem.

A saját költségükön utazva arra készültek, hogy két hétig, fizetés nélküli önkéntesekként részt vegyenek egy építkezési programban, melyet Jehova Tanúi ausztráliai fiókhivatalának Területi Tervezőirodája felügyelt. Ebben a programban, melynek költségeit önkéntes adományok fedezték, Királyság-termeket, kongresszusi termeket, misszionáriusotthonokat, fiók- és fordítói létesítményeket építenek Jehova Tanúi csendes-óceáni szigeteken levő, gyorsan gyarapodó gyülekezeteinek. Ismerkedjünk meg néhány olyan munkással, aki tagja volt az országa valamelyik Királyság-terem építési csoportjának.

Max tetőfedő, és az ausztráliai Új-Dél-Wales Cowra nevű városából jött. Nős, és öt gyermeke van. Arnold Hawaiiról való. Feleségének és neki két fiuk van, és Arnold úttörő is, vagyis teljes idejű szolga. Maxhoz hasonlóan Arnold is vénként szolgál az otthoni gyülekezetében. Nyilvánvaló, hogy ezek a férfiak — és ilyenek alkotják a programban részt vevők java részét — nem azért önkéntesek, mert van felesleges idejük. Inkább arról van szó, hogy ők és a családjaik látják a szükséget, és amiben csak tudnak, segíteni akarnak.

Nemzetközi munkások elégítik ki a létfontosságú szükségleteket

Az egyik hely, ahol szükség volt a szakértelmükre és a szolgálataikra, Tuvalu, mely Szamoa északnyugati részétől és az Egyenlítőtől nem messze található. Ezt a távoli, kilenc korallatollból álló területet 10 500 főből álló csendes-óceáni nemzet lakja. A szigetek vagy atollok mindegyike körülbelül 2,5 négyzetkilométer nagyságú. Az ott élő 61 Tanúnak 1994-re sürgősen szüksége lett egy új Királyság-teremre és egy nagyobb fordítói irodára.

A Csendes-óceán ezen forró égövi vidékén az épületeket úgy kell megtervezni és felépíteni, hogy ellenálljanak a gyakran előforduló heves viharoknak és a  forgószeleknek. De kevés jó minőségű építőanyag kapható a szigeteken. Mi hát a megoldás? Minden egyes alkotóelemet — a tetőfedő anyagoktól és tetőtartóktól kezdve a bútorokon, függönyökön, vécékagylókon és a zuhanyrózsákon át egészen a csavarokig és szögekig — konténerben szállítottak hajóval Ausztráliából.

Mielőtt az anyagok megérkeztek, egy kis élcsapat előkészítette a helyszínt és lefektette az alapokat. Azután jöttek a nemzetközi munkások, hogy felépítsék, lefessék és bebútorozzák az épületeket.

Ez a Tuvaluban folytatott tevékenység felébresztette egy helyi lelkész haragját, aki a rádióban kijelentette, hogy a Tanúk azon vannak, hogy felépítsék „Bábel tornyát”! De mik voltak a tények? „Amikor az emberek a bibliai Bábel tornyát építették, rájöttek, hogy már nem tudják megérteni egymást, mert Isten összezavarta a nyelvüket. Így félbe kellett szakítaniuk az építkezést, és ott kellett hagyniuk befejezetlenül a tornyot — jegyzi meg Graeme, egy önkéntes munkás (1Mózes 11:1–9). — De amikor az ember Jehova Istennek dolgozik, az egészen más. A nyelvi és kulturális különbözőségek ellenére a létesítmények mindig elkészülnek.” Akárcsak ebben az esetben, és mindössze 2 hét alatt. És valóban, a miniszterelnök feleségével együtt 163 személy volt jelen az átadási ünnepségen.

Doug, az építkezés felvigyázója visszaemlékezve erre a tapasztalatra, a következőket mondja: „Öröm volt együtt dolgozni a más országokból jött önkéntesekkel. Máshogy csinálunk meg dolgokat, különbözik a szakmai nyelvünk, és más mértékegységet használunk, azonban ezek közül egyik sem okozott problémát.” Mostanra számos hasonló építkezésen vett részt, így hozzáfűzi még: „Mindez megerősíti bennem, hogy Jehova népe az ő támogatásával a földön bárhol fel tud építeni egy épületet, nem számít, mennyire elszigetelt vagy problémás is a helyszín. Igaz, hogy sok tehetséges emberünk van, de Jehova szelleme az, amely mindezt lehetővé teszi.”

Isten szelleme indítja a szigeten élő Tanú-családokat is arra, hogy élelemről és szállásról gondoskodjanak, ami néhányuk részéről igazi áldozat. De mély értékelésre talál azok részéről, akik ilyen vendégszeretetben részesülnek. Ken, aki Melbourne-ből (Ausztrália) jött, hasonló építkezésen dolgozott Francia Polinézián. Megjegyzi: „Szolgákként jöttünk, de úgy bántak velünk, mint a királyokkal.” Ahol lehetséges, ott a helyi Tanúk is segítenek az építési munkálatokban. A Salamon-szigeteken nők keverték a betont, méghozzá kézzel. Száz férfi és nő mászott fel magasra az eső áztatta hegyeken, hogy több mint 40 tonna faanyagot hordjon le. Fiatalok is segítettek. Egy Új-Zélandról jött munkás így emlékszik vissza: „Nem felejtem el, hogy volt egy fiatal, helyi testvér, aki két-három cementeszsákot vitt egyszerre. És egész nap — hőségben és esőben is — lapátolta a sódert.”

 Más haszna is van annak, hogy a helyi testvérek részt vesznek a munkában. A Watch Tower Society szamoai fiókhivatala ezt jelenti: „A szigeten élő testvérek olyan szakmai jártasságra tettek szert, amit használni tudnak Királyság-terem építkezéseken, illetve viharos forgószelek utáni helyreállításokkor és újjáépítésekkor. Segíthet nekik abban is, hogy megkeressék a megélhetésre valót egy olyan társadalomban, ahol ezt sokan nehéznek találják.”

Az építési program nagyszerű tanúskodáshoz vezet

Colin, amikor Hoinarán volt, látta, hogyan épült fel a Salamon-szigeteki kongresszusi terem. Nagy hatással volt rá, és ezt az üzenetet írta a Watch Tower Society helyi fiókhivatalának Salamon-szigeteki pidzsin nyelven: „Mindenki egységes, senki nem mogorva, ezenfelül egy családot alkotnak.” Röviddel ezután, amikor visszatért az Aruligo melletti, 40 kilométerrel távolabbi falujába, ő és a családja felépítették a saját Királyság-termüket. Ezután egy másik üzenetet küldtek a hivatalba: „Elkészült a Királyság-termünk, még a pódium is, úgyhogy megtarthatnánk néhány összejövetelt?” Azonnal intézkedtek, így több mint 60 személy van rendszeresen jelen az összejöveteleken.

Az Európai Unió egyik tanácsadója látta Tuvalun az építkezést. „Biztosan sokan mondták már önöknek, de számomra ez kész csoda!” — jegyezte meg az egyik munkásnak. Egy nő, aki a telefonközpontnál dolgozik, megkérdezett egy másik nem helyi önkéntest: „Hogy lehet az, hogy maguk mindannyian annyira boldogok? Olyan forróság van itt!” Ők soha nem látták még addig a keresztényiséget ilyen gyakorlatias és önfeláldozó módon megnyilvánulni.

Megbánás nélküli áldozatok

„A ki bőven vet, bőven is arat” — mondja a Biblia a 2Korinthus 9:6-ban. A munkások, a családjaik és a gyülekezeteik továbbra is bőkezűen vetnek azáltal, hogy segítenek Tanú-társaiknak a csendes-óceáni térségben. „A gyülekezetem adományozta az útiköltségem több mint harmadrészét — mondja Ross, egy vén a Sydneyhez közeli Kincumberből. — A sógorom pedig, aki szintén eljött, további 500 dollárral járult hozzá.” Egy másik munkás úgy fizette ki az utat, hogy eladta az autóját. Volt, aki eladta a földjének egy részét. Kevinnek további 900 dollárra volt még szüksége, úgyhogy elhatározta, hogy eladja 16 darab kétéves galambját. Egy ismerősön keresztül talált egy vevőt, aki pontosan 900 dollárt ajánlott fel neki!

Vajon megérte az útiköltség, és megérte elveszíteni a munkabéreket, összesen mintegy 6000 dollárt? Dannyt és Cherylt kérdeztük meg erről. „Igen! Még ennek az összegnek a kétszereséért is bőven megérte volna!” — válaszolták. Alan, aki Új-Zélandról, Nelsonból való, hozzátette: „Abból az összegből, amibe a Tuvalura való utazásom került, elmehettem volna Európába, és még maradt volna is pénzem. De vajon részesültem volna ezekben az áldásokban, szerezhettem volna olyan sok különböző hátterű barátot, vagy tehettem volna valamit is saját magam helyett valaki másért? Nem! Mégis, akármit adtam is a szigeteken élő testvéreinknek, ők sokkal többet adtak viszonzásul.”

A program sikerességének egy másik kulcsa a családi támogatás. Míg néhány feleség el tudja kísérni a férjét, és még a helyszínen is tud segíteni, másoknak iskoláskorú gyermekeikről kell gondoskodniuk, vagy a családi vállalkozásra kell felügyelniük. „Az, hogy a feleségem készségesen gondoskodott a gyerekekről, és vezette a háztartást, amíg távol voltam — mondja Clay —, sokkal nagyobb áldozat, mint az enyém.” Csakugyan, minden férj, aki nem tudta magával vinni a feleségét, szívből egyetért ezzel!

A tuvalui építkezés befejezése óta az önkéntes munkások Királyság-termeket, kongresszusi termeket, misszionáriusotthonokat és fordítói irodákat építettek fel a Fidzsi-szigeteken, Tongán, Pápua Új-Guineán, Új-Kaledónián és más helyeken. Sok terv, beleértve néhányat Délkelet-Ázsia területeire vonatkozóan, még a rajzasztalon van. Lesz elég munkás?

Ez nyilvánvalóan nem lesz gond. „Itt mindenki, aki részt vett a nemzetközi építési programban, azt kérte, hogy ne felejtkezzenek el róla, amikor egy másikat terveznek — írja a hawaii fiókhivatal. — Alighogy hazaérnek, már el is kezdenek rá gyűjteni.” Hogyan is lehetne ez a program sikertelen, ha Jehova gazdag áldása ilyen önzetlen felajánlással találkozik?

[Kép a 9. oldalon]

Anyagok az építkezéshez

[Képek a 9. oldalon]

Munkások csoportja az építési területen

[Képek a 10. oldalon]

Amikor befejeződtek az építkezések, örvendeztünk afelett, amit Isten szelleme megvalósított