Élettörténet

Jehova mindig megjutalmazza a lojálisait

VERNON DUNCOMBE ELMONDÁSA ALAPJÁN

Miután a késői órákban bekaptam néhány falatot, szokás szerint rágyújtottam egy cigarettára. Azután megkérdeztem Aileent, a feleségemet, hogy mi történt az aznap esti összejövetelen.

SZÜNETET tartott, majd ezt mondta: „Felolvastak egy levelet, amelyben bejelentették az új kinevezéseket, és a te nevedet is megemlítették. Téged bíztak meg a hangosítással és a mikrofonszolgálattal. A levél utolsó mondata így hangzott: »Ha ezek közül az újonnan kinevezett testvérek közül bárki is dohányzik, az köteles írni a Társulatnak, hogy nem tudja elvállalni a megbízatást.«” * „Ááá! Tehát erről volt szó!” — válaszoltam elnyújtott hangon, mégis határozottan.

Összeszorítottam a fogamat, és a cigarettát belenyomtam a mellettem levő hamutartóba. „Nem tudom, miért kaptam ezt a kinevezést. De még soha nem utasítottam vissza egyet sem, és ezt nem is akarom elkezdeni.” Elhatároztam, hogy soha többé nem fogok dohányozni. Ez a döntés mélységes hatással volt keresztényi és zenészi életemre. Hadd meséljem el, hogyan vezetett néhány esemény ezen elhatározásomhoz.

Korai családi élet

Torontóban (Kanada) születtem 1914. szeptember 21-én Vernon és Lila legidősebb fiaként, akik dolgos és szerető szülőkként a családunkban négy fiúról és két lányról gondoskodtak. Utánam következett a sorban Yorke, Orlando, Douglas, Aileen és Coral. Még csak kilencéves voltam, amikor édesanyám a kezembe nyomott egy hegedűt, és elintézte, hogy a Harris Zeneiskolában vegyek zeneórákat. Akkoriban nehéz  időket éltünk, de édesanya és édesapa megtalálta a módját annak, hogy kifizessék az utaztatásomat és a tandíjat. Később zeneelméletet és összhangzattant tanultam a torontói Királyi Konzervatóriumban, majd tizenkét éves koromban indultam a városi előadóversenyen a Massey Hallban, a belvárosi nagynevű hangversenyteremben. Én lettem a győztes, és kaptam ajándékba egy kiváló hegedűt, melynek krokodilbőrből készült a tokja.

Idővel megtanultam zongorázni és nagybőgőn játszani. A csoportunk gyakran játszott kisebb társas összejöveteleken péntek és szombat esténként, valamint a diákklub táncestélyein. Az egyik ilyen táncestélyen találkoztam először Aileennal. A középiskola utolsó éve alatt számos zenekarban játszottam a város különböző részein. Miután megkaptam a diplomámat, meghívtak a Ferde Mowry zenekarba, és ez jól fizető, biztos állást jelentett egészen 1943-ig.

Megismerem Jehovát

A szüleim a bibliai igazsággal először közvetlenül az I. világháború kitörése előtt kerültek kapcsolatba, amikor az édesapám kirakatrendezőként dolgozott egy áruházban, Toronto belvárosában. Az ebédlőben figyelte két másik munkás beszélgetéseit, akik Bibliakutatók voltak (így ismerték akkoriban Jehova Tanúit). Esténként, amikor hazament, megosztotta édesanyával azokat a gondolatokat, amiket hallott. Néhány évvel később, 1927-ben a Bibliakutatók egy nagyobb kongresszust tartottak Torontóban a Kanadai Nemzetközi Kiállítás Területének csarnokában. A mi házunkban, a terület nyugati bejáratától kétsaroknyira volt elszállásolva 25 személy az egyesült államokbeli Ohióból.

Ettől kezdve a Bibliakutatók egyike, Ada Bletsoe gyakran meglátogatta édesanyát, és ilyenkor otthagyta nála a legfrissebb irodalmat. Egy nap ezt mondta: „Duncombe asszony, már egy ideje hordom Önnek ezt a kiadványt. Elolvasott valaha is egyet közülük?” Bár édesanya hat gyermeket nevelt, elhatározta, hogy ettől kezdve elolvassa a folyóiratokat, és bizony soha nem is mulasztotta el ezt megtenni. Én azonban szinte semmi érdeklődést sem tanúsítottam ezen kiadványok iránt. Azon igyekeztem, hogy elvégezzem az iskolát, és a zene teljesen magával ragadott.

Aileennal 1935 júniusában egy anglikán templomban házasodtunk össze. Miután tizenhárom éves koromban otthagytam az egyesült egyházat, és nem tartoztam semmilyen más valláshoz sem, azt írtam a házassági anyakönyvbe, hogy Jehova Tanúja vagyok, holott még nem voltam az.

Nagyon vártuk, hogy családot alapítsunk valamikor a jövőben, és szerettünk volna majd jó szülők lenni. Ezért elkezdtük együtt olvasni az Újszövetséget. Habár a jó szándék megvolt, más dolgok közbejöttek. Egy kicsit később újra megpróbáltuk, de ugyanazzal az eredménnyel. Azután 1935 karácsonyára kaptunk egy ajándékcsomagolású könyvet, mely az Isten hárfája címet viselte. A feleségem ezt mondta: „Nahát, édesanyád igazán szokatlan karácsonyi ajándékot küldött nekünk!” Mindamellett miután munkába mentem, Aileen elkezdte olvasni, és tetszett neki, amit olvasott. De egy jó ideig nem tudtam erről semmit. Ami pedig a családalapítással kapcsolatos reményeinket illeti, nem váltak valóra. Kislányunk, aki 1937. február elsején született, nem maradt életben. Milyen mélységesen szomorúak voltunk!

Ez idő alatt a családom tevékenyen részt vett a prédikálómunkában, és hallottam, hogy apa volt az egyetlen olyan Királyság-hírnök a családban, aki még nem szerzett előfizetést a Vigasz (ma Ébredjetek!) folyóiratra, pedig ezt a célt tűzték ki abban a hónapban a szántóföldi szolgálatban. Habár a Társulat kiadványai közül még egyet sem olvastam el, sajnáltam apát, ezért ezt mondtam neki: „Jól van apa, rendeld meg nekem, és akkor te sem fogsz kilógni a sorból.” Eljött a nyár, és a zenekar kiköltözött a városból, hogy egy üdülőhelyen játsszon. A Vigaszt megkaptam postán. Majd eljött az ősz is, és a zenekar visszaköltözött Torontóba. A folyóiratok továbbra is érkeztek az új címünkre, de én egyet sem bontottam ki a csomagolásából.

Az egyik karácsonyi szünet alatt rápillantottam a folyóirathalomra, és úgy döntöttem, hogy ha már fizetek ezekért, akkor legalább néhányat el kellene olvasnom közülük, hogy lássam, miről is szólnak. A legelső, amit kinyitottam, megdöbbentett. Felvázolta az akkori idők politikai cselszövését és korrupcióját. Elkezdtem beszélni a zenésztársaimnak arról, amit olvastam. De kétségbe vonták a szavahihetőségét annak, amit mondtam, ezért tovább kellett olvasnom, hogy meg tudjam védeni magam.  Akaratlanul is elkezdtem tanúskodni Jehováról. És ettől az időtől kezdve nem szűntem meg olvasni „a hű és értelmes rabszolga” csodálatos, bibliai témájú kiadványait (Máté 24:45).

Bár a munka hét közben lefoglalt, nemsokára együtt látogattuk Aileennal a vasárnaponként megtartott összejöveteleket. Amikor 1938 egyik vasárnapján megérkeztünk az összejövetelre, két idősebb testvérnő üdvözölt bennünket, és az egyikük ezt mondta: „Fiatal testvérem, te állást foglaltál már Jehova mellett? Tudod, hogy közel van Armageddon!” Tudtam, hogy Jehova az egyedüli igaz Isten, és meggyőződtem arról, hogy ez az ő szervezete. Ehhez a szervezethez akartam tartozni, ezért 1938. október 15-én megkeresztelkedtem. Aileen hat hónappal később keresztelkedett meg. Boldogan mondhatom, hogy a családomban mindenki Jehova önátadott szolgája lett.

Micsoda örömet jelentett Isten népével összejönni! Hamar otthon éreztem magam. Amikor nem tudtam elmenni, mindig lelkesen tudakoztam, hogy mi történt az összejövetelen. Az a különös este, amiről az elején említést tettem, fordulópont volt a Jehovának végzett szolgálatomban.

Nagy változások ideje

Egy másik jelentőségteljes változás 1943. május 1-jén történt az életünkben. Jelen voltunk az ohiói Clevelandben 1942 szeptemberében megtartott „Új világ” teokratikus kongresszuson. Ez volt az első nagyobb kongresszus, amin részt vettünk. Ott hallottuk, amint egy borzalmas világháború közepén, amelynek a vége még a látóhatáron sem volt, Knorr testvér, a Watch Tower Society akkori elnöke bátran megtartja a „Béke — vajon tartós lehet?” című lebilincselő nyilvános előadását. Jól emlékszem, hogyan mutatta meg a Jelenések 17. fejezetéből, hogy lesz még egy háború utáni békeidőszak, amikor egy kimagasló prédikálómunka fog befejeződni.

De leginkább egy ezt megelőző, „Jefte és az ő fogadalma” című előadás hatott ránk, melyet Knorr testvér tartott. Arra kértek, hogy legyünk még többen úttörők. Aileennal egymásra néztünk, és (sok más testvérrel együtt) egybehangzóan ezt mondtuk: „Ez nekünk szól!” Azonnal terveket kezdtünk készíteni, hogy tovább haladjunk e még fontosabb munka felé.

A Jehova Tanúi munkájára vonatkozó betiltás 1940. július 4-e óta állt fenn Kanadában. Amikor 1943. május 1-jén elkezdtük az úttörőszolgálatot, még mindig törvénytelen volt tanúskodni Jehováról vagy a Társulat kiadványait felajánlani a szántóföldi szolgálatban. Keresztényi szolgálatunk során csak a saját King James-fordítású Bibliánkat hordtuk magunkkal. Csupán néhány nappal azután, hogy megérkeztünk az első úttörő megbízatási helyünkre, Parry Soundba (Ontario), a fiókhivatal kiküldött egy tapasztalt úttörőt, Stewart Mannt, hogy velünk együtt munkálkodjon a szántóföldön. Micsoda szerető gondoskodás volt ez! Mann testvérnek kellemes volt a modora, és szívélyesen mosolygott. Tanultunk tőle, és élvezetes volt az együtt töltött idő. Számos bibliatanulmányozást vezettünk, amikor a Társulat Hamiltonba küldött bennünket. Nem sokkal ezután besoroztak a hadseregbe, noha már túlkoros voltam. Mivel megtagadtam a hadsereghez való csatlakozást, 1943. december 31-én letartóztattak. Miután a bíróságon elintézték a formaságokat, arra ítéltek, hogy egy olyan táborba menjek, ahol a fegyveres szolgálatot megtagadó személyek alternatív munkát végezhetnek. Egészen 1945 augusztusáig ott maradtam.

Amikor szabadon engedtek, Aileennal rögtön kaptunk egy úttörőszolgálatra szóló megbízatást, ami Cornwallba (Ontario) szólt. Röviddel ezután Québecbe kellett mennünk, mert a Társulat jogi osztálya különleges alsóbb bírósági képviselettel  bízott meg. Ez a Duplessis-korszak alatt történt Québecben, amikor különösen heves volt Jehova Tanúi üldözése. Minden héten több napot töltöttem négy különböző bíróságon, hogy segítsek a testvéreinknek. Izgalmas és hiterősítő idők voltak azok.

Az 1946-ban megtartott clevelandi kongresszust követően körzet- és kerületmunkára való kinevezések jöttek, így a feleségemmel Kanada egyik partjától a másikig utaztunk. Gyorsan követték egymást az események. 1948-ban meghívást kaptunk az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 11. osztályába. Oktatóink között volt Albert Schroeder és Maxwell Friend testvér, és az osztályunk 108 tanulójából negyvenen voltak felkentek. Mivel Jehovának ilyen sok régi szolgája volt jelen, ez az iskola igazán gazdagító és eredményes tapasztalat volt!

Egyik nap Knorr testvér meglátogatott bennünket Brooklynból. Előadásában arról beszélt, hogy szükség lenne 25 önkéntesre, akik megtanulnák a japán nyelvet. Mind a 108 személy önként ajánlkozott! Így a Társulat elnökére maradt az a feladat, hogy kiválassza a leendő tanulókat. Úgy gondolom, hogy Jehova irányította ezt a válogatást, mert olyan jól sikerült. Sokan azon 25 személy közül, akiket kiválasztottak, és akiknek azután kiváltságukban állt megnyitni az utat a prédikálómunka előtt Japánban, még mindig a megbízatásukban szolgálnak, igaz idősek, de még mindig ott vannak. Néhányuk, mint Lloyd és Melba Barry aztán más megbízatást kapott. Lloyd a Vezető Testület tagja volt egészen a múlt évben bekövetkezett haláláig. Mindannyiukkal együtt örvendünk annak a jutalomnak, amit Jehova ad.

Eljött a diplomaosztás napja, és bennünket Jamaicára neveztek ki. De mivel Québecben folytatódtak a bírósági beidézések, visszairányítottak bennünket Kanadába.

Sokkal több zene!

Bár a zenét magam mögött kellett hagynom az úttörőszolgálat kedvéért, úgy tűnt, hogy a zene mégsem hagyott el engem. A következő évben a Társulat elnöke, Nathan Knorr, valamint a titkára, Milton Henschel eljött a torontói Maple Leaf Gardens nevű stadionba. Knorr testvér „Később van, mint gondoljátok!” című nyilvános előadása mindenkit felvillanyozott. Ez volt az első alkalom, hogy meghívtak, legyek a kongresszusi zenekar vezetője. Elkészítettük a Királyság-szolgálati énekeskönyv (1944) néhány ismert énekének a keringőváltozatát. Úgy tűnt, hogy tetszik a testvéreknek. Amikor a szombat délutáni program befejeződött, a vasárnapra tervezett műsort próbáltuk el. Elkaptam Henschel testvér pillantását, amint a küzdőtéren keresztül felénk jött. Megállítottam a zenekart, hogy oda tudjak menni hozzá.

— Hány zenészed van itt ebben a zenekarban? — kérdezte.

— Amikor mindenki jelen van, körülbelül harmincöt — válaszoltam.

— Hát, a következő nyáron, New Yorkban kétszer ennyi lesz — felelte.

Még el sem jött a nyár, és én már meghívást kaptam Brooklynba. A körülmények miatt Aileen az elején nem tudott velem jönni. A Columbia Heights 124-es szám alatti új épület még nem volt teljesen készen, ezért a régi épületben szállásoltak el egy kicsi szobában, két felkent testvérrel, az idősebb Payne testvérrel és Karl Kleinnel együtt, akivel akkor találkoztam először. Össze voltunk zsúfolódva? Igen. Mindamellett nagyon jól kijöttünk egymással. Ezek az idősebb testvérek hosszútűrők és türelmesek voltak. Én csak azon igyekeztem, hogy ne legyek útban. Ez értékes lecke volt, ami megmutatta, mit tud Isten szelleme megvalósítani. Micsoda áldásokkal járt Klein testvérrel való találkozásunk és együtt munkálkodásunk! Mindig kedves volt és segítőkész. Nagyon jól együtt tudtunk dolgozni, és több mint ötven éven át közeli barátok maradtunk.

Kiváltságomban állt segédkezni a zenénél a Yankee Stadionban megtartott kongresszusokon 1950-ben, 1953-ban, 1955-ben és 1958-ban, valamint a zenekari felelősségeket megoszthattam Al Kavelinnel a pasadenai Rose Bowl Stadionban 1963-ban megtartott kongresszuson, Kaliforniában. A Yankee Stadionban, az 1953-as kongresszus ideje alatt egy zenés műsort mutattak be vasárnap a nyilvános előadás előtt. Erich Frost bekonferálta a szoprán énekesnőt, Edith Shemionikot (később Weigand), aki zenekari kíséretünkkel elénekelte a Frost testvér által szerzett „Előre Tanúk!” című éneket. Ezután fellelkesültünk, amikor első alkalommal hallottuk az afrikai testvérek és testvérnők zengő, gyönyörű hangját, ugyanis Harry Arnott misszionárius testvér örömünkre  nagyszerű hangfelvételt hozott Észak-Rhodésiából (most Zambia). A hang betöltötte az egész stadiont.

Az 1966-os énekeskönyv hangfelvétele

Emlékszel még az „Énekeljetek szívből, zenekísérettel” című énekeskönyvre? Amikor már majdnem elkészült, Knorr testvér ezt mondta: „Néhány felvételt szándékozunk készíteni. Szeretném, ha összeállítanátok egy kisebb zenekart mindössze néhány hegedűvel meg fuvolával. De nem szeretném, ha bárki is »túlharsogná a többieket«!” A Bétel Királyság-terme lett volna a stúdiónk, de volt néhány aggályunk a használatával kapcsolatban. Mi lesz a kárpitozás nélküli falakról, padlólapról és a fémburkolatú székekről visszaverődő hangokkal? Ki tudna segíteni nekünk, hogy kiküszöböljük ezeket a nemkívánatos hanghatásokat? „Tommy Mitchell! Ő az ABC Network Studios nevű tévétársaságnál dolgozik” — javasolta valaki. Felvettük a kapcsolatot Mitchell testvérrel, aki boldog volt, hogy segíthet nekünk.

Elérkezett a hangfelvétel elkészítésének első szombat délelőttje, és amikor a zenészeket bemutatták, az egyik testvérnél egy harsonatok volt. Eszembe jutott Knorr testvér figyelmeztetése: „Nem szeretném, ha bárki is »túlharsogná a többieket«!” Most mit tegyek? Figyeltem, amint a testvér kiveszi a harsonáját a tokjából, a tolócsövet a helyére rögzíti, és gyakorolgatni kezd. Ez a testvér Tom Mitchell volt, és az első néhány hang, amit megszólaltatott, gyönyörűen hangzott. Úgy szólt a kezében a harsona, mint egy hegedű! „Ennek a testvérnek maradnia kell!” — gondoltam. Knorr testvér egyáltalán nem ellenezte.

Ezt a zenekart egy csoport nagyszerű zenész alkotta, akik egyben szerető testvérek és testvérnők voltak. Egyikük sem volt szeszélyes, szerepelni vágyó, magának kivételezést követelő személy! A hangfelvétel elkészítése kimerítő munka volt, de senki nem panaszkodott. Amikor befejeztük, könnyek között búcsúztunk, és a résztvevők szívét a mai napig a barátság erős kötelei fűzik össze. Mindannyian élveztük a kiváltságot, és köszönet jár Jehovának azért, hogy sikerült elvégezni a munkát.

További, jutalommal járó kiváltságok

Annyi év után továbbra is élvezettel tölt el a teljes idejű szolgálat. Huszonnyolc év telt el különböző megbízatásokkal a körzet- és kerületmunkában, és ezek közül mindegyik élvezetes volt. Ezt követően öt évig gondnokok voltunk a norvali (Ontario) kongresszusi teremben. Igazán elfoglaltak voltunk Aileennal a minden hétvégén megtartott körzetkongresszusok, valamint az idegen nyelvű kerületkongresszusok miatt. Építészek és mérnökök használták 1979/80-ban a kongresszusi termet, amikor megtervezték a Társulat jövőbeni Halton Hills-i fiókhivatalát. A kongresszusi teremben végzett munka után 1982-től 1984-ig Brooklynban egy másik megbízatás ismét a zene világába vezényelt vissza.

Drága feleségem 1994. június 17-én, mindössze hét nappal az 59. házassági évfordulónk után meghalt. Összesen 51 évet töltöttünk el együtt odaadóan az úttörőszolgálatban.

Amikor visszagondolok az életemben szerzett megannyi tapasztalatra, eszembe jut, hogy milyen értékes útmutatónak bizonyult a Biblia. Néha Aileen Bibliáját használom, és nagy örömem származik abból, amikor megfigyelem, hogy mi érintette meg a szívét; egész versek, különleges szókapcsolatok, egyes szavak, amiket megjelölt. Ahogy Ailennak voltak, úgy nekem is vannak olyan írásszövegek, amelyek különös jelentőségűek. Az egyik ilyen rész a 137. zsoltár, egy csodálatos, Jehovához intézett ima: „Soha többé ne tudjak újra hárfázni, ha elfelejtelek, Jeruzsálem! Soha többé ne tudjak újra énekelni, ha nem emlékezem meg rólad, ha nem úgy gondolok rád, mint legfőbb örömömre!” (Zsoltárok 137:5, 6, Today’s English Version). Habár szeretem a zenét, a legnagyobb örömem Jehova lojális szolgálatából fakad, aki teljes és kielégítő élettel jutalmazott meg.

[Lábjegyzet]

[Kép a 28. oldalon]

Aileennal 1947-ben

[Kép a 30. oldalon]

Az első hangfelvételek egyike