Élettörténet

Különleges örökséggel megáldva

CAROL ALLEN ELMONDÁSA ALAPJÁN

Egyedül voltam, és az új könyvemet szorongattam. Belém markolt a félelem, az arcomon pedig könnycseppek gördültek végig. Végtére is csak egy hétéves kislány voltam, és elvesztem egy idegen városban, ahol több tízezer ember vett körül!

CSAKNEM 60 évvel később, egy nemrégiben tett látogatás miatt újra elárasztottak ezen gyermekkori élménnyel kapcsolatos élénk emlékek. A gyönyörű, pattersoni (New York) Őrtorony Oktatási Központban voltunk a férjemmel, Paullal, mert meghívták, hogy vegyen részt a Jehova Tanúi utazófelvigyázóinak tartott iskola második osztályán.

Amint körbepillantottunk a napfényes előcsarnokban, „KONGRESSZUSOK” felirattal egy nagyszabású kiállításra lettem figyelmes. A közepe felé volt egy régi fekete-fehér fénykép, amelyen gyermekek integetnek izgatottan a könyveikkel, az én gyermekkori könyvemmel! Gyorsan elolvastam a képhez tartozó aláírást: „1941 — St. Louisban (Missouri), amikor a délelőtti ülésszak elkezdődött, 15 000 gyermek — 5 és 18 év közöttiek — ült közvetlenül az emelvény előtti területen . . . Rutherford testvér bejelentette az új Children [Gyermekek] könyv közreadását.”

Minden gyermeknek adtak egy személyes példányt. Ezután a fiatalok visszatértek oda, ahol a szüleik ültek, mindegyikük, kivéve engem. Én eltévedtem! Az egyik barátságos rendező felkapott, felállított egy magas adományládára, és azt mondta, hogy keressek valakit, akit ismerek. Aggódva fürkésztem a széles lépcsőn lefelé áramló tömeget. Hirtelen ott volt egy ismerős arc! „Bob bácsi! Bob bácsi!” Megtaláltak! Bob Rainer felvitt oda, ahol nyugtalan szüleim vártak.

 Korai események, melyek formálták az életemet

A kiállítás megtekintése emlékek özönét indította el olyan eseményekről, melyek formálták az életemet, és amelyek a nagyszerű pattersoni létesítményben való tartózkodásunkhoz vezettek. A gondolataim több mint száz évvel ezelőtti eseményekhez kanyarodtak, melyekről leginkább a nagyszüleimtől és a szüleimtől hallottam.

Az Egyesült Államokban, Scrantonban (Pennsylvania) 1894 decemberében a Bibliakutatók egyike (így hívták akkoriban Jehova Tanúit), egy teljes idejű szolga meglátogatta Clayton J. Woodworthnek, az apai nagyapámnak az otthonát. Clayton fiatal házas volt. Írt egy levelet a Watch Tower Bible and Tract Society elnökének, Charles Taze Russellnek, melyet az Őrtorony 1895. június 15-i angol számában megjelentettek. Ezt írta:

„Fiatal férj és feleség vagyunk, és körülbelül tíz évig névleges keresztények voltunk. De most hisszük, hogy ennek sötétségéből kiléptünk az új nap világosságára, mely most virrad a Legfelségesebb megszentelt gyermekeire . . . Már sokkal azelőtt, hogy találkoztunk volna a feleségemmel, az volt a komoly vágyunk, hogy az Urat szolgálhassuk, ha esetleg az az akarata, akkor misszionáriusokként, idegen földön.”

Később, 1903-ban a gyönyörű Pocono-hegységben (Pennsylvania) levő nagy farmon az anyai dédszüleim, Sebastian és Catherine Kresge boldogan hallgatták a Watch Tower Society két képviselője által hozott bibliai üzenetet. Két lányuk, Cora és Mary szintén velük laktak a férjükkel, Washington és Edmund Howell-lel együtt. A Watch Tower Society képviselői, Carl Hammerle és Ray Ratcliffe egy egész hétig náluk maradt, és sok mindent megtanított nekik. A családnak mind a hat tagja figyelt, tanult, és hamarosan lelkes Bibliakutató lett belőlük.

Ugyanebben az évben, 1903-ban Cora és Washington Howellnek lett egy lánya, Catherine. Hogy végül hogyan ment hozzá az édesapámhoz, ifjabb Clayton J. Woodworth-höz, az egy érdekes, és azt hiszem sokatmondó történet. Megmutatja a nagyapám, idősebb Clayton J. Woodworth szeretetteljes éleslátását és atyai törődését.

Édesapám szeretetteljes segítséget kap

Édesapám, ifjabb Clayton 1906-ban született Scrantonban, a Howell-farmtól úgy 80 kilométerre. Ezekben a korai években Woodworth nagyapa közeli ismeretségbe került a nagy Howell családdal, és gyakran élvezte legendás vendégszeretetüket. Nagy segítségére volt a Bibliakutatók ottani gyülekezetének. Idővel nagyapát megkérték, hogy vezesse le a három Howell fiúnál a házasságkötést, és mivel szem előtt tartotta saját fia jólétét, gondosan ügyelt arra, hogy mindegyik esküvőre elvigye magával.

Apa akkoriban nem vett részt ténylegesen a szolgálatban, mint a Bibliakutatók. Igaz, autóval elvitte nagyapát a szolgálatba, de ő maga nem vett részt tevékenyen, habár nagyapa buzdította erre. Ebben az időben apa zenei érdeklődése mindenekfölött állt, ő maga pedig szakmai karrierre törekedett.

Cora és Washington Howell lányából, Catherine-ből szintén kiváló zenész lett; ő zongorán játszott és zongorázni tanított. De amikor megnyílt előtte a szakmai karrier lehetősége, félretette az  erre való törekvést és a teljes idejű szolgálatban kezdett részt venni. Nagyapa nem is tudott volna jobb társat kiszemelni a fiának, legalábbis az én szempontomból! Apa megkeresztelkedett, és hat hónappal később, 1931 júniusában feleségül vette anyát.

Nagyapa mindig is büszke volt a fia zenei téren megmutatkozó képességeire. Annyira boldog volt, amikor felkérték apát, hogy tanítsa be a nagy kongresszusi zenekar magvát az 1946-os clevelandi (Ohio) nemzetközi kongresszusra. Az elkövetkező években Jehova Tanúi számos más kongresszusán apa vezényelte a zenekart.

Nagyapa tárgyalása és börtönélete

A pattersoni létesítmény előcsarnokában, a kiállításon Paullal mindketten rábukkantunk a következő oldalon látható képre. Én azonnal ráismertem, hiszen nagyapa jó ötven évvel ezelőtt küldött nekem ebből a képből egy példányt. Ő az, aki a jobb szélen áll.

Az I. világháborút övező hazafias hisztéria idején ezt a nyolc Bibliakutatót — a Watch Tower Society elnökét, Joseph F. Rutherfordot (középen ül) is beleértve — igazságtalanul bebörtönözték, és óvadék lefizetésének a lehetősége nélkül tartották fogva őket. Az ellenük felhozott vádak a Bibliai tanulmányok hetedik kötetének, A beteljesült titok című könyvnek a kijelentései köré összpontosultak. A kijelentéseket tévesen értelmezték, mint amelyek ellenzik az Egyesült Államok I. világháborúban való részvételét.

Charles Taze Russell sok éven át írta a Bibliai tanulmányok első hat kötetét, de meghalt, mielőtt megírhatta volna a hetediket. Így hát a jegyzeteit odaadták nagyapának, meg egy másik Bibliakutatónak, és ők írták meg a hetedik kötetet. Ezt a háború befejezése előtt, 1917-ben adták ki. A tárgyaláson nagyapát a nagy többséggel együtt egyidejűleg letöltendő négyszer húszéves időszakra ítélték.

A képhez tartozó felirat a pattersoni létesítmény előcsarnokában kifejti: „Kilenc hónappal Rutherford és társainak az elítélése után — és a háború elmúltával — 1919. március 21-én a fellebbviteli bíróság óvadék lehetőségét rendelte el mind a nyolc vádlottra, majd március 26-án Brooklynban szabadon bocsátották őket, fejenként 10 000 dollár óvadék ellenében. J. F. Rutherfordot és a többieket 1920. május 5-én felmentették.”

Miután elítélték őket, de még azelőtt, hogy elküldték volna ezt a nyolc személyt Atlanta  (Georgia) szövetségi börtönébe, bebörtönzésük első néhány napját a Raymond Street-i (Brooklyn, New York) börtönben töltötték. Nagyapa küldött innen egy leírást, hogy milyen a helye a körülbelül 2 méterszer 2,5 méteres cellában „elmondhatatlan mocsok és rendetlenség közepette”. Ezt a megjegyzést tette: „Van egy halom újságpapírod, de ha eleinte nem is tulajdonítanál nagy fontosságot neki, hamarosan ráébredsz, hogy ebben a papírban, valamint a szappanban és a mosdókendőben rejlik az egyetlen esélyed arra, hogy tiszta legyél és legyen önbecsülésed.”

Nagyapa mégis megőrizte a humorérzékét, és „Raymondie Hotelként” utalt a börtönre, megjegyezve, hogy „abban a pillanatban, amint lejár a megállapodásunk a kosztot és a kvártélyt illetően, itt hagyom ezt a helyet”. Leírta azt is, hogy milyenek az udvari séták. Egyszer, amikor megállt egy pillanatra, hogy egy testvér megfésülhesse, egy zsebtolvaj hirtelen elkapta nagyapa zsebóráját, de ahogy írta, „a lánc elszakadt, úgyhogy megmenekítettem”. Amikor 1958-ban meglátogattam a brooklyni Bételt, Grant Suiter, a Watch Tower Society akkori titkár-pénztárosa behívott az irodájába és nekem adta ezt az órát. Azóta is őrzöm.

Hogyan hatott mindez édesapára

Amikor nagyapát 1918-ban igazságtalanul börtönbe zárták, apa még csak 12 éves volt. Nagymama bezárta az otthonukat, és elvitte őt az anyukájához és a három húgához, hogy ott lakjanak. Nagymama lánykori neve Arthur volt, és a család büszkén állította, hogy az egyik rokonuk, Chester Alan Arthur volt az Egyesült Államok 21. elnöke.

Miután Woodworth nagyapa hosszú büntetést kapott az Egyesült Államok elleni állítólagos bűncselekményeiért, az Arthurok nyilvánvalóan úgy érezték, hogy nagyapa szégyent hozott a család nevére. Érzelmileg nagyon fájdalmas időszak volt ez apának. Lehet, hogy ez a bánásmód volt az egyik oka annak, ami miatt kezdetben habozott részt venni a nyilvános szolgálatban.

Amikor nagyapát szabadon engedték a börtönből, a családját elköltöztette Scrantonban a Quincy Streetre egy nagy, díszvakolású házba. Gyermekként jól ismertem ezt a házat — és persze nagymama csinos porcelánkészletét is. Mi csak úgy hívtuk, hogy az ő „szent edényei”, mert nagymamán kívül senki más nem mosogathatta el őket. Miután nagymama 1943-ban meghalt, anya gyakran hívott meg vendégeket, és használta ezeket a csodálatos edényeket.

Királyság-szolgálattal elfoglalva

Egy másik napon a pattersoni létesítményben rábukkantam egy fényképre, amelyen Rutherford testvér beszél az 1919-ben megtartott Cedar Point-i (Ohio) kongresszuson. Ekkor mindenkit arra ösztönzött, hogy buzgón vegyen részt Isten Királyságának a hirdetésében, és hogy használja a kongresszuson újonnan közreadott Aranykorszak című folyóiratot. Nagyapát nevezték ki szerkesztőnek, és egészen a 40-es évek végéig, majdnem a haláláig írt cikkeket. A folyóirat nevét 1937-ben Vigaszra változtatták, 1946-ban pedig az Ébredjetek! nevet kapta.

Nagyapa otthon Scrantonban és 240 kilométerrel távolabb, a Watch Tower Society brooklyni főhivatalában is írt, 2-2 hetet töltve mindkét helyen. Apa mondta, hogy emlékszik, gyakran még hajnali öt órakor is hallotta nagyapa írógépének a hangját. Nagyapa még így is komolyan vette azt a kötelezettséget, hogy részt vegyen a nyilvános prédikálótevékenységben. A férfiaknak tervezett egy mellényt, nagy belső zsebekkel a bibliai kiadványok számára. A 94 éves nénikémnek,  Naomi Howellnek még mindig megvan ebből egy. A nőknek is tervezett egy táskát.

Egyszer, egy élénk bibliai beszélgetést követően nagyapa prédikálótársa ezt mondta:

— C. J., elkövettél egy hibát.

— Miféle hibát? — kérdezte nagyapa. Ellenőrizte a mellényét. Mindkét zsebe üres volt.

— Elfelejtetted felajánlani az Aranykorszak-előfizetést.

Jót kacagtak azon, hogy a szerkesztő elfelejtette felajánlani a folyóiratát.

Gyermekkori emlékek

Emlékszem, hogy gyermekként, mikor nagyapa ölében ültem, kicsi kezem benne az ő kezében, elmesélte nekem az ujjakról szóló történetet. Kezdte „Hüvelykujj Henrikkel”, aztán folytatta „Mutatóujj Mártonnal”, és mindegyik ujjról valami különlegeset mondott. Aztán miközben óvatosan egybefogta az összes ujjamat, elmondta a tanulságot: „Legjobban együtt megy a munka, ha mindegyikük a többit támogatja.”

Miután a szüleim összeházasodtak, Clevelandbe (Ohio) költöztek, és közeli barátságba kerültek Ed és Mary Hooperrel. A családjaik Bibliakutatók voltak a századforduló óta. A szüleim meg Ed bácsi és Mary néni — ahogy hívtam őket — elválaszthatatlan barátok voltak. A Hooper házaspár elveszítette egyetlen kisbabáját, egy kislányt, úgyhogy amikor 1934-ben megérkeztem, én lettem az ő különleges „lányuk”. Mivel ilyen gazdag szellemi környezetben nevelkedtem, a nyolcadik életévem betöltése előtt átadtam magam Istennek és megkeresztelkedtem.

A Biblia olvasása gyermekkorom szerves részét képezte. Az egyik kedvenc írásszövegem az Ézsaiás 11:6–9 volt, mely az Isten új világában való életet írja le. Először 1944-ben törekedtem arra, hogy elolvassam a Bibliát, miután az American Standard Versionből megkaptam a személyes példányomat. Ezt a különleges kiadást a buffalói (New York) kongresszuson adták közre. Mennyire fellelkesítő volt olvasni ezt a fordítást, melynek „ószövetségi” részében Isten neve, a Jehova név közel 7000 esetben került vissza az azt megillető helyre!

Boldog hétvégéink voltak. A szüleim és a Hooper házaspár elvitt magával vidékre tanúskodni. Csomagoltunk magunknak uzsonnát és egy pataknál piknikeztünk. Aztán elmentünk valakinek a farmjára, ahol a szabadban tartottunk egy bibliai beszédet, és erre meghívtuk az összes szomszédot. Az élet egyszerű volt. Boldog volt a családunk. A család régi barátai közül sokan később utazófelvigyázók lettek, beleértve Ed Hoopert, Bob Rainert és a két fiát. Richard Rainer még mindig végzi ezt a munkát, a feleségével, Lindával együtt.

A nyarak különösen boldogan teltek. Az unokatestvéreimmel a Howell-farmon voltunk. Grace, az unokatestvérem 1949-ben férjhez ment Malcolm Allenhez. Nem is sejtettem, hogy évekkel később hozzá fogok menni az öccséhez. A fiatalabbik unokatestvérem, Marion misszionárius volt Uruguayban. Ő 1966-ban lett Howard Hilbornnak a felesége. Mindkét unokatestvérem, a férjével együtt sok évig a brooklyni főhivatalban szolgált.

Nagyapa és a diplomaosztásom

Középiskolai éveim alatt nagyapa készséges levelezőpartner volt. Leveleiben volt sok régi, családról készült kép, hátoldalukra gépelt részletes magyarázatokkal, családról szóló történetekkel. Így kaptam meg annak a fényképnek egy példányát, amelyen ő van azokkal, akiket igazságtalanul börtönbe küldtek.

Nagyapa 1951 vége felé rák miatt elveszítette a gégéjét. Gyors észjárása és szellemessége sértetlen maradt, de a szavait le kellett írnia egy kicsi füzetbe, melyet magával hordott. Az osztályom 1952 januárjában, félévkor végzett a középiskolában. December elején elküldtem nagyapának a tanévzáráskor tartandó beszédemnek az előzetes vázlatát. Tett néhány szerkesztői megjegyzést, és aztán az utolsó lapra ráírt négy szót, melyek mélyen a szívembe hatoltak: „Nagyapa el van ragadtatva.” Földi pályafutását 81 éves korában, 1951. december 18-án fejezte be. * Még mindig őrzöm a beszédem elmosódott vázlatát, azzal a néhány szóval az utolsó oldalán.

Azután, hogy befejeztem a középiskolát, beléptem az úttörőszolgálatba; Jehova Tanúi így nevezik a teljes idejű prédikálómunkát. 1958-ban  jelen voltam azon az óriási New York-i kongresszuson, amikor a Yankee Stadiont és a Polo Groundsot 123 országból töltötték meg a jelenlevők, a csúcslétszám 253 922 volt. Ott az egyik napon találkoztam egy afrikai küldöttel, aki olyan azonosító jelvényt hordott, melyen ez volt olvasható: „Woodworth Mills”. Nagyapáról nevezték el, mintegy 30 évvel korábban!

Elégedett vagyok az örökségemmel

Amikor tizennégy éves voltam, anya újra elkezdte az úttörőszolgálatot. Negyven éven át úttörő maradt, egészen az 1988-ban bekövetkezett haláláig! Apa, amikor csak tudott, részt vett az úttörőmunkában. Ő kilenc hónappal korábban halt meg, mint anya. Azok, akikkel tanulmányoztunk, életre szóló jó barátaink lettek. Fiaik közül néhányan elmentek, hogy a brooklyni főhivatalban szolgáljanak, míg mások beléptek az úttörőszolgálatba.

Az 1959-es év nagyon különleges évnek bizonyult a számomra. Ekkor mutattak be Paul Allennek. 1946-ban, amikor elvégezte a Gileád (Jehova Tanúi misszionáriusainak a kiképzésére szolgáló iskola) hetedik osztályát, kinevezték utazófelvigyázónak. A találkozásunkkor egyikünk sem tudta, hogy Paul következő megbízatási helye Cleveland (Ohio) lesz, ahol én úttörő vagyok. Apa nagyon szerette őt, anya szintúgy. 1963-ban kötöttünk házasságot a Howell-farmon, családjaink jelenlétében. Ed Hooper tartotta az esküvői beszédet. Valósággá vált egy álom.

Paulnak soha nem volt autója. Amikor elmentünk Clevelandből Paul következő megbízatása miatt, az összes holmink elfért az 1961-es Volkswagen bogaramban. A testvérek hétfőnként, azon a napon, amikor másik gyülekezethez mentünk tovább, gyakorta benéztek hozzánk, hogy lássák, hogyan rakodunk be. Felért egy cirkuszi mutatvánnyal a látvány, amint a koffereket, aktatáskákat, irattartókat, az írógépet és a többi dolgot begyömöszöltük abba a kicsi autóba.

Megszámlálhatatlan kilométert utaztunk Paullal, örültünk, amikor jól mentek a dolgok, és kitartottunk a viszontagságos időkben. Mindent azzal az erővel tettünk, amelyet csak Jehova tud adni. Boldog évek voltak, telve Jehova, egymás, valamint régi és új barátok iránti szeretettel. Eddigi életünk fénypontja a Pattersonban töltött két hónap volt, mialatt Paul képzést kapott. Közelebbről megvizsgálva Jehova földi szervezetét, megerősödött bennem az a meggyőződés, melyet értékes szellemi örökségem részeként adtak tovább nekem, miszerint: Ez valóban Isten szervezete. Micsoda öröm a részét képezni, még ha csak kis részét is!

[Lábjegyzet]

[Kép a 25. oldalon]

Ed Hooperrel nem sokkal az 1941-es St. Louis-i kongresszus előtt, ahol a „Children” könyvből megkaptam a személyes példányomat

[Kép a 26. oldalon]

Nagyapa 1948-ban

[Kép a 26. oldalon]

A Howell-farmon, a szüleim (be vannak karikázva) házasságkötésekor

[Kép a 27. oldalon]

A nyolc Bibliakutató, akiket ártatlanul börtönbe zártak 1918-ban (nagyapa a jobb szélen áll)

[Kép a 29. oldalon]

Földi javaink mind elfértek a Volkswagenünkben

[Kép a 29. oldalon]

A férjemmel, Paullal