Élettörténet

„Hitem legyen mindig szilárd”

HERBERT MÜLLER ELMONDÁSA ALAPJÁN

Néhány hónappal azután, hogy Hitler hadserege betört Hollandiába, Jehova Tanúi tevékenységét betiltották. A nevem nemsokára megjelent a nácik legveszélyesebb körözöttjeinek a listáján, és úgy vadásztak rám, mint egy állatra.

AZ EGYIK alkalommal annyira kimerült voltam a rejtőzködés és a rohanás miatt, hogy azt mondtam a feleségemnek, hogy talán már az is megkönnyebbülést jelentene, ha elfogna a hadsereg. Akkor az egyik ének szavai jutottak eszembe: „Hitem legyen mindig szilárd, ellenség nyomja bár.” * Amint eltűnődtem ezen az éneken, megújult az erőm, és visszajöttek a szüleimmel kapcsolatos németországi emlékek, valamint annak a napnak az emléke, amikor a barátaim elénekelték ezt az éneket, hogy istenhozzádot mondjanak nekem. Megoszthatok veletek néhány emléket ezek közül?

A szüleim példája

Amikor 1913-ban megszülettem Copitz * városában, Németországban, a szüleim az evangélikus egyház tagjai voltak. Hét évvel később, 1920-ban apa otthagyta az egyházat. Április 6-án kért egy Kirchenaustrittsbescheinigungot (Nyilatkozat az egyházból való kijelentkezésről). A város hivatalnoka, aki a polgárok nyilvántartásával foglalkozott, kitöltött egy példányt. Egy héttel később azonban apa visszament a hivatalba, és elmagyarázta, hogy lányának a neve nincs feltüntetve a nyilatkozaton. A hivatalnok kitöltötte  a második okiratot, amelyben kijelentette, hogy az egyházból való kijelentkezés Martha Margaretha Müllerre is vonatkozik. Akkoriban a húgom, Margaretha másfél éves volt. Amikor Jehova szolgálatáról volt szó, apa nem elégedett meg félmunkával!

Ugyanebben az évben a szüleimet megkeresztelték a Bibliakutatók, így hívták akkoriban Jehova Tanúit. Apa minket, gyerekeket szigorúan nevelt, de a Jehovához való lojalitása megkönnyítette elfogadnunk az irányítását. Arra is a lojalitás indította a szüleimet, hogy kiigazításokat tegyenek. Például volt egy időszak, amikor nem engedték meg, hogy vasárnaponként kint játsszunk a szabadban. De 1925-ben, egy vasárnapon a szüleink azt mondták, hogy elmegyünk sétálni. Magunkkal vittünk egy kis harapnivalót, és kellemesen töltöttük az időt — mennyire más volt, mint egész nap bezárva lenni a házban! Apa elmondta, hogy a közelmúltban egy kongresszuson tanult néhány dolgot, amely a vasárnapi elfoglaltságokkal kapcsolatban kiigazította a nézetét. Más alkalmakkor is ugyanilyen készséget mutatott a kiigazításra.

Habár a szüleim egészségi állapota gyenge volt, nem haboztak részt venni a prédikálómunkában. Például, egy este a gyülekezet többi tagjával vonatra szálltunk, és elutaztunk Regensburg városába, mintegy 300 kilométerre Drezdától, hogy szétosszuk az Offene Anklage gegen die Geistlichkeit (Vádirat a papság ellen) traktátust. A következő napon városszerte szétosztottuk a traktátusokat, és amikor befejeztük, vonattal visszautaztunk. Közel 24 óra telt el, mire újra otthon voltunk.

Elhagyom az otthonomat

A gyülekezetünkbeli Jugendgruppéhoz (ifjúsági csoport) való társulásom is segített, hogy fejlődjek szellemileg. A 14 évesnél idősebb fiatalok minden héten összejöttek néhány idősebb testvérrel a gyülekezetből. Játékokat játszottunk, zenéltünk, tanulmányoztuk a Bibliát, és beszélgettünk a teremtésről meg a tudományról. Ám 1932-ben, amikor 19 éves voltam, a csoporttal való kapcsolatom véget ért.

Az év áprilisában apa kapott egy levelet Magdeburgból, a Watch Tower Society hivatalából. A Társulat olyan valakit keresett, aki tud autót vezetni és szeretne úttörőszolgálatot végezni. Tudtam, hogy a szüleim arra vágynak, hogy úttörő legyek, de úgy éreztem, hogy nem tudnám megtenni. Mivel a szüleim szegények voltak, 14 éves koromban elkezdtem kerékpárokat, varrógépeket, valamint írógépeket és más irodai berendezést javítani. Hogyan hagyhatnám itt a családomat? Szükségük volt a támogatásomra. Azonkívül még nem voltam megkeresztelve. Apa leült velem, és feltett néhány kérdést, hogy lássa, megértettem-e, mit foglal magában a keresztelkedés. Amikor a válaszaim meggyőzték arról, hogy kellő szellemi előrehaladást tettem ahhoz, hogy megkeresztelkedjek, ezt mondta: „Ajánlkoznod kellene erre a megbízatásra.” Így is tettem.

Egy héttel később meghívást kaptam, hogy menjek Magdeburgba. Amikor ezt elmondtam az ifjúsági csoportban a barátaimnak, egy vidám énekkel akartak elbúcsúztatni. Meg voltak lepve az éneken, amelyet választottam, mert  nagyon komolynak tartották. Mégis, néhányan megragadták a hegedűjüket, mandolinjukat meg a gitárjukat, és valamennyien énekelték: „Hitem legyen mindig szilárd, ellenség nyomja bár, ne ingjon meg, ha földi vész örvénylő szélin áll!” Azon a napon nem is gondoltam volna, hogy az elkövetkező években ezek a szavak milyen gyakran megerősítenek majd.

Viharos kezdet

Miután a testvérek Magdeburgban kipróbálták vezetői jártasságomat, rám meg négy másik úttörőre bíztak egy autót, és Schneifelbe, egy Belgiumhoz közeli területre irányítottak bennünket. Hamarosan megtanultuk, hogy az autónk létszükségleti cikk. Ezen a vidéken a katolikus egyház rossz néven vette a jelenlétünket, a falusiak pedig a papság ösztönzésére gyakran vártak bennünket, hogy elkergessenek. Sokszor éppen hogy el tudtunk menekülni az autóval, mielőtt megtámadtak volna minket a kapáikkal és a vasvilláikkal.

Az Emlékünnep után, 1933-ban Paul Grossmann, a területi felvigyázó azt mondta, hogy Németországban betiltották a Társulat munkáját. Röviddel ezután a fiókhivatal megkért, hogy az autóval menjek Magdeburgba, vegyem fel ott az irodalmat, és szállítsam el Szászországba, Magdeburgtól körülbelül 100 kilométerre. De mire elértem Magdeburgot, a Gestapo (a náci titkosrendőrség) már lezárta a Társulat hivatalát. Az autót Lipcsében hagytam egy testvérnél, és hazatértem; de csak rövid időre.

A Társulat svájci hivatala hívott, hogy kezdjem el az úttörőszolgálatot Hollandiában. Úgy terveztem, hogy egy vagy két héten belül indulok. Ámde apa azt tanácsolta, hogy azonnal menjek el. Megfogadtam a tanácsát, és néhány órán belül elhagytam az otthonom. Következő nap a rendőrség elment apa otthonába, hogy szökés vádjával letartóztasson. De elkéstek.

Ilyen volt a kezdet Hollandiában

1933. augusztus 15-én megérkeztem az úttörőotthonba, Heemstede-be, mely város Amszterdamtól 25 kilométerre található. A következő napon elmentem prédikálni úgy, hogy egy szót sem tudtam hollandul. Egy bizonyságtevő kártyával felfegyverezve, mely egy nyomtatott prédikációt tartalmazott, nekikezdtem. Mennyire bátorító volt, amikor egy katolikus asszony elfogadta a Kiengesztelés című könyvet! Ugyanezen a napon 27 füzetet is elhelyeztem. Ennek az első napnak a végére fellelkesültem, hogy újra szabadon prédikálhatok.

Akkoriban az úttörőknek nem volt egyéb bevételi forrásuk, mint az, hogy az irodalom elhelyezésekor hozzájárulásokat kaptak. Ezt a pénzt használták arra, hogy élelmiszert vagy más létszükségleti cikket vegyenek. Ha a hónap végén maradt egy kevés pénz, azt elosztották az úttörők között a személyes kiadásokra. Nem volt sok mindenünk anyagi téren, de Jehova olyan nagyszerűen gondoskodott rólunk, hogy 1934-ben jelen tudtam lenni a Svájcban megtartott kongresszuson.

Egy hűséges társ

A kongresszuson találkoztam Erika Finkével, aki ekkor 18 éves volt. Otthonról ismertem őt. A húgomnak, Margarethának volt a barátnője, és mindig nagy hatással volt rám Erikának az igazság mellett való szilárd kiállása. Nem sokkal azután, hogy 1932-ben megkeresztelkedett, valaki értesítette a Gestapót, hogy Erika nem volt hajlandó „heil Hitler!”-t mondani. A Gestapo megkereste, és tudni akarta, hogy miért utasította ezt vissza. Erika felolvasta a rendőrőrsön a tisztnek a Cselekedetek 17:3-at, és elmagyarázta, hogy Isten csak egyetlen férfit nevezett ki Megmentőnek, Jézus Krisztust. „Vannak még mások is, akik abban  hisznek, amiben te?” — akarta tudni a rendőr. Erika elutasította, hogy neveket adjon meg. Amikor a rendőr azzal fenyegette, hogy fogva tartja, Erika azt mondta neki, hogy inkább meghalna, mint hogy neveket áruljon el. Az mereven ránézett, és ezt ordította: „Takarodj innen! Menj haza! Heil Hitler!”

A kongresszus után visszatértem Hollandiába, Erika pedig Svájcban maradt. Azonban mindketten úgy éreztük, hogy a barátságunk elmélyült. Erika, amíg még Svájcban volt, hallotta, hogy a Gestapo kereste őt. Úgy döntött, hogy Svájcban marad és úttörő lesz. Néhány hónappal később a Társulat megkérte, hogy menjen Spanyolországba. Úttörő volt Madridban, aztán Bilbaóban, később pedig San Sebastiánban, ahol a papság által szított üldözés miatt az úttörőtársával együtt börtönbe került. 1935-ben arra utasították őket, hogy hagyják el Spanyolországot. Erika Hollandiába jött, és ugyanabban az évben összeházasodtunk.

A háború felhői gyülekeznek a látóhatáron

Az esküvőnk után Heemstede-ben voltunk úttörők, később pedig Rotterdamba költöztünk. Ott született meg 1937-ben a fiunk, Wolfgang. Egy évvel később Hollandia északi részére, Groningen városába költöztünk. Közös volt az otthonunk Ferdinand és Helga Holtorffal, akik német úttörők voltak, valamint a lányukkal. 1938 júliusában a Társulat közölte velünk, hogy a holland kormány kiadott egy figyelmeztetést, mely szerint azoknak a Tanúknak, akik német nemzetiségűek, a továbbiakban nem engedélyezik a prédikálást. Körülbelül ugyanebben az időben kineveztek zónaszolgának (körzetfelvigyázó), és a családunk a Lichtdragerre (Fényhordozó), a Társulat hajójára költözött, mely a Hollandia északi részein prédikáló úttörők otthona és tevékenységük kiindulópontja volt. Az idő legnagyobb részében távol voltam a családomtól, és egyik gyülekezettől a másikig kerékpároztam, hogy a testvéreket a további tanúskodásra buzdítsam. És a testvérek pontosan ezt tették. Néhányan még növelték is a szolgálatukat. Wim Kettelarij nagyszerű példa volt ebben.

Wim fiatal férfi volt, amikor találkoztam vele, és bár felismerte az igazságot, nagyon elfoglalta a mezőgazdasági munka. „Ha azt akarod, hogy legyen időd Jehova szolgálatára — tanácsoltam neki —, más munka után kellene nézned.” Úgy is tett. Később, amikor újra találkoztunk, arra buzdítottam, hogy legyen úttörő.

— Dolgoznom kell, hogy enni tudjak — válaszolta.

— Lesz mit enned — biztosítottam. — Jehova gondoskodni fog rólad.

Wim elkezdte az úttörőszolgálatot. Később, még a II. világháború alatt is utazófelvigyázóként szolgált. Wim ma a nyolcvanas éveit tapossa, de még mindig buzgó Tanú. Jehova valóban gondját viselte.

Betiltás alatt és üldözöttként

Körülbelül egy évvel azután, hogy második gyermekünk, Reina megszületett, 1940 májusában a holland hadsereg megadta magát, és a nácik megszállták Hollandiát. Júliusban a Gestapo birtokba vette a Társulat hivatalát és a nyomdát. A rá következő évben letartóztatási hullámot indítottak a Tanúk ellen, és engem is elfogtak. Tanú lévén, és koromnál fogva német katonai szolgálati kötelezettséggel, nem volt nehéz elképzelni, hogy a Gestapo mit akar csinálni velem. Igyekeztem beletörődni a gondolatba, hogy soha többé nem fogom látni a családomat.

 Aztán 1941 májusában a Gestapo kiengedett a börtönből, és arra utasított, hogy menjek és jelentkezzek katonai szolgálatra. Nem tudtam elhinni. Ugyanaznap eltűntem a szemük elől, és még abban a hónapban visszakerültem a körzetmunkába. A Gestapo felírt a legveszélyesebb körözöttek listájára.

Ahogyan a családom megbirkózott a helyzettel

A feleségem és a gyerekek elköltöztek Vordenbe, egy az ország keleti részén levő faluba. Azonban, hogy a legkisebbre csökkentsük a kockázatot, szigorúan korlátoznom kellett a látogatásaimat (Máté 10:16). A biztonság kedvéért a testvérek nem a valódi nevemet, hanem csak a Duitse Jan (Német János) álnevemet használták. Még a négyéves kisfiamnak, Wolfgangnak sem volt szabad „apáról” beszélnie, hanem csak „Ome Jan”-ról (János bácsi). Érzelmileg rendkívül nehéz volt ez neki.

Amíg én menekültem, Erika viselte gondját a gyerekeknek, és továbbra is prédikált. Amikor Reina 2 éves volt, Erika feltette őt a kerékpár csomagtartójára, és elvitte magával vidékre prédikálni. Bár nehéz volt élelmet találni, Erika és a gyerekek sosem voltak túlságosan élelem szűkében (Máté 6:33). Egy katolikus vallású földműves, akinek egyszer megjavítottam a varrógépét, burgonyát adott neki. Az üzeneteimet is továbbította Erikának. Az egyik alkalommal Erika egy guldent fizetett a vegyesboltban egy árucikkért. A tulajdonos tudva, hogy Erika rejtőzködik, és hogy képtelen élelmiszerjegyeket szerezni, odaadta neki az árucikket és még két guldent. A rokonszenv ilyenfajta megnyilvánulásai segítettek neki az életben maradásban (Héberek 13:5).

Egymás oldalán szolgálunk a bátor testvérekkel

Ezalatt tovább látogattam a gyülekezeteket, bár csak a gyülekezetek felelős testvéreivel léptem érintkezésbe. Mivel a Gestapo a sarkamban volt, soha nem tudtam egy helyen néhány óránál tovább maradni. A legtöbb testvérnek és testvérnőnek nem volt szabad találkoznia velem. Csak azokat a Tanúkat ismerték, akik az ő kicsi bibliatanulmányozó csoportjukba tartoztak. Ezért két vér szerinti lánytestvér, akik egyazon város különböző részein laktak, csak a II. világháború után jöttek rá, hogy a háború alatt mindketten Tanúk lettek.

 Egy másik feladatom az volt, hogy a Társulat irodalmának rejtekhelyet találjak. Papírt, stencilgépeket és írógépeket is rejtegettünk, hogy másolatokat tudjunk készíteni Az Őrtoronyból arra az esetre, ha szükség lenne rá. Időnként a Társulat által nyomtatott könyveket át kellett költöztetni egyik rejtekhelyről a másikra. Emlékszem, hogy egyszer harminc, irodalommal teli kartondobozt kellett átszállítani, miközben próbáltam észrevétlen maradni. Micsoda ijesztő feladat!

Ezenfelül, bár tilos volt, megszerveztük az élelem szállítását a Hollandia keleti részén levő gazdaságokból a nyugaton fekvő városokba. Felpakoltuk az élelmet egy lovasszekérre, és elindultunk nyugatra. Amikor elértünk egy folyóhoz, egyik hidat sem tudtuk használni, mivel katonák őrizték azokat. Ehelyett kicsi csónakokba rakodtuk ki a szállítmányt, átvittük a folyón, és aztán újra felpakoltuk egy másik szekérre. Amikor elértük a várost, mely a célállomásunk volt, vártunk, hogy leereszkedjen a sötétség, zoknit húztunk a ló patájára, és csendesen elmentünk a gyülekezet titkos élelmiszerraktárához. Innen az élelmet szétosztották a szükségben levő testvéreknek.

Ha a német hadsereg felfedezett volna egy ilyen élelmiszerraktárat, azért valaki az életével fizetett volna. Mindazonáltal több testvér önként ajánlkozott, hogy segítsen. Az Amersfoort városban élő Bloemink család például megengedte, hogy a nappalijuk élelem raktározására legyen használva, jóllehet a házuk csupán egy kőhajításnyira volt a német hadsereg helyőrségétől! Ők és a hozzájuk hasonló bátor Tanúk az életüket tették kockára a testvéreikért.

Jehova segített a feleségemnek és nekem, hogy hűségesek maradjunk a betiltás évei alatt. 1945 májusában a német hadsereg döntő vereséget szenvedett, a menekülésem pedig végül befejeződött. A Társulat megkért, hogy továbbra is szolgáljak utazófelvigyázóként, amíg más testvérek nem állnak rendelkezésre. 1947-ben Bertus van der Bijl * vette át a munkámat. Addigra megszületett a harmadik gyermekünk, és az ország keleti részén telepedtünk le.

Bánat és öröm

A háborút követően megtudtam, hogy körülbelül egy évvel azután, hogy Hollandiába költöztem, apát bebörtönözték. Gyenge egészsége miatt kétszer is elengedték, de mindegyik alkalommal újra bebörtönözték. 1938 februárjában a buchenwaldi koncentrációs táborba küldték, majd Dachauba. Apa ott halt meg 1942. május 14-én. Szilárd és lojális maradt mindvégig.

Anyát is a dachaui táborba küldték. Egészen a szabadulásáig, 1945-ig ott maradt. Mivel mindkettőjük erőteljes példája nagyban hozzájárult azokhoz a szellemi áldásokhoz, amelyeknek örvendtem, megtiszteltetés volt számomra, hogy 1954-ben anya hozzánk költözött. A húgom, Margaretha, aki 1945-től a kommunista Kelet-Németországban volt úttörő, szintén vele jött. Bár anya beteg volt, és nem beszélte a holland nyelvet, folytatta a szántóföldi szolgálatban való részvételt egészen addig, amíg 1957 októberében hűségét megőrizve be nem fejezte földi pályafutását.

Az 1955-ben Nürnbergben, Németországban megtartott kongresszus különlegesnek bizonyult. Miután megérkeztünk, a drezdai testvérek azt mondták Erikának, hogy az édesanyja is ott van a kongresszuson. Mivel Drezda akkoriban keletnémet uralom alatt volt, Erika 21 éve nem látta az édesanyját. Megszervezték a találkozót, és anya meg lánya egymás karjába borult. Micsoda örömteli találkozás volt ez!

Idővel a családunk létszáma megnőtt, nyolc gyermekünk lett. Az egyik fiunkat tragikus módon elveszítettük autóbalesetben. Azonban mélységes öröm forrása látni, amint a többi gyermekünk Jehovát szolgálja. Boldogok vagyunk, hogy fiunk, Wolfgang a feleségével együtt a körzetmunkában van, és hogy a fiuk is körzetfelvigyázóként szolgál.

Hálás vagyok, hogy tanúja lehettem Jehova munkája előmenetelének Hollandiában. Amikor 1933-ban elkezdtem itt az úttörőszolgálatot, körülbelül 100 Tanú volt. Mára több mint 30 000-en vagyunk. Habár fizikai erőnk most már fogyatkozik, Erikával még mindig eltökéltek vagyunk abban, hogy a rég múlt napok énekének szavai szerint éljünk: „Hitem legyen mindig szilárd.”

[Lábjegyzetek]

[Kép a 23. oldalon]

A „Jugendgruppe” a szántóföldi szolgálat után tartott szünetben

[Kép a 24. oldalon]

Az úttörőtársakkal beutaztuk Schneifel területét. Ekkor 20 éves voltam

[Kép a 25. oldalon]

Erikával és Wolfganggal 1940-ben

[Kép a 26. oldalon]

Balról jobbra: az unokám, Jonathan a feleségével, Mirjammal; Erika, én, a fiam, Wolfgang és a felesége, Julia

[Kép a 26. oldalon]

Egy 1941-ben készült kép apáról, melyet egy testvér rajzolt, akivel apa együtt volt börtönben