Élettörténet

„Nem tudjátok, mi lesz holnap az életetekkel”

HERBERT JENNINGS ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Tema kikötővárosából tértem vissza a Watch Tower Society ghánai fiókhivatalába, amikor megálltam, hogy felvegyek egy autóstoppos fiatalembert, aki a városba tartott. Megragadtam az alkalmat, és tanúskodtam neki. Azt hittem, hogy bámulatosan jól csinálom! Amikor azonban elértük az úti célját, a fiatalember kiugrott a teherautóból és gyorsan elrohant.”

AZ IMÉNT említett kellemetlen eset jelezte számomra, hogy az életemben valami szokatlan dolog van kibontakozóban. Mielőtt elmesélném, mi történt, hadd mondjam el, hogy kanadai emberként hogyan kerültem Ghánába.

1949. december közepén történt Torontó (Kanada) egyik északi külvárosában. Éppen befejeztük a fagyos föld kiásását körülbelül egy méter mélyről, hogy egy új ház vízellátásáról gondoskodjunk. A munkacsapatunk átfagyva és kimerülten sereglett össze egy hulladék fákból rakott tábortűz körül, várva, hogy egy teherautó felvegyen bennünket. Egyszerre csak a munkások egyike, Arnold Lorton elkezdett valamit beszélni „háborúkról és háborúk híreiről”, „a világ végéről”, és más olyan kifejezéseket is használt, melyek teljesen ismeretlenek voltak a számomra. Mindenki azonnal elhallgatott, feszélyezetté vált, néhányan még ellenségesek is voltak vele szemben. Emlékszem, hogy azt gondoltam: „Ez az ember nagyon bátor! Senki nem akarja meghallgatni, ő mégis folytatja.” Hanem amit mondott, nagy hatással volt rám. Mindössze néhány év telt el a II. világháború óta, és én soha nem hallottam ehhez fogható dolgokat a „Krisztus testvérei” felekezetben, melynek családunk már több nemzedék óta a tagja volt. Feszülten figyeltem, és rabul ejtettek a magyarázatai.

Kis idő múlva felkerestem Arnoldot, hogy további felvilágosításhoz jussak. Visszatekintve látom,  hogy Jeannel, a feleségével együtt milyen türelmesek és kedvesek voltak hozzám, a tapasztalatlan 19 éveshez. Gyakran váratlanul vagy hívatlanul érkeztem az otthonukba, hogy beszéljek velük. Kiigazították a gondolkodásomat, és segítettek, hogy elrendezzem a fiatal elmémben kavargó konfliktust, mely az irányadó mértékekből és az erkölcsből adódott. Tíz hónappal a legelső tapasztalat után, amit az útszéli tűznél éltem át, 1950. október 22-én megkeresztelkedtem mint Jehova Tanúja, és a ma Torontóhoz tartozó North York-i Willowdale-i Gyülekezethez társultam.

Előrehaladva a hívőtársakkal

Amikor apa ráeszmélt, hogy úgy döntöttem, újonnan talált hitemet követem, az élet egyre feszültebbé vált otthon. Nem sokkal azelőtt apa egy frontális ütközés áldozatává vált, melyet egy ittas vezető okozott, ezért gyakran nem volt könnyű kijönni vele. Nehéz élete volt anyának, a két öcsémnek és két húgomnak. A bibliai igazság miatti feszültség fokozódott. Így hát bölcsnek láttam, hogy a szüleimmel való béke kedvéért, és azért, hogy „az igazság útján” megszilárduljak, elmenjek otthonról (2Péter 2:2).

1951 késő nyarán Colemanban (Alberta) csatlakoztam egy kicsi gyülekezethez. Volt ott két fiatalember, Ross Hunt és Keith Robbins, akik a teljes idejű nyilvános prédikálómunkával voltak elfoglalva, és akiket általános úttörőkként ismertek. Segítettek nekem, hogy ugyanezen önkéntes szolgálat felé haladjak. 1952. március 1-jén csatlakoztam az általános úttörők soraihoz.

Szeretettel emlékszem vissza a bátorításra, melyet kaptam. Nagyon sok mindent meg kellett tanulnom, és itt volt a lehetőség, hogy kipróbáljam magam. Később, miután úgy egy évet eltöltöttem az úttörőszolgálatban Albertában, a Lethbridge-i Gyülekezetben, váratlanul meghívtak, hogy utazófelvigyázóként szolgáljak. Jehova Tanúi szétszórtan elhelyezkedő gyülekezeteit kellett kiszolgálnom Kanada keleti partja mentén, Monctontól (New Brunswick) Gaspéig (Québec).

Mindössze 24 évesen és viszonylag frissen az igazságban, nagyon alkalmatlannak éreztem magam, különösen összehasonlítva magamat azokkal az érett Tanúkkal, akiket szolgálnom kellett. Az elkövetkező néhány hónapban tiszta szívből erőfeszítéseket tettem. Aztán jött még egy meglepetés.

Gileád Iskola és irány Aranypart

1955 szeptemberében meghívtak, hogy csatlakozzam körülbelül száz másik tanulóhoz, és vegyek részt a South Lansingben (New York) megtartott Őrtorony Gileád Bibliaiskolán, a 26. osztályban. Ez az öt hónapig tartó intenzív oktatás és tanulás volt az, ami kellett nekem. A lelkesedésem megszilárdult, hogy ilyen elszánt csoportban lehettem. Ez idő alatt volt még egy fejlemény, mely mind a mai napig gazdagabbá teszi az életemet.

A misszionárius tevékenységre készülő testvérek között volt egy fiatal testvérnő, bizonyos Aileen Stubbs. Aileenban felfedeztem egy fajta szilárdságot, megfontolt gyakorlatiasságot, és azt, hogy szerény és vidám természetű. Szerintem megrémítettem, amikor tapintatlanul bejelentettem neki házasulási szándékomat. Mégsem szaladt el! Kölcsönös megállapodással Aileen a misszionáriusi megbízatása szerint Costa Ricába ment, én pedig a saját megbízatási helyemre, Nyugat-Afrikába, Aranypartra (most Ghána).

Egy reggelen, 1956 májusában Nathan Knorr testvér tizedik emeleti irodájában találtam magam Brooklynban (New York). Akkoriban ő volt a Watch Tower Society elnöke. Kineveztek fiókhivatal-szolgának, hogy felügyeljem a prédikálómunkát Aranyparton, Kelet-Togóban (most Togó), Elefántcsontparton, Felső-Voltában (most Burkina Faso) és Gambiában.

Úgy emlékszem Knorr testvér szavaira, mintha csak tegnap mondta volna azokat. „Nem kell azonnal elfoglalnod a helyedet — mondta. — Ne siesd el a dolgot, tanulj az ottani tapasztalt testvérektől. Aztán, amikor úgy érzed, hogy készen állsz, akkor kellene elkezdened fiókhivatal-szolgaként tevékenykedni . . . Itt van a kinevezésedről szóló levél. Megérkezésed után hét nappal kellene elfoglalnod a helyedet.”

„Csupán hét nap — gondoltam. — És mi van azzal, hogy »ne siesd el a dolgot«?” Kábultan hagytam el a beszélgetés színhelyét.

A következő néhány nap gyorsan elröppent. Kis idő múlva már egy teherhajó korlátjánál  álltam, elhajózva a Társulat brooklyni irodái előtt az East-Riveren, és ezzel megkezdtem a 21 napos óceáni utazást Aranypartra.

Aileen meg én igencsak megdolgoztattuk a tengerentúli postaszolgálatot. 1958-ban találkoztunk megint, és az év augusztus 23-án összeházasodtunk. Soha nem mulasztom el, hogy egy ilyen nagyszerű társért köszönetet mondjak Jehovának.

Tizenkilenc éven át nagyra értékeltem azt a kiváltságot, hogy misszionáriustársak, valamint afrikai testvéreim és testvérnőim mellett szolgálhattam a Társulat fiókhivatalában. Ez idő alatt a Bétel-család tagjainak száma a csupán maroknyiról úgy 25 főre nőtt. Számunkra kihívásokkal teli, eseménydús és eredményes napok voltak azok. De azért őszintén megvallva, számomra különös megpróbáltatást jelentett a forró, páradús éghajlat. Úgy tűnt, hogy örökösen verítékes, örökösen izzadt, olykor pedig ingerlékeny vagyok. Mindamellett valódi örömet jelentett szolgálni, melynek nyomán Ghánában a Királyság-hírnökök száma az 1956-ban számlált alig több mint 6000-ről 1975-re 21 000-re nőtt. Örömünk megkétszereződik, amint látjuk, hogy mostanra több mint 60 000 szorgos Tanú van ott.

A „holnap”, amire nem számítottunk

1970 környékén egy egészségemmel kapcsolatos problémát kezdtem tapasztalni, melyet nagyon nehéz volt azonosítani. Alapos orvosi kivizsgáláson estem át, csak hogy el lehessen mondani, jó az egészségem. De akkor miért éreztem állandóan olyan rosszul, olyan kimerültnek és nyugtalannak magam? Két dolog oldotta meg a rejtélyt, melyek megrázkódtatásként értek. Valóban úgy van, ahogyan Jakab írta: „Nem tudjátok, mi lesz holnap az életetekkel” (Jakab 4:14).

Az első nyomra vezető jel a fiatalemberrel történt tapasztalat volt, akinek tanúskodtam, miközben elvittem a városba. Aligha vettem észre, hogy be nem áll a szám, és hogy minden egyes múló pillanattal gyorsabban és egyre hevesebben beszélek. Amikor elértük az úti célját, megdöbbentett, hogy a fiatalember kiugrik a teherautóból és gyorsan elrohan. A legtöbb ghánai ember természeténél fogva higgadt, nyugodt fajta, szinte fát lehet hasogatni a hátán. A fiatalember reagálása valahogy nem illett a képbe. Csak ültem ott eltűnődve. Ráeszméltem, hogy van valami bajom. Csak azt nem tudtam, hogy mi. De határozottan volt valami bajom.

A másik nyomra vezető jel azután tárult fel, hogy Aileennal volt egy különösen lélekelemző beszélgetésünk. Ezzel a javaslattal állt elő: „Nos, ha ez a probléma nem fizikai természetű, akkor elmebeli kell hogy legyen.” Így hát gondosan leírtam az összes tünetemet, és elmentem egy elmeorvoshoz. Amikor felolvastam neki a listámat, ezt válaszolta: „Klasszikus eset. Ön mániás-depressziós elmezavarban szenved.”

A lélegzetem is elállt! Az elkövetkező néhány évben, melynek során igyekeztem küzdeni, úgy éreztem magam, mintha egy örvényben egyre mélyebbre kerültem volna. Állandóan kerestem a megoldást. De igazából senki nem tudta, hogy mit kellene tenni. Milyen bosszantó küzdelem volt ez!

Mindig is az volt a célunk, hogy ragaszkodjunk a teljes idejű szolgálat kiváltságához, mint  ami az életpályánk, és még oly sok elvégzendő dolog lett volna. Sokszor imádkoztam szívből jövőn és buzgón: „Jehova, ha úgy akarod, ’élni fogok, és meg is teszem ezt’” (Jakab 4:15). De nem így történt. Így hát szembe kellett néznünk a valósággal. Intézkedtünk, hogy elhagyjuk Ghánát, valamint sok meghitt barátunkat, és 1975 júniusában visszatértünk Kanadába.

Jehova segítséget ad a népén keresztül

Hamar megtanultam, hogy nem vagyok pótolhatatlan, és hogy a problémám sem egyedülálló. Az 1Péter 5:9 szavai sokatmondóvá váltak a számomra: „Tudva, hogy a szenvedéseket illetően ugyanazok mennek végbe testvéreitek egész közösségében a világon.” Ezt megértve, kezdtem észrevenni, hogy Jehova e nemkívánatos fordulat ellenére igazából nagyon is támogatott bennünket. Mily csodálatosan és megannyi módon segítségünkre jött a ’testvérek egész közössége’!

Bár nem volt sok mindenünk anyagi téren, Jehova nem hagyott el bennünket. Arra indította a barátainkat Ghánában, hogy anyagi és más téren a segítségünkre siessenek. Mélységesen vegyes érzelmekkel hagytuk el azokat, akik számunkra oly kedvessé váltak, és elkezdtünk foglalkozni ezzel a meglepetésszerű „holnappal”.

Aileen nővére, Lenora és a férje, Alvin Friesen kedvesen befogadott bennünket, és jó néhány hónapon keresztül nagylelkűen gondoskodtak a szükségleteinkről. Egy közismert elmeorvos magabiztosan ezt jósolta: „Hat hónapon belül talpra fog állni.” Talán azért mondta, hogy önbizalmat csepegtessen belém, mindenesetre az, amit jósolt, még hat év múlva sem teljesedett be. Mind a mai napig küzdök ezzel a betegséggel, melyre manapság finomkodóan bipoláris hangulatzavarként utalnak. Az biztos, hogy ez barátságosabb név, de mint azt ennek a betegségnek az áldozatai is jól tudják, egy kedvesebb név egyáltalán nem csillapítja a betegség lesújtó tüneteit.

Ez idő tájt Knorr testvér már beteg volt, és ez vezetett végül az 1977 júniusában bekövetkezett halálához. De még a betegsége ellenére is talált időt és energiát arra, hogy hosszú, buzdító leveleiben vigasztaljon és tanáccsal lásson el. Még mindig kincsként őrzöm ezeket a leveleket. Szavai sokat segítettek abban, hogy az állandóan felszínre jövő, sikertelenségből fakadó túlzott érzelmek lecsillapodjanak.

1975 végére le kellett mondanunk a teljes idejű szolgálatunk értékes kiváltságairól, és az egészségem megszilárdítására kellett összpontosítanunk. A közönséges nappali fény bántotta a szememet. A hirtelen éles zaj úgy visszhangzott a fülemben, mint egy puskalövés. A tömeg kavargása megsemmisítőleg hatott rám. Már csak az, hogy látogassam a keresztény összejöveteleket, valódi küzdelmet jelentett. Azonban teljesen meg voltam győződve a szellemi társaság fontosságáról. Hogy megbirkózzam a helyzettel, általában akkor mentem be a Királyság-terembe, amikor a tömeg elcsendesedett, és még mielőtt a program végén mozgolódni kezdett volna, távoztam.

A nyilvános szolgálatban való részvétel további nagy kihívást jelentett. Néha még akkor sem tudtam rávenni magam, hogy megnyomjam az ajtócsengőt, amikor már megérkeztem egy házhoz. De nem hagytam fel vele, mert felismertem, hogy szolgálatunk megmentést jelent önmagunknak és azoknak, akik kedvezően reagálnak (1Timóteus 4:16). Rövid idő múltán képes voltam ellenőrzés alatt tartani az érzelmeimet, odamenni a következő ajtóhoz és újra megpróbálni. Azzal, hogy továbbra is részt vettem a szolgálatban, elfogadható szellemi egészséget tartottam fenn, és ez gyarapította azon képességemet, hogy megbirkózzak a helyzettel.

A bipoláris hangulatzavar krónikus természete miatt arra a felismerésre jutottam, hogy ez a betegség a dolgok jelenlegi rendszerében minden valószínűség szerint az életemhez fog tartozni. 1981-ben egy nagyszerű cikksorozat jelent meg az Ébredjetek!-ben. * A cikkek segítségével kezdtem jobban megérteni ennek a betegségnek a természetét, és még hatásosabb módszereket megtanulni azzal kapcsolatban, hogy miként lehet megküzdeni vele.

 Tanulgatom, hogyan lehet megbirkózni ezzel a megpróbáltatással

Mindez áldozatokat és alkalmazkodást kívánt a feleségem részéről. Ha te is hasonló körülmények között gondozol valakit, valószínűleg értékelni fogod az észrevételeit:

„Úgy tűnik, hogy a hangulatzavar hirtelen változást idéz elő a személyiségben. A szenvedő alany néhány óra leforgása alatt megváltozik, és egy élénk, reformelképzelésekkel és ötletekkel bíró, buzdító személyből kimerült, negatív gondolkodású, sőt dühös egyén lesz. Ha nem ismerik fel, hogy ez egy betegség, akkor az másokban a bosszúság és zavarodottság érzését keltheti. A terveket nyilvánvalóan gyorsan meg kell változtatni, és elkezdődik a csalódottság vagy elutasítottság érzésével szembeni egyéni küzdelem.”

Ami engem illet, amikor rendkívül jól érzem magam, nyugtalanná válok. Ösztönösen tudom, hogy az emelkedettséget mélabús lehangoltságba való zuhanás követi. Az én esetemben a lehangoltság kívánatosabb az emelkedett állapotnál, mert a lehangoltság általában megbénít néhány napra, és nem valószínű, hogy bármiféle nem megfelelő dologba belekeveredek. Aileen nagymértékben segít azzal, hogy figyelmeztet, ha túlságosan élénk vagyok, és megvigasztal, valamint támogat, amikor rám tör a komor hangulat.

Amikor a legaktívabb a betegség, nagyon is valós a veszélye annak, hogy az ember minden mást kizár, és csak önmagával kezd el foglalkozni. Lehet, hogy valaki teljesen elszigeteli magát másoktól, amikor lehangolt állapotban van, vagy egy mániás szakasz alatt nem veszi tudomásul, hogy hogyan éreznek és reagálnak mások. A múltban nehéz volt elfogadnom elmebeli és érzelmi problémám nyilvánvaló voltát. Le kell küzdenem azt a gondolkodást, hogy valami rajtam kívül álló dolog, például egy sikertelen törekvés vagy egy másik személy a nehézség oka. Időről időre emlékeztetnem kell magamat arra, hogy semmi nem változott körülöttem, és a nehézség nem külső, hanem bennem van. A gondolkodásom fokról fokra helyreáll.

Az évek alatt mindketten megtanultuk, hogy nyitottak és őszinték legyünk önmagunkhoz és másokhoz az állapotommal kapcsolatban. Törekszünk arra, hogy megőrizzük derűlátó szemléletmódunkat, és ne engedjük, hogy a betegség uralja az életünket.

Egy jobb „holnap”

Buzgó imák és megannyi próba által hasznot merítettünk Jehova áldásából és támogatásából. Most már mindketten idősek vagyunk. Rendszeres orvosi ellenőrzés alatt állok, és ésszerű mennyiségben, de folyamatosan szedek gyógyszert, így meglehetősen stabil az egészségi állapotom. Mindenféle szolgálati kiváltságot értékelünk, amit csak kapunk. Továbbra is gyülekezeti vénként szolgálok. Állandóan igyekszünk támogatni azokat, akik társaink a hitben.

Igaz, amit a Jakab 4:14 mond: „nem tudjátok, mi lesz holnap az életetekkel.” Ez egészen addig így lesz, amíg a dolgok jelenlegi rendszere létezik. De a Jakab 1:12 szavai is igazak: „Boldog az az ember, aki folyton kitartással tűri a próbát, mert miután helyeseltté vált, megkapja az élet koronáját, amelyet Jehova megígért azoknak, akik nem szűnnek meg szeretni őt.” Bárcsak mindannyian szilárdan állnánk ma, és felismernénk, milyen áldásokat ígér Jehova a holnapra.

[Lábjegyzet]

[Kép a 26. oldalon]

Magányt keresve a műtermemben

[Kép a 26. oldalon]

Feleségemmel, Aileennal

[Kép a 28. oldalon]

A Temában (Ghána) 1963-ban megtartott „Örökkévaló jó hír” kongresszuson