Élettörténet

Mindig ott szolgáltam, ahol szükség volt rám

JAMES B. BERRY ELMONDÁSA ALAPJÁN

Éppen 1939-et írtunk. Az Egyesült Államokban a gazdasági világválság nehezítette meg az életet, Európában pedig a háború réme fenyegetett. Az öcsémmel, Bennett-tel Mississippiből, az otthonunkból, a Texas állambeli Houstonba utaztunk, hátha ott kapunk munkát.

EGY nyár végi napon a rádió recsegő hangon közölte a drámai hírt: Hitler seregei bevonultak Lengyelországba. „Elkezdődött Armageddon!” — kiáltott fel az öcsém. Azonnal otthagytuk az állásunkat. Elmentünk a legközelebbi Királyság-terembe, és részt vettünk életünk első összejövetelén. Hogy miért egy Királyság-terembe mentünk? Hadd kezdjem az elején!

Mississippi államban, Hebronban születtem 1915-ben. Vidéken éltünk. A Bibliakutatók, ahogy akkoriban Jehova Tanúit hívták, körülbelül évente arra jártak, és megszervezték, hogy valakinél tartsanak egy előadást. Ennélfogva a szüleimnek sok bibliai kiadványuk volt. Bennett és én elhittük, amiket ezek a könyvek tanítottak: azt, hogy a pokol nem a forróság helye, a lélek meghal, és hogy az igazságosak örökké fognak élni a földön. De még sok mindent meg kellett tanulnunk. Valamivel azután, hogy befejeztem az iskolát, az öcsémmel Texasba mentünk, hátha ott kapunk munkát.

Mikor végül felvettük a kapcsolatot az ottani Tanúkkal a Királyság-teremben, megkérdezték, hogy úttörők vagyunk-e. Fogalmunk sem volt arról, hogy Jehova Tanúi a teljes idejű szolgákat nevezik úttörőknek. Aztán megkérdezték, hogy szeretnénk-e prédikálni. „Hát persze!” — válaszoltuk. Azt hittük, elkísér majd valaki, hogy megmutassa, hogyan kell végezni ezt a munkát.  De ők csak a kezünkbe adtak egy területkártyát, és azt mondták, hogy ott munkálkodjunk. Bennett sem tudott semmit a prédikálásról, és én sem. A gondolattól, hogy kínosan fogjuk érezni magunkat, borsózott a hátunk. Végül visszaküldtük postán a területkártyát a gyülekezetnek, és hazamentünk Mississippibe!

Magunkévá tesszük a bibliai igazságot

Hazatérésünk után úgy egy éven át mindennap olvastuk a Tanúk kiadványait. Nem volt áram a házunkban, ezért éjszakánként a tűz fényénél olvastunk. Abban az időben zónaszolgák, vagyis utazófelvigyázók látogatták meg Jehova Tanúi gyülekezeteit és az elszigetelten élő Tanúkat, hogy szellemileg erősítsék őket. Az egyik ilyen szolga, Ted Klein meglátogatta a gyülekezetünket, és elkísérte Bennettet és engem az ajtóról ajtóra végzett prédikálómunkába. Gyakran egyszerre mindkettőnket magával vitt. Elmagyarázta nekünk, miből is áll az úttörőszolgálat.

Az ő hatására gondolkodni kezdtünk, hogy többet kellene tennünk Isten szolgálatában. Így hát 1940. április 18-án Klein testvér megkeresztelte Bennettet, Velvát, a húgunkat és engem. Szüleink ott voltak, amikor megkeresztelkedtünk, és örültek a döntésünknek. Úgy két évvel később ők is megkeresztelkedtek. Mindketten halálukig hűségesek maradtak Istenhez. Apa 1956-ban, anya pedig 1975-ben hunyt el.

Amikor Klein testvér megkérdezte, hogy tudnék-e úttörő lenni, azt feleltem neki, hogy szeretnék, de nincs pénzem, nincs ruhám, semmim sincs. „Semmi baj — mondta —, majd én elintézem.” El is intézte. Először is beküldte a jelentkezésemet az úttörőszolgálatra. Ezután magával vitt New Orleansbe, körülbelül 300 kilométerre tőlünk, és mutatott néhány szép lakást egy Királyság-terem fölött. Úttörőknek alakították ki ezeket a lakásokat. Hamarosan odaköltöztem, és elkezdődött a pályafutásom úttörőként. A New Orleans-i Tanúk ruhával, pénzzel és élelemmel támogatták az úttörőket. Napközben a testvérek mindig hoztak valami ennivalót, és letették az ajtó elé, vagy akár be is vitték nekünk a hűtőszekrénybe. Egy testvér, aki egy közeli étterem tulajdonosa volt, meghívott minket, hogy rendszeresen menjünk oda záráskor, és vigyünk el friss ételt, például húst, kenyeret, chilis babot és pitét, ami aznap megmaradt.

Csőcseléktámadások

Egy idő múlva a Mississippi állambeli Jacksonba neveztek ki mint úttörőt. Fiatal társammal néhányszor csőcseléktámadással kellett szembenéznünk, és úgy tűnt, a helyi törvényvégrehajtó szervek a csőcseléket támogatják! Következő megbízatási helyünkön, a Mississippi államban levő Columbusban hasonló volt a helyzet. Mivel mindenfajta rasszhoz és nemzetiséghez tartozó embereknek prédikáltunk, bizonyos fehér emberek gyűlöltek minket. Sokan azt hitték, hogy lázadók vagyunk. Az Amerikai Légió (egy nagyon hazafias szervezet) helyi elnöke is ezen a véleményen volt. Többször is arra uszította a felbőszült csőcseléket, hogy támadjon ránk.

Amikor először támadtak meg minket Columbusban, egy tömeg követett bennünket, miközben folyóiratokat kínáltunk fel az utcán. Odanyomtak minket egy kirakat üvegéhez. Sokan odasereglettek, hogy lássák, mi történik. Kisvártatva megjelent a rendőrség, és elvittek minket a bíróságra. A tömeg a bírósági épületig kísért, és az ott levő összes hivatalnok előtt kijelentette, hogy ha egy bizonyos időpontig elhagyjuk a várost, akkor megúszhatjuk a dolgot épp bőrrel. De ha csak azután megyünk el, akkor nem ússzuk meg ép bőrrel! Úgy gondoltuk,  az lesz a legjobb, ha egy időre elmegyünk abból a városból. De néhány hét múlva visszatértünk, és folytattuk a prédikálást.

Nem sokkal ezután egy nyolctagú banda támadt ránk, és arra kényszerítettek, hogy üljünk be a két kocsijukba. Kivittek minket az erdőbe, levetkőztettek, és mindkettőnkre 30 ütést mértek a nadrágszíjammal! Fegyver volt náluk, sőt köteleik is voltak, szóval mondanom sem kell, hogy nagyon megijedtünk. Azt hittem, felkötnek bennünket, aztán bedobnak a folyóba. Az irodalmunkat összetépték és szétszórták, sőt a gramofonunkat is darabokra törték egy fatönkön.

Miután megkorbácsoltak, azt mondták, hogy vegyük fel a ruhánkat, és menjünk végig az erdei ösvényen, de ne nézzünk hátra. Miközben távolodtunk, tényleg azt hittük, hogy ha vissza mernénk fordulni, lelőnének, méghozzá mindenféle következmény nélkül! Ám néhány perc múlva hallottuk, hogy elhajtottak.

Egy másik alkalommal dühödt csőcselék vett minket üldözőbe, és csak úgy tudtunk elmenekülni, hogy a nyakunkba kötöttük a ruhánkat, és átúsztunk egy folyót. Röviddel ezután lázadás vádjával letartóztattak bennünket. Három hétig börtönben ültünk, mire sor került a tárgyalásra. Az ügy eléggé nagy hírverést kapott Columbusban. Egy közeli főiskola diákjainak még azt is megengedték, hogy előbb eljöjjenek az órájukról, hogy ott lehessenek a tárgyaláson. Amikor elérkezett a tárgyalás napja, a tárgyalóterem zsúfolásig megtelt; csak állóhelyekhez lehetett hozzájutni! Az állam mellett tanúskodó személyek között volt két prédikátor, a polgármester és a rendőrség.

A mi képviseletünkre egy Tanú-ügyvédet, G. C. Clarke-ot és a társát küldték. Ők kérték, hogy utasítsák el az ellenünk felhozott vádakat, mivel nincs bizonyíték a lázadásra. Az ügyvéd, aki Clarke testvérrel dolgozott, bár maga nem volt Jehova Tanúja, erőteljes érveket hozott fel a védelmünkre. Egyebek közt ezt mondta a bírónak: „Az emberek szerint Jehova Tanúi őrültek. Őrültek? Thomas Edisonról is ugyanezt mondták!” Ekkor rámutatott egy csillárra, és ezt mondta: „Nézze azt az izzót!” Lehet, hogy néhányan őrültnek tartották Edisont, aki feltalálta az izzót, de senki sem vitathatja el a találmányait.

A megyei bíróság elnöklő bírája a tanúvallomást hallva kijelentette az ügyésznek: „A legcsekélyebb bizonyítéka sincs a lázadásra, és ezeknek az embereknek jogukban áll ezt a munkát végezni. Ne hozza vissza őket ebbe a tárgyalóterembe, és ne pazarolja az állam idejét és pénzét, no meg az én időmet se, amíg nincs bizonyítéka!” Győztünk!

Utána azonban a bíró behívott a dolgozószobájába. Tudta, hogy az egész város ellenzi a döntését. Ezért figyelmeztetett minket: „Amit mondtam, az összhangban van a törvénnyel, de magunk között azt tanácsolom mindkettőjüknek, hogy menjenek el innen, különben megölik önöket!” Tudtuk, hogy igaza van, úgyhogy továbbálltunk a városból.

Ezek után csatlakoztam Bennetthez és Velvához, akik a Tennessee állambeli Clarksville-ben szolgáltak különleges úttörőként. Néhány hónap múlva Parisba, Kentucky államba neveztek ki bennünket. Másfél év múlva már majdnem minden készen állt ahhoz, hogy alapítsunk ott egy gyülekezetet, amikor Bennett és én egy igazán különleges meghívást kaptunk.

 Misszionáriusi szolgálat következik

Amikor megláttuk a meghívót, mely az Őrtorony Gileád Bibliaiskola második osztályába szólt, ezt gondoltuk magunkban: „Ez valami tévedés! Miért hívnának meg két egyszerű, fiatal fiút Mississippiből ebbe az iskolába?” Azt hittük, itt tanult emberekre van szükség, de azért elmentünk. Száz tanuló volt az osztályunkban, és a tanfolyam öt hónapig tartott. 1944. január 31-én volt a diplomaosztás, és már alig vártuk, hogy külföldön szolgálhassunk. Csakhogy akkoriban az útlevéllel és vízummal kapcsolatos ügyintézés sokáig tartott, ezért a tanulókat ideiglenesen az Egyesült Államokba nevezték ki. Miután Bennett-tel egy ideig Alabamában és Georgiában szolgáltunk mint úttörők, végül megkaptuk a megbízásunkat, amely a Nyugat-indiai-szigetekre, Barbadosra szólt.

Még folyt a II. világháború, és Jehova Tanúi munkája és irodalma sok helyen be volt tiltva, például Barbadoson is. A vámőrök kinyitották és átvizsgálták a csomagunkat, és megtalálták az irodalmat, amit elrejtettünk benne. Azt hittük, nyomban végünk van. De az egyik vámőr egyszerűen csak ennyit mondott nekünk: „Sajnáljuk, hogy át kellett néznünk a csomagjukat; ennek az irodalomnak egy része be van tiltva Barbadoson.” Ennek ellenére átengedett minden egyes kiadvánnyal együtt, amit becsomagoltunk! Később, amikor kormánytisztviselőknek tanúskodtunk, azt mondták, hogy nem tudják, miért lett betiltva az irodalmunk. Néhány hónap múlva a tilalmat feloldották.

Barbadoson nagyon sikeres volt a szolgálatunk. Külön-külön legalább tizenöt bibliatanulmányozást vezettünk, és a legtöbb tanulmányozó előrehaladt szellemileg. Örömmel láttuk, hogy néhányan közülük eljárnak a gyülekezeti összejövetelekre. De mivel egy ideig be volt tiltva az irodalom, az ottani testvérek nem ismerték a bevett módszereket, amelyek szerint az összejöveteleket le kell vezetni. Rövid időn belül azonban sok, jó képességű testvért ki tudtunk képezni. Örömünket leltük abban, hogy sok tanulmányozónknak segíthettünk elkezdeni a keresztény szolgálatot, és abban is, hogy láthattuk a gyülekezet növekedését.

Gyermeknevelés

Miután körülbelül 18 hónapot töltöttem Barbadoson, meg kellett műttetnem magam, így kénytelen voltam visszatérni az Egyesült Államokba. Ott feleségül vettem egy Dorothy nevű Tanút, akivel már egy ideje leveleztem. Ezután a feleségemmel együtt Tallahasseeben, Florida államban végeztünk úttörőszolgálatot, de hat hónap múlva a Kentuckyban levő Louisville-be költöztünk, mert állásajánlatot kaptam egy ottani Tanútól. Az öcsém, Bennett még sok évig folytatta a szolgálatát Barbadoson. Később feleségül vett egy testvérnőt, aki szintén ott szolgált misszionáriusként, és együtt végezték az utazómunkát a szigeteken. Végül egészségi okokból vissza kellett térniük az Egyesült Államokba. Még ezután is spanyol nyelvű gyülekezeteket szolgáltak ki  az utazómunkában, míg Bennett meg nem halt 1990-ben, 73 éves korában.

Dorothy 1950-ben világra hozta első gyermekünket, egy lányt, akinek a Daryl nevet adtuk. Összesen öt gyermekünk született. Második gyermekünk, Derrick mindössze két és fél éves volt, amikor gerincvelői agyhártyagyulladásban meghalt. Aztán jött Leslie 1956-ban, majd Everett következett 1958-ban. Dorothyval együtt arra törekedtünk, hogy a bibliai igazság fényében neveljük gyermekeinket. Mindig igyekeztünk hetenként családi tanulmányozást tartani, és minden gyermekünk számára érdekessé tenni azt. Amíg Daryl, Leslie és Everett még kicsik voltak, minden héten feltettünk nekik kérdéseket, amelyekre meg kellett keresniük a választ a következő hétig. Volt olyan is, hogy eljátszották a házról házra történő prédikálást. Valamelyikük bement a gardróbba, és úgy tett, mintha ő lenne a házigazda. A másik megállt kívül, és kopogott. Tréfásan olyan szerepeket játszottak, amelyekkel meg akarták félemlíteni egymást, de így jobban megszerették a prédikálómunkát. Mi is rendszeresen együtt prédikáltunk velük.

Amikor 1973-ban megszületett a legkisebb fiunk, Elton, akkor Dorothy már majdnem ötvenéves volt, én pedig közel jártam a hatvanhoz. A gyülekezetben Ábrahámnak és Sárának hívtak bennünket! (1Mózes 17:15–17). A nagyobb fiúk gyakran magukkal vitték Eltont a szolgálatba. Úgy éreztük, óriási tanúskodás az embereknek, hogy egész családokat — testvéreket, szülőket és gyermekeket — láthatnak együtt munkálkodni, amint megosztják másokkal a bibliai igazságokat. A bátyjai felváltva vették a nyakukba Eltont, és egy bibliai traktátust adtak a kezébe. Az emberek szinte mindig odafigyeltek, amikor kinyitották az ajtót, és ezt a kis aranyos fiúcskát látták ott nagy bátyjainak a nyakában. A fiúk megtanították Eltonnak, hogy a beszélgetés végén adja át a traktátust a házigazdának, és mondjon néhány szót. Így kezdett el prédikálni.

Az évek folyamán segítettünk másoknak, hogy megismerjék Jehovát. Az 1970-es évek végén a Kentucky államban lévő Louisville-ből Shelbyville-be költöztünk, hogy egy olyan gyülekezetben szolgáljunk, ahol szükség volt erre. Amíg ott szolgáltunk, nemcsak a gyülekezet növekedésének lehettünk tanúi, hanem egy telek felkutatásában és egy Királyság-terem felépítésében is segítettünk. Később megkértek, hogy szolgáljunk egy másik gyülekezetben a közelben.

Bizonytalan családi élet

Bárcsak elmondhatnám, hogy minden gyermekünk megmaradt Jehova útján, de sajnos nem így van. Miután felnőttek, és elköltöztek otthonról, négy életben maradt gyermekünk közül három elhagyta az igazság útját. Everett fiunk azonban követte a példámat, és elkezdte a teljes idejű szolgálatot. Később Jehova Tanúi New York-i főhivatalában szolgált, 1984-ben pedig meghívták, hogy járjon a Gileád Iskola 77. osztályába. Miután elvégezte az iskolát, a megbízatási területére ment a nyugat-afrikai Sierra Leonéba. 1988-ban feleségül vett egy belgiumi úttörő testvérnőt, Marianne-t. Azóta misszionáriusként szolgálnak együtt.

Biztosan minden szülő el tudja képzelni, mennyire lehangoló volt látnunk, hogy három gyermekünk elhagyta azt az életutat, amely már most is megelégedést hoz, és magában hordozza azt a csodálatos reménységet, hogy majd örökké élhetünk a paradicsomi földön. Időnként magamat hibáztattam. De vigasztalt az a gondolat, hogy még Jehova saját szellemfiai, vagyis angyalai között is voltak olyanok, akik felhagytak a szolgálatával, pedig Jehova szeretettel és kedvességgel fegyelmez, és soha nem hibázik (5Mózes 32:4; János 8:44; Jelenések 12:4, 9). Ez segített megértenem, hogy bármennyire igyekeznek is a szülők, hogy Jehova útján neveljék a gyermekeiket, mégis lehetnek olyanok, akik nem fogadják el az igazságot.

Ahogy egy fa arra hajlik, amerre erősen fúj a szél, úgy nekünk is alkalmazkodnunk kell a különböző nehézségekhez és gondokhoz, amelyekkel szembekerülünk. Az évek során megfigyeltem, hogy a rendszeres bibliatanulmányozás és az összejöveteleken való rendszeres részvétel erőt ad ehhez az alkalmazkodáshoz, és szellemileg életben tart. Ahogy idősödöm, és  látom, milyen hibákat követtem el a múltban, megpróbálom derűlátóan szemlélni a dolgokat. Végül is az a fontos, hogy hűségesek maradjunk, és akkor az ilyen tapasztalatok is hozzájárulnak a szellemi fejlődésünkhöz. Ha tanulunk belőlük, akkor az élet borús tényeiben is felfedezhetjük azt, ami építő (Jakab 1:2, 3).

Dorothyra és rám is igaz, hogy már nem olyan jó az egészségünk, és nincs elég erőnk, hogy annyit tegyünk Jehova szolgálatában, amennyit szeretnénk. De hálásak vagyunk kedves keresztény testvéreinknek és testvérnőinknek a támogatásukért. A testvérek szinte minden összejövetelen elmondják, mennyire értékelik, hogy ott vagyunk. És igyekeznek minden lehetséges módon segíteni — még a házon és a kocsin is elvégzik a javításokat.

Néha-néha részt tudunk venni a kisegítőúttörő-szolgálatban, és tanulmányozásokat vezetünk érdeklődőknél. Mindig nagyon örülünk, amikor híreket kapunk Afrikában szolgáló fiunktól. Még most is van családi bibliatanulmányozásunk, igaz, már csak kettőnket érint. Boldogok vagyunk, hogy oly sok évet Jehova szolgálatára szántunk. Ő biztosít minket arról, hogy nem fog ’elfelejtkezni a munkánkról és a szeretetről, amelyet neve iránt tanúsítottunk’ (Héberek 6:10).

[Kép a 25. oldalon]

Ted Klein Velvát, Bennettet és engem keresztel 1940. április 18-án

[Képek a 26. oldalon]

Feleségemmel, Dorothyval az 1940-es évek elején és 1997-ben

[Kép a 27. oldalon]

„A Béke Fejedelme” című nyilvános előadást hirdettük egy barbadosi városi buszon

[Kép a 27. oldalon]

Az öcsém, Bennett a misszionáriusotthon előtt