Élettörténet

Jehova fenntartott minden időben

FORREST LEE ELMONDÁSA ALAPJÁN

A rendőrség elkobozta gramofonjainkat és a bibliai irodalmunkat. Az ellenséges személyeknek a II. világháború jó ürügy volt arra, hogy rávegyék Kanada új főkormányzóját, hogy Jehova Tanúi tevékenységét törvénybe ütközőnek nyilvánítsa. Ez 1940. július 4-én történt.

A TÖRTÉNTEK nem ijesztettek meg minket, hanem még több irodalmat vettünk magunkhoz a raktárból, és folytattuk prédikálásunkat. Sosem felejtem el, mit mondott akkor édesapám: „Nem adjuk fel olyan könnyen. Jehova azt parancsolta nekünk, hogy prédikáljunk.” Akkoriban egy tízéves, eleven fiúcska voltam, de édesapám eltökéltsége és szolgálat iránti buzgalma még most is folyton arra emlékeztet, hogy Istenünk, Jehova fenntartja lojálisait.

Amikor a rendőrség legközelebb megállított bennünket, nemcsak az irodalmunkat vették el, hanem édesapát is elvitték a börtönbe, s így anya egyedül maradt négy gyermekkel. Ez 1940 szeptemberében történt Saskatchewanban. Nem sokkal ezután kicsaptak az iskolából, mivel a Biblia által kiiskolázott lelkiismeretemre hallgatva nem tisztelegtem a zászló előtt, és nem énekeltem a nemzeti himnuszt. Levelezőn folytattam az iskolát, így rugalmas időtervem volt, és még teljesebb mértékben részt vettem a prédikálómunkában.

1948-ban felhívást intéztek az úttörőkhöz, vagyis Jehova Tanúi teljes idejű szolgáihoz, hogy költözzenek Kanada keleti partjára. Elmentem hát, hogy az új-skóciai Halifaxban és a Prince Edward-szigeten lévő Cape Wolfe-ban végezzem az úttörőszolgálatot. A következő évben elfogadtam egy meghívást, hogy két hétig dolgozzak Jehova Tanúi torontói fiókhivatalában. Ebből a két hétből több mint hat, jutalommal járó év lett. Majd találkoztam Myrnával, aki osztozott velem  a Jehova iránti szeretetemben, és 1955 decemberében összeházasodtunk. Az Ontario államban lévő Miltonban telepedtünk le, ahol hamarosan egy új gyülekezet alakult. Házunk pincéje lett a Királyság-terem.

Vágyunk, hogy kiterjesszük a szolgálatunkat

A következő években gyors egymásutánban hat gyermekünk született. Miriam lányunk volt az első. Majd Charmaine, Mark, Annette, Grant és végül Glen született meg. Gyakran arra mentem haza a munkából, hogy a gyerekek a kandalló körül ültek a padlón, Myrna pedig olvasott nekik a Bibliából, bibliai történetekről beszélt nekik, és a Jehova iránti igazi szeretetet plántálta a szívükbe. Hála a feleségem szeretetteljes támogatásáért, valamennyi gyermekünk már zsenge korában jól ismerte a Bibliát.

Édesapámnak a szolgálat iránti buzgósága kitörölhetetlen nyomot hagyott az elmémben és a szívemben (Példabeszédek 22:6). Ezért 1968-ban, amikor a Tanú-családok arra kaptak buzdítást, hogy költözzenek Közép- vagy Dél-Amerikába, hogy ott segítsenek a prédikálómunkában, családunk vágyott rá, hogy eleget tegyen ennek a felhívásnak. Gyermekeink ekkor már 5—13 évesek voltak, és egyikünk sem tudott egy szót sem spanyolul. Követve az útmutatást, különböző országokba utaztam, hogy megnézzem, milyenek ott az életkörülmények. Miután hazatértem, mint család, imádságos szellemben megvizsgáltuk lehetőségeinket, és úgy döntöttünk, hogy Nicaraguába költözünk.

Nicaraguai szolgálat

1970 októberében már új otthonunkban voltunk, és három hét sem telt bele, amikor egy kis részt kaptam a gyülekezeti összejövetel programjából. A rendkívül kicsi spanyol tudásommal átküzdöttem magam ezen a programrészen, és befejezésül meghívtam az egész gyülekezetet szombat reggel 9.30-ra az otthonunkba cervezára. Én serviciót akartam mondani, mely a szántóföldi szolgálatot jelenti, de ehelyett mindenkit meghívtam egy sörre. Igazi kihívást jelentett megtanulni a nyelvet!

Kezdetben leírtam egy bevezetőt a kezemre, melyet addig ismételgettem, amíg el nem értem az ajtóhoz. Ezt mondtam: „A könyvvel jön egy ingyenes házi bibliatanulmányozás.” Az egyik személy, aki elfogadta ezt a felkínálást, később elmondta, hogy el kellett jönnie az összejöveteleinkre, hogy kiderítse, mit is próbáltam neki mondani. Ez a férfi Jehova Tanúja lett. Milyen tisztán lehet látni, hogy Isten az, aki az alázatos szívekben növekedésnek indítja az igazság magjait — ahogyan azt Pál apostol is elismerte (1Korintus 3:7).

Miután körülbelül két évet töltöttünk a fővárosban, Managuában, megkértek bennünket, hogy költözzünk Nicaragua déli részére. Ott a rivasi gyülekezettel és a környező vidékeken lévő,  érdeklődő személyekből álló elszigetelt csoportokkal tevékenykedtünk. Pedro Peña, egy idősebb hűséges Tanú jött el velem meglátogatni ezeket a csoportokat. Az egyik ilyen csoport a Nicaragua-tóban lévő vulkanikus szigetek egyikén volt, ahol csak egyetlen Tanú-család élt.

Jóllehet ez a család nagyon szegény volt, mindent megtett azért, hogy kimutassa a látogatásunk iránti értékelését. A megérkezésünk estéjén ételt készítettek nekünk. Egy hétig maradtunk ott, és sok kedves ottani személy, aki szerette a Bibliát, megosztotta velünk az ételét. Rendkívül fellelkesedtünk, amikor vasárnap a bibliai témájú nyilvános előadásra 101-en jöttek el.

Úgy gondolom, Jehova fenntartó ereje nyilvánult meg, amikor egyszer érdeklődő emberek egy csoportját kellett meglátogatnunk a Costa Rica-i határhoz közeli hegyekben. Az indulás napján Pedro jött értem, ám én maláriával az ágyban feküdtem.

— Nem tudok menni, Pedro — mondtam.

Kezét a homlokomra téve ezt válaszolta:

— Magas lázad van, de jönnöd kell! A testvérek várnak.

Majd imádkozott. Ez volt életem egyik legszívhezszólóbb imája.

Ezután így szóltam:

— Menj, igyál egy frescót [gyümölcsitalt]. Úgy tíz perc múlva kész leszek.

Két Tanú-család lakott azon a területen, amelyet meglátogattunk, és kiváló gondoskodásban volt részünk náluk. Másnap prédikálni mentünk velük, jóllehet még mindig gyenge voltam a láztól. Milyen megerősítő volt látni, hogy több mint százan jöttek el a vasárnapi összejövetelünkre!

Újra költözünk

A hetedik gyermekünk, Vaughn 1975-ben született meg. A következő évben anyagi okok miatt vissza kellett térnünk Kanadába. Nem volt könnyű elhagyni Nicaraguát, mivel ottlétünk alatt igazán éreztük Jehova fenntartó erejét. Mire elmentünk onnan, gyülekezetünk területéről több mint 500-an látogatták az összejöveteleket.

Korábban, amikor Miriam lányommal különleges úttörőnek neveztek ki minket Nicaraguában, Miriam ezt kérdezte tőlem:

— Apa, ha valaha is vissza kell menned Kanadába, megengednéd, hogy én itt maradjak?

Nem volt szándékomban, hogy egyszer elmenjek onnan, ezért ezt mondtam:

— Hát persze!

Így amikor elhagytuk az országot, Miriam ott maradt, hogy folytassa a teljes idejű szolgálatát. Később feleségül ment Andrew Reedhez. 1984-ben részt vettek a Gileád Iskolán, a 77. osztályban — ez az iskola Jehova Tanúi misszionáriusképző iskolája, mely akkoriban a New York-i Brooklynban működött. Miriam most a Dominikai Köztársaságban szolgál a férjével, s ezzel teljesült az a vágya, amelyet még a Nicaraguában élő kiváló misszionáriusok belecsepegtettek.

Mind ez idő alatt édesapám szavai, hogy „nem adjuk fel olyan könnyen”, még mindig élénken éltek a szívemben. Ezért 1981-re összegyűjtöttünk annyi pénzt, amennyivel vissza tudtunk térni Közép-Amerikába, így újra költöztünk — ez alkalommal Costa Ricába. Ottani szolgálatunk alatt meghívtak bennünket az új fióklétesítmények építésére. 1985-ben azonban Grant fiunknak orvosi kezelésre lett szüksége, így visszamentünk Kanadába. Glen Costa Ricában maradt a fiókhivatal-építésen, míg Annette és Charmaine különleges úttörőkként szolgáltak. Bennünk, akik elhagytuk Costa Ricát, még csak fel sem merült, hogy nem fogunk visszatérni.

Megküzdve a szerencsétlenséggel

1993. szeptember 17-én tiszta, napsütéses hajnalra ébredtünk. Legidősebb fiammal, Markkal  a tetőt zsindelyeztük. Egymás mellett dolgoztunk, és szokásunkhoz híven szellemi dolgokról beszélgettünk. Valahogy elvesztettem az egyensúlyomat, és leestem a tetőről. Amikor visszanyertem az öntudatomat, csak fényes lámpákat és fehérbe öltözött embereket láttam. A kórház ambulanciáján voltam.

A Bibliában a Cselekedetek 15:28, 29-ben feljegyzettek ismeretében első reakcióm ez volt:

— Ne adjanak vért, ne adjanak vért!

De nagyon megnyugtató volt Charmaine-t hallani:

— Nincs semmi baj, apa. Mindannyian itt vagyunk.

Később megtudtam, hogy az orvosok látták az orvosi dokumentumomat, és egyszer sem merült fel a vérkérdés. Eltört a nyakam, és teljesen lebénultam. Még lélegezni sem tudtam saját magamtól.

Nem tudtam mozdulni, és ezért arra, hogy Jehova fenntartson, még nagyobb szükségem volt, mint azelőtt bármikor. Hogy be tudjanak illeszteni egy szelepet, légcsőmetszést hajtottak végre rajtam, elzárva a levegő útját a hangszálakhoz. Nem tudtam beszélni. Az embereknek a szájamról kellett olvasniuk, hogy megértsék, mit próbálok mondani.

A költségek hamar megemelkedtek. A feleségem és legtöbb gyermekem a teljes idejű szolgálatban volt, és azon tűnődtem, vajon abba kell-e hagyniuk ezt a szolgálatot, hogy ellássák ezeket az anyagi természetű felelősségeket. Mark azonban el tudott helyezkedni egy olyan munkahelyen, ahol csupán három hónapi munkával ki tudta fizetni ennek a költségnek a nagy részét. Ezért a feleségemen és rajtam kívül mindannyian a teljes idejű szolgálatban tudtak maradni.

Hat országból érkezett képeslapok és levelek százai díszítették kórházi szobám falát. Jehova valóban fenntartott engem. A gyülekezet is segített a családomnak: élelemmel látta el őket annak az öt és fél hónapnak egy része alatt, amíg én az intenzív osztályon voltam. Mindennap egy keresztény vén töltötte velem a délutánját, és felolvasott nekem a Bibliából és a bibliai kiadványokból, valamint buzdító tapasztalatokat mondott el. Minden gyülekezeti összejövetelre családom két tagja velem együtt készült fel, így sohasem maradtam ki a létfontosságú szellemi táplálkozásból.

Még a kórházban voltam, amikor intézkedtek, hogy el tudjak jutni egy különleges kongresszusi nap programjára. A kórház személyzete megoldotta, hogy egy képesített ápolónő és egy légzésterapeuta egész nap velem legyen. Milyen csodálatos volt újra a keresztény testvéreimmel és testvérnőimmel lenni! Sosem fogom elfelejteni,  amint több százan álltak sorba, arra várva, hogy üdvözöljenek engem.

A szellemiségem megőrzése

A baleset után körülbelül egy évvel haza tudtam költözni a családomhoz, bár még ma is napi 24 órás ápolásra van szükségem. Egy különlegesen felszerelt mikrobusszal el tudok jutni az összejövetelekre, melyekről csak ritkán hiányzom. Be kell azonban vallanom, hogy rá kell magam venni arra, hogy elmenjek. Mióta hazajöttem, mindegyik kerületkongresszusra el tudtam menni.

Végül 1997 februárjában, korlátozott mértékben ugyan, de visszanyertem a beszédképességemet. Néhány ápolónőm értékeléssel hallgatja, amikor megosztom vele a Biblián alapuló reménységemet. Egy ápolónő felolvasta nekem az egész Jehova Tanúi — Isten Királyságának hirdetői című könyvet, valamint más Őrtorony-kiadványokat. Úgy írok levelet az embereknek számítógéppel, hogy egy pálcával gépelek. Bár nagyon fárasztó így gépelni, igen jutalommal járó, hogy továbbra is részt tudok venni a szolgálatban.

Nagyon szenvedek az idegfájdalmaktól. Úgy tűnik azonban, hogy amikor megosztom másokkal a bibliai igazságokat, vagy hallgatom ezek felolvasását, némi enyhülést érzek. Időnként utcai tanúskodást végzek támogató feleségemmel, aki magyarázatot fűz mondanivalómhoz, amikor segítségre van szükségem. Már többször is tudtam kisegítő úttörőként tevékenykedni. Öröm keresztény vénként szolgálni, különösen akkor, amikor a testvérek odajönnek hozzám az összejöveteleken, vagy meglátogatnak otthon, és segíteni, valamint buzdítani tudom őket.

El kell ismernem, hogy könnyen depresszióssá válok. Így amikor mélyponton vagyok, azonnal imádkozom, hogy örülni tudjak valaminek. Éjjel-nappal azért imádkozom, hogy Jehova továbbra is tartson fenn engem. Mindig felvidít, ha valaki levelet ír nekem, vagy meglátogat. Az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratok olvasása szintén építő gondolatokkal tölti meg az elmémet. Ápolónők néha felolvassák nekem ezeket a folyóiratokat. A balesetem óta hétszer hallgattam meg kazettáról az egész Bibliát. Jehova többek között így tart fenn engem (Zsoltárok 41:3, NW [41:4]).

A körülményeimben bekövetkezett változás miatt sok időm van azon elmélkedni, hogy nagy Oktatónk, Jehova miként oktat bennünket arra, hogy hogyan kell élnünk. Pontos ismerettel lát el minket az akaratáról és szándékáról, értelmes szolgálattal bíz meg, tanácsot ad, mi a családi boldogság titka, és tisztánlátóvá tesz bennünket, hogy tudjuk, mit kell tennünk, ha megpróbáltatások érnek. Jehova egy hűséges és csodálatos feleséggel áldott meg. Gyermekeim is lojálisan mellettem állnak, és örömömre szolgál, hogy mindannyiuknak volt részük a teljes idejű szolgálatban. Mark fiunk és felesége, Allyson 2000. március 11-én végzett a Gileád Iskola 108. osztályában, és Nicaraguába nevezték ki őket. Feleségemmel el tudtunk menni a diplomaosztásukra. Őszintén elmondhatom, hogy a megpróbáltatás megváltoztatta az életemet, de a szívemet nem (Zsoltárok 127:3, 4).

Köszönetet mondok Jehovának azért, hogy olyan bölcsességet adott nekem, amellyel át tudtam adni a családomnak a szellemi örökségemet. Erősítőleg és buzdítólag hat rám, amikor látom, hogy a gyermekeim hasonló gondolkodásmóddal szolgálják Teremtőjüket, mint amilyen édesapámnak is volt, aki ezt mondta: „Nem adjuk fel olyan könnyen. Jehova azt parancsolta nekünk, hogy prédikáljunk.” Jehova tényleg fenntartott engem és a családomat minden időben.

[Kép a 24. oldalon]

Édesapával, fivéreimmel és nővéremmel a lakókocsink mellett, melyet az úttörőszolgálatunk alatt használtunk. Én a jobb oldalon vagyok

[Kép a 26. oldalon]

Feleségemmel, Myrnával

[Kép a 26. oldalon]

Nemrég készült fénykép a családunkról

[Kép a 27. oldalon]

Még mindig tanúskodok levelezés útján