Pál segélyeket szervez a szenteknek

AZ IGAZ keresztényeknek alapvető fontosságúak a szellemi érdekek. De azért azt is fontosnak tartják, hogy törődjenek mások fizikai jólétével. Gyakran gondoskodnak azokról, akik nehézségeken mennek keresztül. A testvéri szeretet arra indítja a keresztényeket, hogy segítsenek a szükséget szenvedő hívőtársaknak (János 13:34, 35).

Pál apostolt a szellemi testvérei és testvérnői iránt érzett szeretete arra indította, hogy gyűjtést szervezzen az Akhájában, Galáciában, Makedóniában és az Ázsia tartományban lévő gyülekezetekben. Miért volt erre szükség? Hogyan szervezték meg a segélyprogramot? Hogyan reagáltak erre? És miért érdekeljenek bennünket a történtek?

A jeruzsálemi gyülekezet helyzete

Időszámításunk szerint 33 pünkösdje után azok a zsidók és prozeliták, akik nem Jeruzsálemben éltek, és pünkösdkor váltak tanítvánnyá, ebben a városban maradtak egy ideig, hogy még többet megtudjanak az igaz hitről. Ahol arra szükség volt, a hívőtársak örömmel segítettek a hosszabb ott-tartózkodással járó terhek viselésében (Cselekedetek 2:7–11, 41–44; 4:32–37). A társadalmi elégedetlenségek miatt talán további nehézségek merültek fel, amint a zsidó nacionalisták lázadást és utcai tömegverekedéseket szítottak. Azért tehát, hogy Krisztus követői közül senki se éhezzen, a szükséget szenvedő özvegyeknek juttattak a naponkénti kiosztásokból (Cselekedetek 6:1–6). Heródes kíméletlenül üldözte a gyülekezetet, és a 40-es évek közepén éhínség pusztított Júdeában. Ami Jézus követőit illette, mindez a Pál által leírt „szenvedéseket”, „nyomorúságokat” és a ’javaik elrablását’ eredményezhette (Héberek 10:32–34; Cselekedetek 11:27—12:1).

A helyzet 49 táján még mindig súlyos volt. Így miután megegyeztek abban, hogy Pál kifejezetten a nem zsidó származású embereknek fog prédikálni, Péter, Jakab és János arra buzdította őt, hogy ’tartsa elméjében a szegényeket’. Pál törekedett rá, hogy ezt megtegye (Galácia 2:7–10).

A gyűjtés megszervezése

Pál ügyelt arra a pénzre, ami a júdeai szegény keresztényeknek lett szánva. Ezt mondta a korintusiaknak 55 körül: „Ami pedig a szentek számára való gyűjtést illeti, ti is úgy tegyetek, ahogy utasításokat adtam Galácia gyülekezeteinek. Minden hét első napján mindegyikőtök tegyen el valamit tartalékba a maga házánál, ahogy módjában áll . . . [és ha] bárkiket helyeseltek is levelek által, azokat küldöm el, hogy elvigyék kedves ajándékotokat Jeruzsálembe” (1Korintus 16:1–3). Egy évvel később  Pál azt mondta, hogy Makedónia és Akhája részt vett a segélyezésben. Amikor pedig az összegyűlt adományokat elküldték Jeruzsálembe, az Ázsia tartományból származó küldöttek jelenlétéből arra lehet következtetni, hogy az azon a területen működő gyülekezetek is gyűjtöttek hozzájárulásokat (Cselekedetek 20:4; 2Korintus 8:1–4; 9:1, 2).

Senkit sem kényszerítettek arra, hogy többet adjon annál, mint amennyit meg tudott engedni magának. A cél inkább a kiegyenlítődés volt, hogy így bármilyen fölösleg ellensúlyozhassa a jeruzsálemi és a júdeai szentek hiányát (2Korintus 8:13–15). Pál ezt mondta: „Mindenki úgy cselekedjen, ahogy eltökélte szívében, ne kelletlenül vagy kényszerűségből, mert a vidám adakozót szereti az Isten” (2Korintus 9:7).

Az apostol nyomós érvet hozott fel a korintusiaknak, hogy miért legyenek nagylelkűek. Jézus ’szegénnyé lett értük, hogy ők gazdaggá lehessenek’ szellemileg (2Korintus 8:9). Ezek a keresztények biztosan utánozni akarták Jézus adakozó szellemét. Továbbá, mivel Isten gazdaggá tette őket „mindenfajta nagylelkűségre”, illő volt, hogy segítsenek betölteni a szentek szükségleteit (2Korintus 9:10–12).

A résztvevők magatartása

Sokat tanulhatunk az önkéntes adakozásról, ha megvizsgáljuk azoknak a személyeknek a magatartását, akik az első században részt vettek a szentekért szervezett segélyprogramban. A gyűjtés nem csupán azt bizonyította, hogy a keresztények törődtek a szegény sorban lévő, Jehovát imádó hívőtársaikkal. Arra is rámutatott, hogy a zsidó és a nem zsidó keresztényeket testvéri kötelék fűzte egymáshoz. A hozzájárulások felajánlása és elfogadása kifejezte a két csoport közötti egységet és barátságot. Anyagi és szellemi javaikat egyaránt megosztották egymással (Róma 15:26, 27).

Pál eredetileg talán nem kérte meg a makedóniai keresztényeket, hogy adakozzanak, mivel ők is nagyon nagy szegénységben voltak. Ők azonban ’folyton könyörögtek az adakozás kiváltságáért’. Még „egy nagy próbatétel idején, nyomorgattatás közepette” is örömmel adtak „tényleges képességükön felül” (2Korintus 8:1–4). Nagy próbatételük nyilván magában foglalta azt is, hogy azzal vádolták őket, hogy olyan vallást gyakorolnak, amelyet nem volt szabad rómaiaknak gyakorolni. Érthető hát, hogy együtt éreztek júdeai testvéreikkel, akik hasonló nehézségeket szenvedtek el (Cselekedetek 16:20, 21; 17:5–9; 1Tesszalonika 2:14).

Jóllehet Pál a korintusiaknak a gyűjtés iránt mutatott kezdeti buzgóságát használta fel a makedóniaiak ösztönzésére, a Korintusban élők lelkesedése kialudt. Az apostol ekkor a makedóniaiak nagylelkűségére hivatkozott, hogy ösztönözze a korintusiakat. Szükségesnek látta emlékeztetni őket arra, hogy fejezzék be, amit egy évvel azelőtt elkezdtek. Mi történt? (2Korintus 8:10, 11; 9:1–5).

Titusz kezdte el Korintusban a gyűjtést, de gondok merültek fel, melyek valószínűleg meghiúsították erőfeszítéseit. Miután beszélt Pállal Makedóniában, Titusz két másik személlyel tért vissza, hogy megerősítsék a korintusi gyülekezetet, és befejezzék a gyűjtést. Talán olyanok is voltak, akik arra célozgattak, hogy Pál megpróbálta kizsákmányolni a korintusiakat. Valószínűleg ezért küldött három férfit is a gyűjtés véghezvitelére, és mindegyikőjükről ajánlást is készített. „Elkerüljük, hogy bárki is kifogást emeljen ellenünk e bőkezű hozzájárulással kapcsolatban, amellyel nekünk  kell szolgálnunk — mondta Pál. — Mert »gondunk van a tisztességes dolgokra, nemcsak Jehova színe előtt, hanem az emberek színe előtt is«” (2Korintus 8:6, 18–23; 12:18).

A hozzájárulás átadása

Az adományozott pénz 56 tavaszára készen állt, hogy Jeruzsálembe vigyék. Pál ment azzal a küldöttséggel, melyet az adományozók választottak. A Cselekedetek 20:4 ezt írja: „Kísérője volt Szopáter, a bereai Pirrusz fia, a tesszalonikaiak közül Arisztarkusz és Szekundusz, a derbéi Gájusz, Timóteus, és Ázsia tartományból Tikikusz és Trofimusz.” Nyilván Lukács is közöttük volt, aki talán a Filippiben élő keresztényeket képviselte. Tehát legalább kilenc férfi teljesítette ezt a küldetést.

„Az összegyűjtött teljes összeg biztosan jelentős volt — mondja Dieter Georgi tudós —, hiszen máskülönben Pál és oly sok küldött végső erőfeszítése nem érte volna meg azt a sok vesződést és költséget.” Nemcsak a biztonság kedvéért volt szükség arra, hogy csoportot alkossanak, hanem azért is, hogy megvédjék Pált attól, hogy becstelenséggel vádolják. A küldöttek a nem zsidókból álló gyülekezeteket képviselték a jeruzsálemi szentek előtt.

Korintusból Szíriába hajózva a küldöttség a pászkára érkezett volna Jeruzsálembe. A Pál meggyilkolására szőtt csel híre azonban megváltoztatta a terveket (Cselekedetek 20:3). Az ellenségei talán a tengeren akartak végezni vele.

Pált más dolgok is nyugtalanították. Mielőtt elutazott, azt írta a római keresztényeknek, hogy imádkozik azért, hogy ’megszabaduljon a júdeai nem hívőktől, és hogy Jeruzsálemért végzett szolgálata elfogadhatónak bizonyuljon a szentek előtt’ (Róma 15:30, 31). Bár a szentek kétségkívül mélységes hálával fogadták a hozzájárulásokat, Pál talán nyugtalan volt amiatt, hogy a megérkezése bajt okozna a zsidók között általában.

Az apostol biztosan elméjében tartotta a szegényeket. Bár a Szentírás nem ír arról, hogy mikor adták át a hozzájárulást, ennek átadása előmozdította az egységet, és lehetővé tette a nem zsidó keresztényeknek, hogy kimutassák hálájukat a júdeai hivőtársaik iránt a tőlük kapott szellemi gazdagságért. Nem sokkal azután, hogy megérkezett Jeruzsálembe, Pál megjelent a templomban; ez lázadáshoz és Pál letartóztatásához vezetett. Végül azonban lehetővé tette számára, hogy kormányzók és királyok előtt tanúskodjon (Cselekedetek 9:15; 21:17–36; 23:11; 24:1—26:32).

Hozzájárulásaink napjainkban

Az első század óta sok minden megváltozott, de a jelentős alapelvek nem. A keresztények jól értesültek az anyagi szükségletekről. A szükségben lévők érdekében adott bármilyen hozzájárulás önkéntes kell hogy legyen, és az Isten, valamint az embertársaink iránti szeretetből kell hogy fakadjon (Márk 12:28–31).

Az első században a szentekért tett segélyezési intézkedésekből kitűnik, hogy az ilyen hozzájárulások intézését jól meg kell szervezni, és még az egészen apró részletekben is becsületesnek kell lenni. Jehova Isten természetesen ismeri a szükségleteinket, és gondoskodik szolgáiról, hogy így még a nehézségek ellenére is folytatni tudják a Királyság jó hírének másokkal való megosztását (Máté 6:25–34). Ennek ellenére anyagi helyzetünktől függetlenül mindannyian kivehetjük ebből a részünket. Így ’akinek sok van, annak nem lesz túl sok, és akinek kevés van, annak nem lesz túl kevés’ (2Korintus 8:15).