Élettörténet

Egy csapat voltunk

MELBA BARRY ELMONDÁSA ALAPJÁN

Férjemmel 1999. július 2-án Jehova Tanúi egyik nagy összejövetelén vettünk részt, mint ahogyan azt már több ezerszer is megtettük 57 évig tartó házasságunk alatt. A hawaii kerületkongresszuson Lloyd tartotta az utolsó pénteki előadást, amikor hirtelen összeesett. Mindent megpróbáltak, hogy újraélesszék, de meghalt. *

MILYEN kedvesek azok a hawaii keresztény testvérek és testvérnők, akik ott voltak akkor mellettem, és segítettek megküzdeni ezzel a tragédiával! Lloyd hatással volt az itt, illetve a világszerte élő testvérek közül soknak az életére.

A halála óta eltelt közel két évben elgondolkoztam az együtt töltött értékes éveinken — sok évet szolgáltunk külföldi misszionáriusi megbízatásban, valamint Jehova Tanúi brooklyni (New York) világközpontjában. Sydneyi (Ausztrália) gyermekkoromat is felidéztem, valamint azokat a nehézségeket, amelyekkel Lloyd és én szembe találtuk magunkat, amikor össze akartunk házasodni a II. világháború elején. Először azonban hadd mondjam el, hogyan lettem Tanú, és hogyan találkoztam Lloyddal 1939-ben.

Így lettem Tanú

Szerető és törődő szüleimet James és Henrietta Jonesnak hívták. Még csak 14 éves voltam, amikor 1932-ben befejeztem az iskolát. A világ akkor a gazdasági világválság kellős közepén volt. A szüleimnek rajtam kívül még két, nálam fiatalabb lányuk is volt, és dolgozni kezdtem,  hogy segítsek a családomnak. Néhány éven belül lett egy jól fizető állásom, ahol több fiatalasszony volt a beosztottam.

Ezalatt 1935-ben édesanyám bibliai irodalmat fogadott el Jehova egyik Tanújától, és hamarosan meg volt győződve arról, hogy megtalálta az igazságot. A család többi tagja, engem is beleértve, azt gondolta, hogy anyának elment az esze. Egy nap azonban megláttam a Hol vannak a halottak? című füzetet, mely nagyon kíváncsivá tett. Így titokban elolvastam a füzetet. Ez megtette a hatását! Azonnal elkezdtem járni édesanyával a hét közepén megtartott, mintatanulmányozásnak nevezett összejövetelre. A Model Study (Tanulmányozási minta) című füzet, melyből végül három jelent meg, kérdéseket és válaszokat, valamint a válaszokat alátámasztó írásszövegeket tartalmazott.

Körülbelül ekkor, 1938 áprilisában történt, hogy Joseph F. Rutherford, Jehova Tanúi világközpontjának egyik képviselője Sydneybe látogatott. Az ő nyilvános előadására mentem el először. Úgy volt, hogy ez a sydneyi városházán lesz megtartva, de ellenséges személyek elérték, hogy a helyiség használatát visszamondják. Ehelyett a sokkal nagyobb Sydney Stadionban lett megtartva az előadás. Az ellenségeskedés miatt nagyobb nyilvánosságot kapott az előadás, melyre mintegy 10 000-en jöttek el — ez elképesztően nagy szám, ha figyelembe vesszük, hogy abban az időben Ausztráliában csupán 1300 Tanú volt.

Nem sokkal ezután, életemben először, részt vettem a szántóföldi szolgálatban, úgy, hogy semmiféle képzést sem kaptam erre. Amikor a csoportunk megérkezett a prédikálóterületünkre, az ottani felelős testvér ezt mondta nekem: „Ahhoz a házhoz te fogsz menni.” Annyira ideges voltam, hogy amikor egy hölgy kinyitotta az ajtót, ezt kérdeztem tőle: „Meg tudná mondani, mennyi az idő?” A hölgy bement, megnézte az időt, visszajött, és megmondta. Ennyi volt. Visszamentem az autóhoz.

De nem adtam fel, hanem hamarosan rendszeresen megosztottam másokkal a Királyság-üzenetet (Máté 24:14). 1939 márciusában megkeresztelkedéssel szimbolizáltam Jehovának tett önátadásomat — ezt a szomszédban, Dorothy Hutchingsnál tettem meg egy fürdőkádban. Mivel nem voltak férfi testvérek, a keresztelkedésem után nem sokkal gyülekezeti felelősségeket kaptam, melyekre rendszerint keresztény férfiakat jelölnek ki.

Általában magánotthonokban tartottuk az összejöveteleinket, de időnként termet béreltünk a nyilvános előadások megtartására. Kicsiny gyülekezetünkbe egyszer egy jóképű fiatal testvér jött el a Bételből, vagyis a fiókhivatalunkból, hogy előadást tartson. Én nem tudtam róla, de jövetelének még volt egy másik célja is: az, hogy engem jobban szemügyre vegyen. Igen, így találkoztam Lloyddal.

Találkozom Lloyd családjával

Hamarosan az a vágy ébredt bennem, hogy teljes időben szolgáljam Jehovát. Amikor azonban úttörőnek jelentkeztem (teljes idejű prédikálómunkára), megkérdezték, nem szeretnék-e a Bételben szolgálni. Így 1939 szeptemberében, abban a hónapban, amikor kitört a II. világháború, Strathfieldben (Sydney egyik külvárosában) a Bétel-család tagja lettem.

1939 decemberében Új-Zélandra utaztam egy kongresszusra. Mivel Lloyd Új-Zélandról származott, ő is jött. Ugyanazon a hajón utaztunk, és jobban megismerkedtünk egymással. Lloyd elintézte, hogy találkozzak az édesanyjával, édesapjával és a húgaival a wellingtoni kongresszuson, később pedig a christchurch-i otthonukban.

Munkánk betiltása

Az Államszövetség hatósági tisztviselői 1941. január 18-án, szombaton úgy hat, fekete színű  limuzinnal behajtottak a fiókhivatalunkba, hogy birtokukba vegyék a területet. Mivel én voltam a Bétel bejáratánál lévő kis őrházban, én láttam meg őket először. Mintegy 18 órával korábban hírt kaptunk a tilalomról, így szinte minden irodalmat és aktát el tudtunk vinni a fiókhivatalból. A következő héten a Bétel-család öt tagját, beleértve Lloydot is, bebörtönözték.

Tudtam, hogy a börtönben a testvéreknek a szellemi táplálékra van a legnagyobb szükségük. Hogy buzdítsam Lloydot, úgy döntöttem, hogy „szerelmes leveleket” írok neki. A szerelmes levelek stílusában kezdtem a leveleimet, de utána egész Őrtorony-cikkeket másoltam le neki, és a kedveseként írtam alá őket. Négy és fél hónap múlva Lloydot szabadon engedték.

Házasság és a szolgálat folytatása

Lloyd édesanyja 1940-ben Ausztráliába látogatott, és Lloyd elmondta neki, hogy a házasságkötésről gondolkozunk. Az édesanyja le akarta őt erről beszélni, mivel a dolgok rendszerének vége oly közelinek tűnt (Máté 24:3–14). Barátainak is megemlítette szándékát, de valahányszor így tett, mindig lebeszélték őt a házasságkötésről. Végül 1942 februárjában Lloyd minden ceremónia nélkül elvitt engem és négy Tanút, akiket titoktartásra esketett, az anyakönyvi hivatalba, és összeházasodtunk. Ausztráliában akkoriban nem volt még olyan lehetőség, hogy Jehova Tanúi vezessék le a házasságkötést.

Bár nem engedték, hogy házaspárként folytassuk a Bétel-szolgálatunkat, megkérdezték tőlünk, hogy szeretnénk-e különleges úttörők lenni. Boldogan elfogadtuk megbízatásunkat a Wagga Wagga nevű vidéki városba. Mivel a prédikálómunkánk még mindig betiltás alatt volt, és nem kaptunk anyagi támogatást, valóban Jehovára kellett vetnünk a terhünket (Zsoltárok 55:23).

Tandemmel mentünk a vidéki területekre, ahol több kedves emberrel találkoztunk, és hosszan elbeszélgettünk velük. Nem sokan fogadták el a bibliatanulmányozást. Egy boltos azonban annyira értékelte a munkánkat, hogy minden héten gyümölcs- és zöldségfélékkel látott el bennünket. Hat hónapot töltöttünk  Wagga Waggában, ám utána visszahívtak minket a Bételbe.

A Bétel-család 1942 májusában elhagyta a strathfieldi hivatalt, és magánotthonokba lett áthelyezve. A Bétel-család néhány hetente egyik otthonból a másikba költözött, hogy így ne lehessen kideríteni a tartózkodási helyét. Amikor Lloyddal augusztusban visszatértünk a Bételbe, az egyik ilyen házban csatlakoztunk a Bétel-családhoz. Nappal az volt a feladatunk, hogy az egyik földalatti nyomdában dolgozzunk. Végül 1943 júniusában feloldották a tevékenységünkre vonatkozó betiltást.

Felkészülünk a külföldi szolgálatra

1947 áprilisában előzetes jelentkezési lapokat kaptunk az Őrtorony Gileád Bibliaiskolára, mely akkor a New York állambeli South Lansingben volt. Amíg vártunk, azt a megbízatást kaptuk, hogy látogassuk meg Ausztráliában a gyülekezeteket, hogy szellemileg erősítsük őket. Néhány hónappal később meghívást kaptunk a Gileád 11. osztályába. Három hetünk volt arra, hogy elrendezzük a dolgainkat, és összepakoljunk. 1947 decemberében búcsúztunk el a családunktól és a barátainktól, majd Ausztráliából New Yorkba mentünk 15 másik Tanúval, akiket ugyanabba az osztályba hívtak meg.

A Gileád Iskolán töltött néhány hónap hamar elröppent, és Japánba kaptuk a misszionáriusi megbízatásunkat. Mivel idő kellett hozzá, hogy megkapjuk a papírjainkat Japánba, Lloydot újra Jehova Tanúi utazófelvigyázójának nevezték ki. Los Angelestől egészen a mexikói határig terjedt az a terület, ahol azok a gyülekezetek voltak, ahova a megbízatásunk szólt. Nem volt autónk, így hétről hétre a Tanúk gondoskodtak szeretetteljes módon arról, hogy egyik gyülekezetből a másikba juthassunk. Azon a területen, ahol ez a hatalmas körzet volt, most három angol és három spanyol kerület van, és mindegyik kerület körülbelül tíz körzetből áll!

Nagyon hamar elérkezett 1949 októbere, és egy átalakított csapatszállító hajón útban voltunk Japánba. A hajó egyik vége a férfiaknak, a másik pedig a nőknek és a gyermekeknek volt elkülönítve. Csupán egy nappal azelőtt, hogy megérkeztünk volna Jokohamába, tájfunba keveredtünk. A szél szemmel láthatóan kitisztította a levegőt, így amikor másnap, október 31-én felkelt a nap, teljes pompájában láthattuk a Fudzsi-hegyet. Micsoda lenyűgöző fogadtatás az új megbízatási helyünkön!

Együtt dolgozunk a japánokkal

Ahogy közeledtünk a dokkokhoz, fekete hajú emberek százait pillantottuk meg. „Micsoda zajos tömeg!” — gondoltuk, amint szörnyű csattogást hallottunk. Mindenki facipőt viselt, mely a fából készült rakparton csak úgy csattogott. Egy éjszakát Jokohamában töltöttünk, majd vonatra szálltunk, hogy eljussunk misszionáriusi megbízatásunk helyszínére, Kóbéba. Don Haslett, aki a Gileádon osztálytársunk volt, néhány hónappal korábban érkezett Japánba, és kibérelt egy misszionáriusotthont. Ez egy gyönyörű, nagy, nyugati stílusú, kétszintes ház volt, ám egyáltalán nem volt berendezve!

Hogy legyen min aludnunk, levágtuk a kertben a magas füvet, és a padlóra szórtuk. Így kezdődött a misszionáriusi életünk — a bőröndünkben lévő holminkon kívül semmink sem volt. Hibacsinak nevezett kisméretű, faszén tüzelésű sütőket szereztünk, melyeket fűtésre és főzésre használtunk. Egyik éjszaka Lloyd eszméletlenül találta két misszionáriustársunkat, Percy és Ilma Iszlaubot. Fel tudta őket éleszteni úgy, hogy kinyitotta az ablakokat, hogy egy kis hideg, friss levegő jöjjön be. Egyszer én is elájultam, amikor ezen a sütőn főztem. Néhány dologhoz idő kellett, amíg hozzászoktunk.

A nyelv megtanulása elsődleges fontosságú volt, és egy hónapig napi 11 órát tanultunk japánul. Ezután egy-két leírt mondattal kezdtük a szolgálatunkat. A legelső napon találkoztam egy bájos hölggyel, Takagi Mijóval, aki nagyon kedvesen fogadott. Az újralátogatások alkalmával japán—angol szótárak segítségével birkóztunk meg a kommunikációs gondokkal, míg végül egy nagyszerű bibliatanulmányozás alakult ki. Amikor 1999-ben a kibővített japán fióklétesítmények átadásán voltunk, újra  találkoztam Mijóval és még számos kedves személlyel, akikkel tanulmányoztam. Ötven év elteltével még mindig buzgó Királyság-hírnökök, minden tőlük telhetőt megtéve azért, hogy Jehovát szolgálják.

1950. április 1-jén mintegy 180-an voltak jelen Kóbéban Krisztus halálának emlékünnepén. Meglepetésünkre a következő nap reggelén 35-en jelentek meg, hogy részt vegyenek a szántóföldi szolgálatban. Mindegyik misszionárius három vagy négy új személyt vitt magával a szolgálatba. A házigazdák nem beszélgettek velem mint olyan külföldivel, aki csak keveset ért japánul, hanem inkább azokkal a japán emberekkel beszélgettek, akik jelen voltak az Emlékünnepen, és most eljöttek velem a szolgálatba. Ők csak beszéltek és beszéltek, ám nekem fogalmam sem volt róla, hogy miről. Örömmel mondhatom, hogy ezek közül az újak közül néhányan előrehaladtak az ismeretben, és mind a mai napig folytatják a prédikálást.

Sok kiváltság és megbízatás

Kóbéban 1952-ig folytattuk a misszionáriusi munkánkat, mikor is Tokióba neveztek ki bennünket, ahol Lloydot bízták meg a fiókhivatal felvigyázásával. Idővel a megbízatásai miatt egész Japánt be kellett utaznia, és más országokba is el kellett mennie. Később, a világközpontból Nathan H. Knorr érkezett Tokióba, aki ezt mondta nekem: „Majdnem elfelejtettem, tudod-e, hova megy a férjed a következő zónautazásra? Ausztráliába és Új-Zélandra.” Majd hozzáfűzte még: „Vele mehetsz, ha kifizetitek a jegyedet.” Mennyire izgatottá váltam, hiszen már kilenc éve eljöttünk otthonról!

Gyorsan leveleket írtunk. Édesanyám segített megvenni a jegyemet. Lloyddal nagyon el voltunk foglalva a megbízatásunkkal, és nem volt pénzünk arra, hogy meglátogassuk a családunkat. Ez tehát válasz volt az imáimra. Amint azt biztosan gondoljátok is, édesanyám nagyon boldog volt, amikor találkoztunk. Ezt mondta: „Pénzt fogok spórolni nektek, hogy három év múlva újra haza tudjatok jönni.” Ezzel a gondolattal búcsúztunk el tőle, de sajnos következő év júliusában édesanya meghalt. Milyen csodálatos lesz újra találkozni vele az új világban!

Egészen 1960-ig a misszionáriusi munka volt az egyedüli megbízatásom, ám ezután kaptam egy levelet, melyben ez állt: „Ettől a naptól fogva az is a munkádhoz fog tartozni, hogy az egész Bétel-családra kimosd és kivasald a ruhákat.” Családunk akkoriban csak körülbelül egy tucat emberből állt, így el tudtam végezni ezt a munkát a misszionáriusi megbízatásom mellett.

1962-ben japán stílusú otthonunkat lebontották, és egy új, hatszintes Bétel-otthon építése fejeződött be a következő évben ezen a telken. Azzal bíztak meg, hogy segítsek a Bételben dolgozó új, fiatal testvéreknek rendben tartaniuk a szobáikat, és elpakolniuk a holmijaikat. Japánban az volt a szokás, hogy a fiúkat semmilyen házimunkára sem tanították meg otthon. A világi oktatásra kellett összpontosítaniuk, és az édesanyjuk mindent elvégzett helyettük. Hamarosan azonban megtanulták, hogy én nem vagyok az édesanyjuk. Idővel sokan közülük előrehaladást tettek, és új, felelősségteljes megbízatást kaptak a szervezeten belül.

Egy forró, nyári napon egy olyan asszony látogatott el a fióklétesítményünkbe, aki tanulmányozta a Bibliát, és meglátott, miközben a tusolóhelyiségeket sikáltam. Ezt mondta: „Kérem, mondja meg, hogy ki itt az igazgató, mert szeretnék egy szobalányt fizetni, hogy ő csinálja ezt  meg maga helyett.” Elmondtam neki, hogy értékelem a kedves gondolatát, de én nagyon szívesen elvégzek bármit, amivel Jehova szervezetében megbíznak.

Körülbelül ekkor történt, hogy Lloyddal meghívást kaptunk, hogy vegyünk részt a Gileád Iskola 39. osztályában. Micsoda kiváltság volt ez 1964-ben, 46 éves koromban, hogy újra iskolába mehettünk! A tanfolyamot kifejezetten a fiókhivatalokban szolgáló személyeknek szervezték, hogy jobban el tudják látni a felelősségeiket. A tíz hónapig tartó tanfolyam után újra Japánba neveztek ki minket. Erre az időre már több mint 3000 Királyság-hirdető tevékenykedett abban az országban.

A növekedés annyira felgyorsult, hogy 1972-re már több mint 14 000 Tanú volt ott, és egy új, ötszintes fiókhivatalt építettünk a Tokiótól délre fekvő Numadzuban. Az épületeinkből a Fudzsi-hegy gyönyörű látványa tárult elénk. Havonta több mint egymillió folyóiratot nyomtattunk japán nyelven az új, nagy, rotációs nyomdagépen. De jelentős változás állt előttünk.

1974 vége felé Lloyd kapott egy levelet Jehova Tanúi brooklyni főhivatalából, melyben meghívták őt, hogy szolgáljon a Vezető Testületben. Először erre gondoltam: „Hát, ez van. Mivel Lloydnak égi, nekem pedig földi reménységem van, előbb vagy utóbb úgyis el kellene válnunk egymástól. Talán nélkülem kellene mennie Lloydnak Brooklynba.” Ám hamarosan kiigazítást tettem a gondolkodásomban, és készségesen költöztem el Lloyddal 1975 márciusában.

Áldások a főhivatalban

Bár Brooklynban voltunk, Lloyd szíve a japán szántóföldön maradt, és mindig az ottani élményeinkről beszélt. Ekkor azonban újabb lehetőségek nyíltak meg előttünk. Életének utolsó 24 évében Lloydot igen sokszor zónamunkára jelölték ki, s így beutaztuk az egész világot. Többször is körbeutaztam vele a világot.

Amikor meglátogattuk a más országokban élő keresztény testvéreinket, az segített felfognom, milyen körülmények között élnek és dolgoznak sokan közülük. Sosem fogom elfelejteni egy tízéves kislány, Entellia arcát, akivel Észak-Afrikában találkoztam. Szerette Isten nevét, és másfél órát gyalogolt a keresztény összejövetelekre, majd másfelet haza. Annak ellenére, hogy kemény üldözést kellett elszenvednie a családja részéről, Entellia átadta életét Jehovának. Amikor ellátogattunk a gyülekezetébe, csupán egyetlen, kis teljesítményű villanykörte lógott az előadó jegyzetei fölött — egyébként az összejöveteli hely teljesen sötét volt. Ebben a sötétségben lélegzetelállító volt hallgatni a testvérek és testvérnők csodálatos énekét.

Életünk egyik kiemelkedő eseménye 1998 decemberében volt, amikor Lloyddal a Kubában megtartott „Isten szerinti életút” kerületkongresszuson vettünk részt küldöttként. Mélyen meghatott bennünket, amikor a helybeli testvérek és testvérnők hálásak voltak és örültek, hogy meglátogatták őket néhányan a brooklyni főhivatalból. Kincsként őrzöm a Jehovát buzgón dicsőítő, kedves személyekkel való találkozásom emlékeit.

Otthon érzem magam Isten népe között

Jóllehet Ausztráliában születtem, az embereket megszerettem mindenhol, ahova csak küldött Jehova szervezete. Ez igaz volt Japánra, és most, hogy már több mint 25 éve az Egyesült Államokban vagyok, itt ugyanezt érzem. Amikor elvesztettem a férjemet, arra gondoltam, hogy nem térek vissza Ausztráliába, hanem a brooklyni Bételben maradok, ahova Jehova kinevezett engem.

Most 80-as éveimben járok. Hatvanegy évi teljes idejű szolgálat után még mindig készségesen szolgálom Jehovát ott, ahol azt ő jónak látja. Ő igazán a gondomat viseli. Kincsnek tekintem azt a több mint 57 évet, amelyet egy olyan kedves társsal oszthattam meg, aki szerette Jehovát. Biztos vagyok benne, hogy Jehova továbbra is megáld bennünket, és tudom, hogy Ő nem fog elfelejtkezni a munkánkról és a szeretetről, melyet a neve iránt tanúsítunk (Héberek 6:10).

[Lábjegyzet]

[Kép a 25. oldalon]

Édesanyával 1956-ban

[Kép a 26. oldalon]

Lloyddal és egy csoport japán hírnökkel az 1950-es évek elején

[Képek a 26. oldalon]

Első bibliatanulmányozómmal, Takagi Mijóval Japánban, az 1950-es évek elején és 1999-ben

[Kép a 28. oldalon]

Lloyddal folyóiratmunkát végzünk Japánban