Egyházatyák — A bibliai igazság támogatói?

Akár kereszténynek vallod magad, akár nem, a Biblia Istenéről és Jézusról, valamint a keresztényiségről alkotott elképzeléseidet talán nagyban befolyásolták. Az egyiküket Aranyszájúnak nevezték, egy másikukat pedig Nagynak. Együttesen úgy beszélnek róluk, mint „Krisztus életének páratlan megtestesüléseiről”. Kik ők? Ókori vallási gondolkodók, írók, hittudósok és filozófusok, akik a ma elterjedt „keresztény” gondolkodást nagymértékben befolyásolták — vagyis az egyházatyák.

„ISTEN szava nem korlátozódik csupán a Biblia lapjaira — állítja Demetriosz J. Konsztantelosz, valláskutatással foglalkozó görög ortodox professzor. — A Szentlélek tevékenysége, amely feltárja Isten szavát, nem korlátozható egy könyv lapjaira.” Mi lehet egy másik megbízható forrása az isteni kinyilatkoztatásnak? Konsztantelosz az egyik könyvében kijelenti: „A szent hagyományt és a Szentírást úgy kell tekinteni, mint ugyanannak az éremnek a két oldalát” (Understanding the Greek Orthodox Church).

Ennek a „szent hagyománynak” az alapját képezik például az egyházatyák tanításai és írásai. Ezek a személyek kiemelkedő hittudósok és „keresztény” filozófusok voltak, akik az i. sz. második és ötödik század között éltek. Mennyire befolyásolták a modern „keresztény” gondolkodást? Szorosan ragaszkodtak-e a Bibliához a tanításaikban? Minek kell a keresztény igazság szilárd alapjának lennie Jézus Krisztus követői számára?

Történelmi háttér

Az i. sz. második század közepén az úgynevezett keresztények javában védelmezték hitüket a római üldözőktől és az eretnekektől. Olyan korszak volt ez, amikor hitkérdésekben rengeteg nézet kapott szárnyra. A Jézus „isteni voltáról”, valamint a szent szellem természetéről és működéséről folytatott vallási viták nem csupán intellektuális megosztottságot idéztek elő. A politikai és kulturális életbe heves nézeteltérések és jóvátehetetlen megosztottság szivárgott be a „keresztény” tantételek miatt, olykor zendüléseket, lázadásokat, polgárháborúkat, sőt nemzetek közötti háborúkat idézve elő. Paul Johnson történész ezt írja: „A [hitehagyott] kereszténység a zűrzavar, vitatkozás és egyházszakadás korszakában fogant meg, és ez rányomta a bélyegét a későbbi tevékenységére is . . . A Kr. u. első és második században a Földközi-tenger vidékének a középső és keleti részén számtalan vallási elképzelés terjedt el, melyek mindegyike a saját  maga népszerűsítéséért küzdött . . . Így hát a kezdet idején a keresztény hit számtalan formája létezett, és ezekben vajmi kevés hasonlóság volt.”

Ebben a korban kezdett elterjedni az írók és a gondolkodók körében az a nézet, hogy filozófiai fogalmakkal kell magyarázni a „keresztény” tanításokat. Hogy kielégítsék a keresztény hitre újonnan áttért, művelt pogányok igényeit, ezek a vallási írók nagymértékben az antik görög és régi zsidó irodalomra támaszkodtak. A műveit görög nyelven író Jusztin vértanúval (kb. i. sz. 100—165) kezdődően az állítólagos keresztények egyre tökéletesebben alkalmazkodtak a görög kultúra filozófiai örökségéhez.

Ez az irányzat egy Alexandriából származó görög író, Órigenész (kb. i. sz. 185—254) írásaiban jutott teljességre. Órigenész De principiis című értekezésében találunk első ízben módszeres erőfeszítést arra, hogy valaki a „keresztény” teológia fő tanításait a görög filozófia kifejezéseivel magyarázza meg. A niceai zsinat (i. sz. 325), melyen megpróbálták kifejteni és elfogadottá tenni Krisztus „isteni voltát”, mérföldkő volt, új lendületet adva a „keresztény” dogma értelmezésének. Ez a zsinat egy olyan korszak kezdetét jelezte, melyben az egyetemes zsinatokon igyekeztek a dogmákat még pontosabban meghatározni.

Írók és szónokok

A Caesareai Euszebiosz, aki akkoriban írt, amikor az első niceai zsinatot tartották, támogatta Konstantin császárt az eszméiben. A niceai zsinat után kicsivel több mint száz évig tartó, hosszú, indulatos viták után a hittudósok, akiknek a többsége görögül írt, kidolgozták a kereszténységre későbbiekben sajátságosan jellemző tantételt: a Háromságot. A hittudósok vezéralakjai közé tartozott Atanáz (Athanasziosz), Alexandria öntudatos püspöke, és három kappadóciai (Kis-Ázsia) egyházi vezető, Nagy Vazul (Baszileiosz), valamint öccse, Nüsszai Gergely és barátjuk, Nazianzoszi Gergely.

A kor írói és prédikátorai szinte tökélyre vitték a szónoklás tudományát. Nazianzoszi Gergely és Khrüszosztomosz (jelentése: ’aranyszájú’) János görög nyelven, a milánói Ambrus (Ambrosius) és a hippói Ágoston (Augustinus) latin nyelven zseniális szónokok voltak, mesterei a kor legnagyobb tiszteletben tartott és legnépszerűbb művészetének. Ennek az időszaknak a legbefolyásosabb írója Ágoston volt. Teológiai eszmefuttatásai áthatják a mai „keresztény” gondolkodást. Főként Jeromosnak, a kor legkitűnőbb tudósának köszönhető a Biblia eredeti nyelvekből készített latin nyelvű fordítása, a Vulgata.

Ám fontos kérdés, hogy ezek az egyházatyák szorosan ragaszkodtak-e a Bibliához? A tanításaikban figyelembe vették-e az ihletett Szentírást? Vajon az írásaik biztosan elvezetnek minket Isten pontos ismeretéhez?

Isten vagy emberek tanításai?

Nemrégiben a pizidiai görög ortodox metropolita, Metodiusz könyvet írt To elliniko ipovatro tu hrisztianiszmu (A keresztény hit hellén alapjai) címmel annak bemutatására, hogy a görög kultúra és filozófia határozza meg a modern „keresztény” gondolkodást. Ebben a könyvben köntörfalazás nélkül beismeri: „Csaknem az összes jelentős egyházatya  nélkülözhetetlennek tartotta a görög elemeket. Ezeket a görög klasszikus ókorból kölcsönözték, és arra használták, hogy megértsék és megfelelően kifejezzék a keresztény igazságokat.”

Vegyük példának azt az elképzelést, hogy az Atya, a Fiú és a szent szellem Háromságot alkot. A niceai zsinat után sok egyházatya rendíthetetlen Háromság-hívő lett. Írásaik és szónoklataik nagyon nagy szerepet játszottak abban, hogy a Háromság a kereszténység jellegzetes tanításává váljon. Ám találunk-e utalást a Bibliában a Háromságra? Nem. Akkor honnan vették az egyházatyák ezt az elképzelést? Az A Dictionary of Religious Knowledge című mű megjegyzi, hogy sokak szerint a Háromság „egy olyan elferdített tanítás, melyet a pogány vallásokból vettek át, és beoltottak a keresztény hitbe”. A The Paganism in Our Christianity című könyv pedig megerősíti: „A [Háromságnak] teljesen pogány az eredete” (János 3:16; 14:28). *

Vagy gondoljunk a lélek halhatatlanságának tanítására, arra a hitnézetre, hogy az ember egy része túléli a test halálát. Az egyházatyáknak újfent nagy szerepük volt abban, hogy ez az elképzelés belekerüljön egy vallásba, mely korábban nem tanította, hogy a lélek túléli a halált. A Biblia egyértelműen rámutat, hogy a lélek meghalhat: „a mely lélek vétkezik, annak kell meghalni!” (Ezékiel 18:4). Mi az alapja az egyházatyák halhatatlan lélekbe vetett hitének? „A keresztény filozófia hosszú fejlődésének a gyümölcse az a keresztény elképzelés, hogy Isten teremt egy szellemi lelket, és belehelyezi a testbe a fogantatáskor, hogy az embert élő egésszé tegye. Keleten Órigenész, nyugaton pedig  Szt. Ágoston befolyására vált a lélekről mint szellemi alkotórészről szóló tanítás általánosan elfogadottá, és az ő munkájuk eredményeként alakult ki filozófiai eszmefuttatás a természetéről . . . [Ágoston tantételeinek] . . . (és néhány tévedésének is) sokszor az újplatonizmus volt a forrása” — jegyzi meg a New Catholic Encyclopedia. A Presbyterian Life című folyóirat pedig ezt írja: „A lélek halhatatlansága görög elképzelés, mely az ősi misztériumvallásokig vezethető vissza, és amelyet Platón, a filozófus dolgozott ki.” *

A keresztény igazság szilárd alapja

Az egyházatyák, valamint tanításaik történetének a rövid áttekintése után helyénvaló feltenni a kérdést: egy őszinte kereszténynek az egyházatyák tanításaira kell-e alapoznia a hitnézeteit? Hadd válaszoljon erre a Biblia.

Először is maga Jézus Krisztus elítélte az olyan vallási címek használatát, mint az „atya”, amikor ezt mondta: „senkit se hívjatok atyátoknak a földön, mert e g y a ti Atyátok, az égi” (Máté 23:9). Az „atya” szót egy vallási személy megnevezéseként használni nem keresztényi, és Írás-ellenes. Isten Szava János apostol írásaival i. sz. 98 körül elkészült. Ezért az igaz keresztényeknek nem kell egyetlen embert sem az Istentől származó kinyilatkoztatások forrásának tekinteniük. Vigyáznak arra, hogy ne ’tegyék érvénytelenné Isten szavát’ emberi hagyományok miatt. Szellemileg halálos megengedni, hogy emberi hagyományok vegyék át Isten Szavának a helyét. Jézus erre figyelmeztetett: „Ha . . . vak vezeti a vakot, mindketten beleesnek a verembe” (Máté 15:6, 14).

Szüksége van-e egy kereszténynek kinyilatkoztatásra Isten szaván kívül, mely a Bibliában található? Nincs. A Jelenések könyve arra figyelmeztet, hogy ne tegyünk semmit az ihletett feljegyzésekhez: „Ha valaki hozzátesz ezekhez, az Isten azokkal a csapásokkal fogja sújtani, melyek meg vannak írva ebben a tekercsben” (Jelenések 22:18).

A keresztény igazság Isten Szavában, a Bibliában rajzolódik ki (János 17:17; 2Timóteus 3:16; 2János 1–4). Pontos megértéséhez nincs szükség világi filozófiára. Azokkal az emberekkel kapcsolatban, akik megpróbáltak emberi bölcsességet használni az isteni kinyilatkoztatás megmagyarázására, helyénvaló megismételni Pál apostol kérdéseit: „Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol a dolgok ezen rendszerének vitázója? Nem tette-e bolondsággá az Isten a világ bölcsességét?” (1Korintus 1:20).

Ezenkívül az igaz keresztény gyülekezet „az igazság oszlopa és támasza” (1Timóteus 3:15). A felvigyázók megőrzik tanításaik tisztaságát a gyülekezetben, megakadályozva mindenféle tanításbeli szennyeződés beszivárgását (2Timóteus 2:15–18, 25). Nem engedik, hogy a gyülekezetben ’hamis próféták, hamis tanítók, romboló szekták’ legyenek (2Péter 2:1). Az apostolok halála után az egyházatyák megengedték, hogy „félrevezető ihletett kijelentések és démonok tanításai” gyökerezzenek meg a keresztény gyülekezetben (1Timóteus 4:1).

A hitehagyás következményei napjainkban nyilvánvalóak a kereszténységben. A kereszténység hitnézetei és gyakorlatai még csak össze sem hasonlíthatók a bibliai igazsággal.

[Lábjegyzetek]

 [Kiemelt rész/kép a 18. oldalon]

A KAPPADÓCIAI ATYÁK

„Az ortodox egyház . . . rendkívüli módon tiszteli a negyedik század íróit, különösen pedig »a három nagy püspököt«, Nazianzoszi Gergelyt, Nagy Baszileioszt és Khrüszosztomosz Jánost” — jelenti ki az író és szerzetes Kallisztosz. Vajon ezek az egyházatyák az ihletett Bibliára alapozták a tanításaikat? Nagy Baszileioszról ezt jelenti ki egy könyv: „Írásai azt mutatják, hogy egy életen át kötődött Platónhoz, Homéroszhoz, valamint a történészekhez és szónokokhoz, és ezek a személyek minden bizonnyal hatással voltak a stílusára . . . Baszileiosz »görög« maradt” (The Fathers of the Greek Church). Ugyanez mondható el Nazianzoszi Gergelyről. „Úgy érezte, hogy az egyház győzelme és felsőbbrendűsége akkor mutatkozik meg a legjobban, ha teljesen elfogadja a klasszikus kultúra hagyományait.”

Erről a három férfiról ezt írta Panagiotisz K. Hrisztu professzor: „Noha olykor figyelmeztettek a »filozófia és üres megtévesztés« [Kolosszé 2:8] veszélyeire, hogy összhangban legyenek az Újszövetség parancsával, mégis szorgalmasan tanulmányozták a filozófiát és a hozzá kapcsolódó szabályzatokat, sőt még másokat is erre buzdítottak.” Ezek az egyházi tanítók nyilvánvalóan azt gondolták, hogy a Biblia nem elég a nézeteik alátámasztására. Vajon távol állnak a tanításaik a Bibliától amiatt, hogy más tekintélyt kerestek? Pál apostol erre figyelmeztette a héber keresztényeket: „Ne ragadjanak el benneteket különféle és idegen tanítások” (Héberek 13:9).

[Forrásjelzés]

© Archivo Iconografico, S.A./CORBIS

[Kiemelt rész/kép a 20. oldalon]

ALEXANDRIAI CIRILL — EGYHÁZATYA, AKINEK A SZEMÉLYE SOK VITÁRA AD OKOT

Az egyházatyák egyik legvitatottabb alakja Alexandriai Cirill (kb. i. sz. 375—444). Hans von Campenhausen egyháztörténész úgy beszél róla, mint „dogmatikus, erőszakos és alattomos személyről, akit teljesen áthatott hivatása nagyszerűségének és tisztsége méltóságának a tudata”. Majd hozzáteszi: „Csak akkor tekintett valamit helyesnek, ha jól jött a hatalma és tekintélye növeléséhez . . . Sohasem rettent vissza kegyetlen és gátlástalan módszerek alkalmazásától.” Miközben Alexandria püspöke volt, megvesztegetéshez, hamis vádakhoz és rágalmazáshoz folyamodott, hogy elmozdítsa a tisztségéből Konstantinápoly püspökét. Őt tartják felelősnek a híres filozófusnő, Hypatia kegyetlen meggyilkolásáért (i. sz. 415). Cirill teológiai írásairól Campenhausen ezt mondja: „Ő vezette be azt a szokást, hogy hitnézetekkel kapcsolatos kérdéseket ne csupán a Biblia alapján, hanem elismert tekintélyek témához illő idézeteinek és idézetgyűjteményeinek a segítségével döntsenek el.”

[Kép a 19. oldalon]

Jeromos

[Forrásjelzés]

Garo Nalbandian