Élettörténet

Örömet és hálát érzek, noha óriási veszteség ért

NANCY E. PORTER ELMONDÁSA ALAPJÁN

Meleg volt az este 1947. június 5-én az Egyesült Államoktól délkeletre fekvő Bahama-szigeteken. Én és a férjem, George váratlan látogatót „üdvözölhettünk” a bevándorlási hivatalból. A tisztviselő átnyújtott nekünk egy levelet, melyben az állt, hogy nemkívánatos személyeknek tekintenek minket a szigeteken, és hogy haladéktalanul el kell hagynunk a gyarmatot!

GEORGE és én voltunk az első misszionáriusok, akiket Jehova Tanúi küldtek Nassauba, a Bahama-szigetek legnagyobb városába. Miután végeztünk a New York államban működő, misszionáriusokat képző iskola, a Gileád nyolcadik osztályában, ide neveztek ki minket. Mi volt az, amivel mindössze három hónapnyi ittlétünk után ilyen drasztikus lépésre késztettük az ittenieket? És hogy lehet, hogy most, jóval több mint 50 évvel később még mindig itt vagyok?

Ahogy felkészítettek a szolgálatra

Édesapámnak, Harry Kilnernek, nagy szerepe volt az életem formálásában. Rengeteg dologról lemondott, hogy Jehova Tanúja lehessen, amivel nagyszerű példát állított nekem. Noha az egészsége nem volt a legjobb, majdnem minden hétvégén a prédikálómunkában szorgoskodott, ami azt mutatta, hogy buzgón a Királyság-érdekeket tartja szem előtt (Máté 6:33). Igaz, nagyon szűkösen álltunk anyagilag, ám ami a  szellemi tevékenységeket illeti, az 1930-as években apa cipészműhelye volt e tevékenységek központja a kanadai Alberta tartományban található Lethbridge-ben. Életem első emlékei között úttörőknek nevezett teljes idejű szolgák szerepelnek, akik Jehova Tanúi közül valók voltak, és akik időnként ellátogattak hozzánk, hogy megosszanak velünk egy-két tapasztalatot.

Az úttörőszolgálatot 1943-ban kezdtem az albertai Fort Macleod és Claresholm nevű városoktól nem messze. Akkoriban Kanadában a munkánk már betiltás alatt volt a miatt a hamis kép miatt, amit a második világháború alatt az ellenségeskedő személyek festettek rólunk. A területünk az egyik végétől a másikig 100 kilométer hosszú volt, de mivel fiatalok voltunk, és tele voltunk energiával, nem bántuk, hogy biciklivel vagy gyalog kell meglátogatnunk a terület kisebb közösségeit és farmjait. Ez alatt az idő alatt lehetőségem volt elbeszélgetni néhány testvérrel és testvérnővel, akik Gileádot végeztek. Azok az élmények, melyekben részük volt, felébresztették bennem a vágyat arra, hogy én is misszionárius legyek.

1945-ben feleségül mentem George Porterhez, aki Kanada Saskatchewan nevű tartományából jött. A szülei 1916 óta buzgó Tanúkként szolgáltak, és George is a teljes idejű szolgálatot választotta életpályájának. Első megbízatásunk a gyönyörű Lynn Valley volt North Vancouverben, Kanadában. Nem sokkal később meghívást kaptunk a Gileádra.

Az évek során volt alkalmam beszélgetni olyanokkal, akik papnevelő intézetekben végeztek, és azt tapasztaltam, hogy a teológiai oktatás, melyet kaptak, lerombolta az Istenbe és Szavába, a Bibliába vetett hitüket. Ezzel szemben, amit mi tanultunk a Gileádon, segített, hogy továbbfejlesszük a gondolkodóképességünket, és mindenekelőtt megerősítette a hitünket Jehova Istenben és az ő Szavában. Osztálytársainkat Kínába, Szingapúrba, Indiába, különböző afrikai országokba, Dél-Amerikába és egyéb helyekre küldték. Még mindig fel tudom idézni, hogy milyen izgatottak voltunk, amikor megtudtuk, hogy a mi megbízásunk a trópusi Bahama-szigetekre szól.

Hogyhogy mégis itt maradhattunk?

Ahhoz képest, hogy mekkora utat kellett megtenniük az osztálytársainknak a megbízatási helyükig, a mi utunk a Bahama-szigetekre rövid volt. Nem sok időbe tellett, és már élvezhettük is a kellemesen meleg időt, gyönyörködhettünk a kék égben, a türkizkék vízben, a pasztellszínű házakban és igen, abban a rengeteg bicikliben, amit ott láttunk. Ami viszont a legmélyebb benyomást tette bennem, az az öt Tanú volt, akiknek a kis csoportja ott várt ránk, amikor megérkeztünk a hajóval. Gyorsan rájöttünk, hogy az itteni kultúra merőben eltér attól, amit megszoktunk. A férjemet például megkérték, hogy ne hívjon szívecskémnek mások előtt, mert így  általában csak azok becézték egymást, akik házasságon kívüli viszonyt folytattak.

Nem telt bele sok, és a papság alaptalanul meggyanúsított minket, hogy kommunisták vagyunk, nyilván azért, mert úgy érezték, hogy az emberekkel való közvetlen kapcsolatunk veszélyt jelenthet számukra. Ennek eredményeként született az a parancs, hogy el kell hagynunk az országot. De a Tanúk, akik abban az időben kevesebb mint húszan voltak a szigeteken, azonnal cselekedtek, és több ezer aláírást gyűjtöttek össze egy petícióban, melyben kérelmezték, hogy engedélyt kapjunk az itt-tartózkodásra. A kiutasítási parancsot így visszavonták.

Új területre megyünk

A bibliai igazság gyorsan kihajtott azok szívében, akik szerették Istent, ezért még több Gileádot végzett misszionáriust küldtek a Bahama-szigetekre. Majd 1950-ben egy fiókhivatalt létesítettek. Tíz évvel később a brooklyni (New York) főhivatalból Milton Henschel ellátogatott a Bahama-szigetekre, és megkérdezte a misszionáriusokat, hogy valamelyikük elvállalná-e, hogy a térség egy másik szigetére megy, és útjára indítja a prédikálómunkát. George-dzsal elvállaltuk a feladatot, és így kerültünk a Long-szigetre, ahol aztán 11 évet töltöttünk.

A Long-sziget egyike annak a sok szigetnek, melyek a Bahama-szigeteket alkotják. Száznegyven kilométer hosszú és hat kilométer széles. Abban az időben nem is voltak ott települések, mármint a szokásos értelemben vett települések. A fővárosban, Clarence Townban körülbelül 50 otthon volt. Az élet nagyon kezdetleges volt. Nem volt áram, folyó víz, a lakásokban nem lehetett főzni, még vízvezetékrendszer sem volt. Hozzá kellett hát szoknunk az ilyen, úgynevezett félreeső szigetek életviteléhez. A szigeten az emberek kedvenc témája az egészség volt. Megtanultuk, hogy ne fűzzük hozzá üdvözlő szavainkhoz a kérdést: „Hogy van ma?” A válasz ugyanis gyakran az egyén teljes kórtörténetének hosszas fejtegetésében merült ki.

Többnyire konyháról konyhára végeztük a tanúskodást, mivel az emberek általában a házon kívül található, zsúpfedeles konyhájukban tartózkodtak, ahol fatüzelésű kályhát használtak. A közösségekben nagyrészt szegény, ám felettébb kedves gazdálkodók és halászok éltek. Legtöbbjük nemcsak hogy vallásos volt, hanem szerfelett babonás is. A szokatlan jelenségeket előszeretettel tekintették előjeleknek.

A papok minden lelkiismeret-furdalás — és persze meghívás — nélkül berontottak az emberek otthonaiba, és összetépték a bibliai kiadványokat, melyeket otthagytunk. Ezzel a félénkeket megijesztették, de nem mindenki rettent meg tőlük. Egy talpraesett 70 éves néni például nem hagyta, hogy megfélemlítsék. Meg akarta érteni a Bibliát, és a végén sok más személlyel egyetemben Tanú lett belőle. Ahogy egyre több érdeklődőt találtunk, voltak olyan vasárnapok, hogy George 300 kilométert tett meg kocsival, hogy segítsen ezeknek a személyeknek eljutni az összejövetelekre.

A kezdeti hónapokban, amikor még csak mi ketten voltunk Tanúk, George-dzsal úgy tartottuk fenn a szellemiségünket, hogy minden keresztény összejövetelt megtartottunk. Ezenkívül szokásunkká tettük, hogy minden hétfő este  szorgalmasan tanulmányozzuk Az Őrtorony folyóiratban található heti tanulmányozási cikket, és együtt olvassuk a Bibliát. Az Őrtorony és az Ébredjetek! minden számát elolvastuk, ahogy megkaptuk őket.

Long-szigeti tartózkodásunk alatt az édesapám meghalt. A következő év nyarán, 1963-ban édesanyát odaköltöztettük a szigetre, hogy a közelünkben élhessen. Noha már eléggé idős volt, viszonylag jól sikerült alkalmazkodnia, és egészen az 1971-ben bekövetkezett haláláig a Long-szigeten élt. Ma a Long-szigeten egy gyülekezet működik, és egy új Királyság-terem áll.

Egy óriási veszteség

1980-ban George észrevette, hogy romlik az egészsége. Így kezdődött életem egyik legfájdalmasabb szakasza — végignézni, amint szeretett férjemet és munkatársamat, életem párját legyőzi az Alzheimer-kór. Az egész személyisége megváltozott. A betegség végső és legborzalmasabb szakasza körülbelül négy éven át tartott, míg végül 1987-ben meghalt. Eljött velem a szolgálatba és az összejövetelekre mindaddig, amíg csak tudott, de sokszor ömlöttek a könnyeim, amikor láttam, hogy micsoda erőfeszítésébe kerül. Keresztény testvéreim elárasztanak szeretetükkel, ami valódi vigasztalást nyújt, de még mindig rettenetesen hiányzik George.

Számomra a házasságunk egyik legértékesebb részét a gyakori és kellemes beszélgetéseink képezték. Most, hogy George már nincs velem, még hálásabb vagyok Jehovának azért a buzdításért, hogy ’szüntelenül imádkozzunk’, hogy ’legyünk állhatatosak az imában’ és hogy ’az ima minden formájával’ éljünk (1Tesszalonika 5:17; Róma 12:12; Efézus 6:18). Olyan vigasztaló az a tudat, hogy Jehova törődik a jóllétünkkel. Igazán osztozom a zsoltáríró érzéseiben, aki így énekelt: „Áldott legyen az Úr! Napról-napra gondoskodik rólunk” (Zsoltárok 68:20). Ha az ember csak az aznapi gondokkal törődik, elfogadja a korlátait, és mindennap hálát ad az áldásokért, melyekben részesül, ahogyan Jézus tanácsolta, valóban a lehető legjobb életet választja (Máté 6:34).

A szolgálat örömteli eredményei

Szorgalmasan végzem a keresztény szolgálatot, ezért nincs időm túl sokat gondolkodni a múlton. Így sikerül megküzdenem olyan érzelmekkel, melyek depresszióba dönthetnének. Az öröm egyedülálló forrásának bizonyult másokat a Biblia igazságára tanítani. Ez segít, hogy szellemi téren rendezett legyek, és jó szokásokat tartsak fenn, ami egy fajta rendszert és stabilitást ad az életemnek (Filippi 3:16).

Egy alkalommal felhívott egy hölgy, akivel úgy 47 évvel korábban megosztottam a Királyság-üzenetet. Egy tanulmányozónak volt a lánya, akivel az elsők között tanulmányoztuk a Bibliát 1947-ben, amikor a Bahama-szigetekre érkeztünk. Az édesanyja, az édesapja, az összes  testvére, valamint ezeknek majdnem minden gyermeke és unokája Jehova Tanúja lett. Valójában ennek a hölgynek a családtagjai közül több mint hatvanan Tanúk lettek. De ő maga nem fogadta el a bibliai igazságot. Most azonban végre úgy érezte, készen áll Jehova Isten szolgájává válni. Milyen nagy öröm volt végignézni, amint a Tanúk száma több mint 1400-ra növekedik, holott amikor George és én megérkeztünk a szigetekre, csupán egy maréknyi Tanút találtunk itt!

Az emberek időnként megkérdezik, hogy nem sajnálom-e, hogy nincsenek saját gyermekeim. Természetesen áldásokkal járhat, ha az embernek vannak gyermekei. Ám a szellemi gyermekeimtől, unokáimtól és dédunokáimtól folyamatosan kapom a szeretetet, ami, azt hiszem, nem minden vér szerinti szülőnek adatik meg. Azok, akik ’a jóban munkálkodnak’, és ’kiváló cselekedetekben gazdagok’, valóban a legboldogabb emberek (1Timóteus 6:18). Ezért amennyire csak az egészségem megengedi, szorgalmasan végzem a szolgálatot.

Egyik nap a fogorvosi rendelőben egy fiatal nő odajött hozzám, és ezt mondta: „Te nem ismersz engem, de én ismerlek téged, és csak azt akarom mondani, hogy szeretlek.” Majd elmesélte, hogyan ismerte meg az igazságot a Bibliából, és hogy mennyire hálás azért, hogy mi, misszionáriusok itt vagyunk a Bahama-szigeteken.

Egy alkalommal pedig, amikor a szabadságomról visszatértem Jehova Tanúi fiókhivatalába, Nassauba, ahol most élek, egy szál rózsa fogadott az ajtóm előtt. Egy üzenet is állt mellette: „Örülünk, hogy hazajöttél.” A szívem túlcsordul a hálától, és még nagyobb szeretetet érzek Jehova iránt, amikor látom, hogy Szava, szervezete és szelleme milyen embereket terem! Jehova valóban a tenyerén hordoz minket, gyakran a körülöttünk élő emberek által.

Túlcsordul bennem a hála

Az életem nem volt mindig könnyű, és bizonyos szempontból most sem az. De olyan sok mindenért tartozom hálával: a szolgálat örömei, a sok-sok keresztény testvérnek és testvérnőnek a szeretete és gyengédsége, Jehova szervezetének a szerető törődése, a Biblia gyönyörű igazságai, a reménységem, hogy a szeretett hozzátartozóimmal lehetek, amikor majd fel lesznek támasztva, valamint 42 évi házasságom emlékei egy olyan személlyel, aki hűségesen szolgálta Jehovát. Mielőtt összeházasodtunk George-dzsal, azért imádkoztam, hogy mindig segíteni tudjak majd neki, hogy a teljes idejű szolgálatban maradhasson, amit annyira szeretett. Jehova kegyesen meghallgatta ezt az imámat. Ezért úgy szeretném kifejezni a hálámat Jehovának, hogy mindig hűséges maradok hozzá.

A Bahama-szigetek a turisták közkedvelt helye. Több ezer dollárt költenek az útra, és a trópusi szigetek nyújtotta élvezetekre. Mivel úgy döntöttem, hogy ott fogom szolgálni Jehovát, ahová a szervezete küld, abban az örömben volt részem, hogy beutazhattam a szigeteket teljes széltében és hosszában, és mindenhol hirdethettem Isten Királyságának a jó hírét. De ami még fontosabb, megismerhettem, és most kincsként őrzöm a Bahama-szigetek legbarátságosabb lakóitól, a testvérektől kapott szeretetet.

Nagyon hálás vagyok azoknak, akik elhozták az igazságot a szüleimnek, akik aztán erős vágyat ültettek el fiatal elmémben és szívemben, hogy Isten Királyságát keressem először. Ma Jehova fiatal szolgái ugyancsak sok áldásban részesülhetnek, ha belépnek a „nagy ajtón”, mely óriási lehetőségeket tár fel előttük, hogy kiterjesszék a szolgálatukat (1Korintus 16:9). Benned is túlcsordul majd a hála, ha úgy használod fel az életed, hogy azzal az „isteneknek Istenére”, Jehovára hozz dicsőséget (5Mózes 10:17; Dániel 2:47).

[Kép a 24. oldalon]

Utcai tanúskodást végzek 1944-ben Victoriában, Brit Columbiában

[Kép a 24. oldalon]

George és én 1946-ban vettünk részt a Gileád Iskolán

[Kép a 25. oldalon]

George-dzsal a misszionáriusotthon előtt Nassauban, a Bahama-szigeteken 1955-ben

[Kép a 26. oldalon]

A misszionáriusotthon Deadman’s Cay-ben, ahol 1961-től 1972-ig szolgáltunk