Viseljetek gondot az árvákra és az özvegyekre nyomorúságukban!

Nem nehéz felismerni, hogy szeretetlen világban élünk. Arra utalva, hogy milyenek lesznek az emberek „az utolsó napokban”, Pál apostol ezt írta: „válságos idők lesznek, amelyekkel nehéz lesz megküzdeni. Mert az emberek önmagukat szeretők lesznek . . . , természetes vonzalom nélküliek” (2Timóteus 3:1–3). Mennyire igazak ezek a szavak!

KORUNK erkölcsi légköre hozzájárul ahhoz, hogy sokak szívéből hiányzik a könyörület. Az embereket egyre inkább hidegen hagyja mások jóléte, néhány esetben még a családtagjaiké is.

Ennek súlyos következménye van sok olyan személyre nézve, akik különböző okokból nincstelenekké váltak. A háborúk, a természeti katasztrófák és a menekültek áttelepítése következtében rohamosan nő az özvegyek és az árvák száma (Prédikátor 3:19). „A háborúk miatt több mint 1 millió [gyermek] jutott árvaságra, vagy szakadt el a családjától” — jelenti ki az Egyesült Nemzetek Gyermekalapjának egyik beszámolója. Bizonyára tudsz arról, hogy számos egyedülálló, magára hagyott vagy elvált anyára az a nehéz feladat hárul, hogy támogatás nélkül tartsa fenn a családját és nevelje a gyermekeit. A helyzeten csak ront, hogy néhány országban súlyos gazdasági válság van, és emiatt a lakosok nagy része rendkívüli szegénységben él.

Mindezt figyelembe véve, van-e valamiféle remény azoknak, akik nyomorúságos helyzetben vannak? Hogyan lehet enyhíteni az özvegyek és az árvák szenvedését? Megszűnik-e valaha is ez a gond?

Szerető törődés a bibliai időkben

Az özvegyek és az árvák fizikai és szellemi szükségleteivel való törődés mindig is szerves része volt Isten imádatának. Amikor az izraeliták arattak vagy szüreteltek, nem szedték össze azt, ami a földre hullott, még egyszer átfésülve a terepet. A lehullott termést ott kellett hagyniuk ’a jövevénynek, az árvának és az özvegynek’ (5Mózes 24:19–21). A Mózesi Törvény egyértelmű volt: „Egy özvegyet vagy árvát se nyomorítsatok meg” (2Mózes 22:22, 23). Azok az özvegyek és árvák, akikről a Biblia beszél, találóan a szegényebb embereket jelképezték, mivel a  férj, az apa vagy mindkét szülő halálával az életben maradt családtagok talán magukra maradtak, és nincstelenné váltak. Jób patriarcha kijelentette: „megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége” (Jób 29:12).

A keresztény gyülekezet kezdeti időszakában az igaz imádat szembetűnő jellegzetessége volt, hogy törődtek azokkal, akik a szüleik vagy a férjük elvesztése miatt lesújtottak voltak, és igazán nagy szükséget szenvedtek. Őszintén érdeklődve az ilyen személyek jóléte iránt, Jakab tanítvány ezt írta: „Istenünk és Atyánk álláspontja szerint a tiszta és beszennyezetlen imádati forma ez: gondot viselni az árvákra és az özvegyekre nyomorúságukban, és szennyfolt nélkül megtartani magunkat a világtól” (Jakab 1:27).

Jakab nemcsak az árvákat és az özvegyeket említette meg, hanem más szegény és nincstelen személyek iránt is mélységes törődést mutatott (Jakab 2:5, 6, 15, 16). Pál apostol is ugyanilyen figyelmes volt. Amikor Barnabás és ő megkapták a prédikálásra vonatkozó megbízatásukat, többek között arra utasították őket, hogy ’tartsák elméjükben a szegényeket’. „Ez az, amit én komolyan igyekeztem is megtenni” — mondhatta Pál jó lelkiismerettel (Galácia 2:9, 10). Egy beszámoló, mely arról a tevékenységről szól, melyet a keresztény gyülekezet végzett röviddel a megalakulása után, erre világít rá: „egy sem szűkölködött közöttük . . . Azután kinek-kinek a szükséglete szerint lett szétosztva [minden]” (Cselekedetek 4:34, 35). Igen, az az elrendezés, melyet az ókori Izraelben hoztak létre az árvák, az özvegyek és a nincstelenek megsegítésére, a keresztény gyülekezetben is tovább élt.

Természetesen szerény támogatásról volt szó, melyet az egyes gyülekezetek a lehetőségeikhez  mérten nyújtottak. A pénzt nem pazarolták, és akiknek segítettek, azok igazán szükséghelyzetben voltak. Egyetlen keresztény sem húzhatott igazságtalan hasznot ebből az elrendezésből, és nem nehezedhetett szükségtelen teher a gyülekezetre. Ez teljesen nyilvánvaló volt Pál utasításaiból, melyeket az 1Timóteus 5:3–16-ban adott. Itt arról olvasunk, hogy ha egy szükséget szenvedő személy rokonai olyan helyzetben voltak, hogy segíteni tudtak a nélkülözőn, akkor az ő vállukon nyugodott a felelősség. A szükségben lévő özvegyeknek meg kellett felelniük bizonyos követelményeknek ahhoz, hogy segítséget kaphassanak. Mindez Jehova bölcs elrendezését tükrözi vissza, melyet felhasznál, hogy törődjön a szükségben lévőkkel. Ám az is kiderül, hogy kiegyensúlyozottnak kell lenni, nehogy valaki visszaéljen ezzel a kedvességgel (2Tesszalonika 3:10–12).

Gondoskodás az árvákról és az özvegyekről napjainkban

Amikor arról van szó, hogy törődni kell a nyomorúságos helyzetben lévő személyekkel, és segítségükre kell lenni, Jehova Tanúi gyülekezeteiben még mindig alkalmazzák azokat az alapelveket, melyeket Isten szolgái a múltban követtek. Ahogy Jézus is kijelentette, a testvéri szeretet ismertetőjel: „Arról fogja tudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet van köztetek” (János 13:35). Ha valaki nélkülözik, vagy katasztrófát él át, egy háború, illetve egy polgári villongás hatásait kell elszenvednie, a nemzetközi testvériség kész megtalálni a módját, hogyan segíthetne szellemileg és anyagilag. Figyeljünk meg néhány modern kori példát, mely megmutatja, mit teszünk ebben a tekintetben.

Pedrónak nem sok emléke van az anyukájáról, aki akkor halt meg, amikor Pedro csupán másfél éves volt. Ötévesen Pedro elveszítette az édesapját is, s egyedül maradt a testvéreivel. Mivel Jehova Tanúi látogatták az édesapjukat, mielőtt meghalt, Pedróval és a bátyjaival házi bibliatanulmányozást kezdtek.

„A tanulmányozás elkezdését követő héten járni kezdtünk az összejövetelekre — meséli Pedro. — Amikor a testvérek között voltunk, éreztük, hogy szeretnek minket. A gyülekezet menedék volt számomra, mivel a testvérek és testvérnők szeretetet mutattak irántam, úgy, mintha a szüleim lettek volna.” Pedro emlékszik rá, hogy egy keresztény vén többször meghívta őt az otthonába. Ott Pedro részt vett a családi beszélgetésekben és a kikapcsolódásban. „Olyan emlékek ezek, melyeket a szívemben őrzök” — mondja Pedro, aki 11 éves korában kezdett prédikálni a hitéről, és 15 évesen keresztelkedett meg. A gyülekezetben lévők segítségével a bátyjai is nagy előrehaladást tettek szellemileg.

Azután ott van David esete. Őt és ikertestvérét magára hagyták, amikor a szülei különváltak. Nagyszüleik és egy nagynénjük nevelte fel őket. „Ahogy nőttünk, és felismertük, hogy milyen helyzetben vagyunk, a bizonytalanság és a szomorúság érzése lett úrrá rajtunk. Szükségünk volt valamire, amire támaszkodhattunk. Nagynéném Jehova Tanúja lett, és ennek köszönhetően mi is megtanultuk a bibliai igazságot. A testvérek kiterjesztették ránk a szeretetüket és a barátságukat. Nagyon kedveltek minket, és arra buzdítottak, hogy törekedjünk bizonyos célok megvalósítására, és munkálkodjunk Jehováért. Amikor úgy tízéves voltam, egy kisegítőszolga rendszeresen elvitt a szántóföldi szolgálatba. Egy másik testvér fedezte a kongresszusokkal kapcsolatos kiadásaimat. Az egyik testvér még abban is segített, hogy adományokat adhassak a Királyság-teremben.”

 David 17 éves korában keresztelkedett meg, és később Jehova Tanúi mexikói fiókhivatalában kezdett szolgálni. Még ma is elismeri: „Több vén van, aki részt vesz a képzésemben, és hasznos tanácsokat ad. Ily módon sikerül felülkerekednem a bizonytalanság és a magányosság érzésén.”

Abel, aki vén egy olyan mexikói gyülekezetben, ahol több segítségre szoruló özvegy van, elmondja: „Meg vagyok győződve róla, hogy az özvegyeknek leginkább érzelmi támogatásra van szükségük. Olykor depressziós időszakokon mennek át, magányosnak érzik magukat. Ezért nagyon fontos segítőkésznek lenni, és figyelni rájuk. Mi [a gyülekezeti vének] gyakran meglátogatjuk őket. Fontos időt szakítani rá, hogy figyeljünk a gondjaikra. Ez hozzájárul ahhoz, hogy szellemileg megvigasztalódjanak.” Időnként azonban anyagi segítségre is szükség van. „Épp most építünk egy házat egy özvegy testvérnőnek — mesélte Abel nemrégiben. — Néhány szombatot és a hét egyes délutánjait erre a munkára szánjuk.”

Saját tapasztalatairól szólva, melyeket az árváknak és özvegyeknek való segítségnyújtásban szerzett, egy másik vén ezt mondja: „Úgy érzem, hogy az árváknak még nagyobb szükségük van a keresztény szeretetre, mint az özvegyeknek. Azt vettem észre, hogy nagyobb valószínűséggel érzik eltaszítottnak magukat, mint azok a gyermekek és kamaszok, akik együtt élnek az apukájukkal és az anyukájukkal. A testvéri szeretet sok-sok megnyilvánulására van szükségük. Jó odamenni hozzájuk az összejövetelek végén, és megkérdezni tőlük, hogy hogy vannak. Van egy nős testvér, aki kisfiú korában jutott árvaságra. Mindig szívélyesen üdvözlöm az összejövetelen, ő pedig átölel, amikor találkozunk. Ez megerősíti az igaz testvéri szeretet kötelékeit.”

Jehova ’megszabadítja a szűkölködőt’

A Jehovába vetett bizalom nélkülözhetetlen az özvegyek és az árvák gondjának az orvoslásához. A Biblia ezt mondja Istenről: „Megoltalmazza az Úr a jövevényeket; árvát és özvegyet megtart” (Zsoltárok 146:9). Az effajta gondokat csakis Isten Királysága oldja majd meg teljesen, melynek Jézus Krisztus az uralkodója. Prófétailag ecsetelve a Messiás uralmát, a zsoltáríró ezt írta: „megszabadítja a kiáltó szűkölködőt; a nyomorultat, a kinek nincs segítője. Könyörül a szegényen és szűkölködőn, s a szűkölködők lelkét megszabadítja” (Zsoltárok 72:12, 13).

Ahogy közeledik a dolgok jelenlegi rendszerének a vége, bizonyára növekedni fognak azok a nyomások, melyek a keresztényekre általában véve nehezednek (Máté 24:9–13). A keresztényeknek mindennap nagy figyelmet kell fordítaniuk egymásra, és ’buzgó szeretettel kell lenniük egymás iránt’ (1Péter 4:7–10). A keresztény férfiaknak, különösen a véneknek, törődést és könyörületet kell mutatniuk azok iránt, akik árvaságra jutottak. A gyülekezet érettebb nőtagjai pedig jelentős segítséget nyújthatnak az özvegyeknek, és a vigasz forrásai lehetnek számukra (Titusz 2:3–5). Valójában mindenki segíthet azáltal, ha tevékenyen törődik azokkal, akik nyomorúságos helyzetben vannak.

Az igaz keresztények ’nem zárják be gyengéd könyörületük ajtaját’, amikor ’látják, hogy testvéreik szükségben vannak’. Mindig az elméjükben tartják János apostol figyelmeztetését: „Kicsiny gyermekek, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1János 3:17, 18). ’Viseljünk tehát gondot az árvákra és az özvegyekre nyomorúságukban’ (Jakab 1:27).

[Oldalidézet a 11. oldalon]

„Ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1János 3:18).

[Képek a 10. oldalon]

Az igaz keresztények gondjukat viselik az árváknak és az özvegyeknek anyagilag, szellemileg és érzelmileg