Élettörténet

Próbára tettük Jehovát

PAUL SCRIBNER ELMONDÁSA ALAPJÁN

— Jó reggelt, Stackhouse asszony! Ma reggel rendeléseket veszek fel húsvéti kalácsokra. Biztos vagyok benne, hogy szívesen venne a családjának.

Ez 1938 kora tavaszán történt Atcóban (New Jersey, USA), amikor egy pékség áruinak kiszállítása közben az egyik törzsvásárlómmal beszélgettem. Meglepetésemre Stackhouse asszony visszautasította az ajánlatomat.

— NEM hinném, hogy érdekelne az ajánlata — mondta. — Mi nem ünnepeljük a húsvétot.

Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Nem ünneplik a húsvétot? Természetesen a kereskedés első alapszabálya az, hogy a vevőnek mindig igaza van. Akkor hát mi legyen?

— Nos — kockáztattam meg —, ez egy nagyon finom kalács, és tudom, hogy szereti a termékeinket. Nem gondolja, hogy a családjának ízlene, még akkor is, ha nem . . . nos, ha nem ünneplik a húsvétot?

— Nem hinném — ismételte meg. — De szerettem volna önnel beszélni valamiről, Scribner úr, és ez talán jó alkalom lenne rá.

Ez a beszélgetés teljesen megváltoztatta az életemet! Stackhouse asszony, aki Jehova Tanúi berlini (New Jersey) gyülekezetének a tagja volt, elmagyarázta nekem, hogy honnan ered a húsvét megünneplése, és átadott nekem három füzetet, melyeknek Safety (Biztonság), Felderítve és Védelem volt a címük. Kíváncsian, de némi fenntartással vittem haza a füzeteket.  Az, amit Stackhouse asszony mondott, egy gyermekkori emléket idézett fel bennem.

Régi ismeretség a Bibliakutatókkal

1907. január 31-én születtem. 1915-ben, amikor nyolcéves voltam, édesapám meghalt rákban. Emiatt anyával a szüleihez költöztünk egy nagy, maldeni (Massachusetts) házba. Benjamin Ransom, anyai nagybátyám és a felesége is ott laktak a második emeleten. Ben bácsi a századforduló előtt lépett kapcsolatba a Nemzetközi Bibliakutatókkal, ahogy Jehova Tanúit akkoriban nevezték. Nagyon kedveltem Ben bácsit, de anya családjának többi tagja, akik metodisták voltak, furcsának tartották őt. Évekkel később, mielőtt a felesége elvált Ben bácsitól, sikerült őt egy rövid időre elmegyógyintézetbe záratnia a vallási hitnézeteiért! Mivel a kórházban az orvosok hamar rájöttek, hogy Ben bácsi elméjének semmi baja nincsen, bocsánatkérések közepette kiengedték őt.

Ben bácsi időnként elvitt engem a Nemzetközi Bibliakutatók bostoni összejöveteleire, főleg, amikor vendégszónokok vagy különleges alkalmak voltak. Egy ízben a vendégszónok nem más volt, mint Charles Taze Russell. Azokban a napokban ő volt a prédikálómunka felvigyázója. Egy másik alkalommal az számított különleges eseménynek, hogy bemutatták „A teremtés története képekben” című filmet. Bár ez 1915-ben volt, mind a mai napig emlékszem arra a képre, amelyen Ábrahám felviszi a hegyre Izsákot, hogy feláldozza (Mózes első könyve 22. fejezet). Még magam előtt látom Ábrahámot és Izsákot, amint fahasábokkal megrakodva megteszik a hosszú és fárasztó utat a hegyre, és mindeközben Ábrahám teljesen bízott Jehovában. Mivel apátlan fiú voltam, ez nagyon nagy hatással volt rám.

Ben bácsi és a felesége később Maine-be költözött. Anya újra férjhez ment, és a családunk átköltözött New Jerseybe. Emiatt hosszú ideig csak ritkán láttam Ben bácsit. A New Jerseyben töltött kamaszéveim alatt találkoztam Marion Neffel, egy olyan presbiteriánus család nyolc gyermekének egyikével, melyet mindig szívesen látogattam meg. Oly sok vasárnap estét töltöttem ezzel a családdal és az egyházukba tartozó fiatalokkal, hogy végül magam is presbiteriánus lettem. Ám azoknak a dolgoknak a némelyike, melyeket a Bibliakutatók összejövetelein tanultam, elkísért engem. 1928-ban Marion és én házasságot kötöttünk, majd 1935-ben és 1938-ban megszülettek lányaink: Doris és Louise. Mindketten éreztük, hogy a két apróság felneveléséhez szellemi útmutatásra van szükségünk.

Megtalálom az igazságot azokban a füzetekben

Marion és én kerestük azt az egyházat, melyhez csatlakozhatnánk, és kigondoltunk egy tervet. Vasárnaponként felváltva egyikünk otthon maradt a gyermekekkel, míg a másik elment a kiszemelt egyház istentiszteletére. Egyik vasárnap Marionra került a sor, hogy  otthon maradjon, de felajánlottam, hogy inkább én vigyázok a gyerekekre, hogy elolvashassam a Safety című füzetet, az elsőt abból a háromból, melyet Stackhouse asszony adott nekem. Ahogy belefogtam, nem tudtam letenni! Egyre inkább meggyőződtem arról, hogy olyasmit találtam, amit egyetlen egyház sem tud megadni. Következő héten ugyanez történt. Készségesen ajánlkoztam gyermekmegőrzőnek, és elolvastam a második füzetet, a Felderítve címűt. Amit olvastam, némileg ismerősnek tűnt. Ebben hitt Ben bácsi? Családunk azt gondolta, hogy a vallása ostobaság. Mit gondol majd Marion? Mint később kiderült, nem volt okom az aggodalomra. Néhány nappal azután, hogy elolvastam a Felderítve című füzetet, Marion a következő kijelentéssel lepett meg, amikor hazaértem a munkából: „Olvastam azokat a füzeteket, melyeket hazahoztál. Igazán érdekesek.” Micsoda megkönnyebbülés!

A füzetek hátulján információt találtunk egy nemrégiben megjelent könyvről, melynek Enemies (Ellenségek) volt a címe. Ez a könyv tüzes leleplezése volt a hamis vallásnak. Úgy döntöttünk, hogy megszerezzük. Mielőtt  azonban fel tudtuk volna adni a rendelésünket, egy Tanú kopogtatott az ajtónkon, és éppen ezt a könyvet ajánlotta fel. Ez a könyv segített! Nem látogattuk többé más vallások istentiszteleteit, hanem elkezdtünk részt venni Jehova Tanúi camdeni (New Jersey) gyülekezetének az összejövetelein. Csupán néhány hónap elteltével, 1938. július 31-én, egy vasárnapi napon ötvenen foglaltunk helyet Stackhouse testvérnő pázsitján — annál a háznál, ahol megpróbáltam húsvéti kalácsokat eladni —, és hallgattuk felvételről Rutherford bíró keresztelkedési beszédét. Majd a házban átöltöztünk, és tizenkilencen megkeresztelkedtünk egy közeli kis patakban.

Elhatároztam, hogy úttörő leszek

Nem sokkal a megkeresztelkedésem után egy testvérnő a gyülekezetben beszélt nekem az úttörőknek nevezett személyekről, akik a nyilvános szolgálatot helyezték az életük középpontjába. Rögtön felébredt a kíváncsiságom, és hamarosan egy úttörő családot ismertem meg. Egy idősebb férfi, Konig testvér, valamint felesége és felnőtt lánya úttörők voltak egy szomszédos gyülekezetben. Egy fiatal család fejeként nagy hatással volt rám az a mélységes öröm, melyet a Konig család tapasztalt a szolgálatban. Gyakran beugrottam hozzájuk. Leparkoltam a pékség autójával, és elmentem velük a házról házra végzett szolgálatba. Nemsokára magam is úttörő szerettem volna lenni. De hogyan? Marionnak és nekem két kicsi gyermekünk volt, és a munkám sok időmet és energiámat felemésztette. Ráadásul Európában kitört a II. világháború, és az Egyesült Államokban egyre több fiatalembert soroztak be a hadseregbe. Emiatt egyre több munkát kellett elvégezniük azoknak, akiknek meghagyták a polgári állásukat. Arra ösztönöztek, hogy több körutat vállaljak, én pedig tudtam, hogy ilyen időbeosztás mellett sohasem tudok majd úttörőszolgálatot végezni.

Amikor beszéltem Konig testvérrel arról a vágyamról, hogy úttörő szeretnék lenni, ezt mondta: „Csak munkálkodj keményen Jehova szolgálatában, és tárd Isten elé a célodat imában. Segíteni fog, hogy megvalósítsd.” Több mint egy éven át ezt tettem. Sokszor elmélkedtem olyan bibliaverseken, mint a Máté 6:8. Ez a vers arról biztosít minket, hogy Jehova tudja, mire van szükségünk, még mielőtt kérnénk őt. Továbbá megpróbáltam megszívlelni a Máté 6:33-ban arra adott tanácsot, hogy továbbra is keressük először Isten Királyságát és igazságosságát. Ezenkívül Melvin Winchester testvér, egy zónaszolga (mai néven körzetfelvigyázó) is buzdított.

Beszéltem Marionnal a céljaimról. Meghánytuk-vetettük a Malakiás 3:10 szavait, amely arra buzdít, hogy tegyük próbára Jehovát, hogy kiárasztja-e áldását ránk. Buzdítólag hatott rám Marion válasza: „Ha szeretnél úttörő lenni, miattam ne késlekedj. Gondoskodni tudok a lányokról, amíg az úttörőszolgálatot végzed. Amúgy sincs szükségünk túl sok mindenre anyagilag.” Tizenkét évi házasság után tudtam, hogy Marion takarékos és lelkiismeretes háziasszony. Az évek során tökéletes úttörőtársnak bizonyult. A hatvan éven át végzett teljes idejű szolgálatunk sikerének az egyik titka az, hogy Marion beérte kevéssel, és úgy tudta intézni, hogy ez a kevés soknak tűnjön.

Több hónapi, imákkal kísért tervezgetés után 1941 nyarára Marion és én megtakarítottunk valamennyi pénzt, és vásároltunk egy 5,5 méteres lakókocsit, melybe beköltözhetett a családunk. Kiléptem a munkahelyemről, és 1941 júliusában elkezdtem az általánosúttörő-szolgálatot. Azóta is a teljes idejű szolgálatban vagyok. Az első megbízatásom során tíz települést kellett meglátogatnom az 50-es út mentén, New Jersey és St. Louis (Missouri) között. St. Louisban szándékoztuk augusztus elején megtartani a kongresszusunkat. Elküldték nekem azoknak a testvéreknek a nevét és a címét, akiknél útközben megszállhatnék, én pedig előre megírtam nekik, hogy mikorra várjanak. Miután megérkeztünk a kongresszusra, meg kellett keresnem az úttörő pultot, ahol egy másik megbízatás várt rám.

 „Én most próbára fogom tenni Jehovát”

Felpakoltuk irodalommal kis lakókocsinkat, és elmentünk camdeni utolsó összejövetelünkre, hogy elbúcsúzzunk a testvérektől. Mivel két csöppségről kellett gondoskodnunk, és nem tudtuk, mi vár ránk a kongresszus után, a terveink valószerűtlennek tűntek néhány testvérnek, és többen ezt mondták: „Nemsokára visszajöttök.” Emlékszem rá, hogy ezt válaszoltam: „Nem mondom, hogy nem így lesz. Jehova azt mondta, hogy gondoskodni fog rólam, és én most próbára fogom tenni Jehovát.”

Miután hat évtizeden át végeztük az úttörőszolgálatot húsz városban Massachusettstől kezdve Mississippiig, elmondhatjuk, hogy Jehova többet tett annál, mint hogy betartotta az ígéretét. Azok az áldások, melyeket Marionra, rám és két lányunkra kiárasztott, jóval felülmúlnak mindent, amire 1941-ben számíthattam. Az áldások közé tartozik az, hogy lányaink hűséges úttörőkként szolgálnak közeli gyülekezetekben, és (a legutóbbi számításunk szerint) körülbelül száz szellemi fiunk és lányunk él az Egyesült Államok keleti partvidéke mentén. Én ötvenkét olyan személlyel tanulmányoztam, aki átadta az életét Jehova Istennek, Marion pedig negyvennyolccal.

1941 augusztusában megérkeztünk St. Louisba, és ott találkoztam T. J. Sullivan testvérrel, aki a Bételből jött. Magával hozott egy okiratot, mely igazolta, hogy vallási szolga vagyok. Erre nagyon nagy szükségem volt a küszöbön álló háború és a sorozások miatt. Elmondtam Sullivan testvérnek, hogy a feleségem ugyanannyi időt tölt a szolgálatban, mint én, és szeretne velem úttörőszolgálatot végezni. Bár az úttörő pult még nem volt felállítva a kongresszuson, Sullivan testvér azonnal felvette Mariont az úttörők sorába, és megkérdezte tőlünk: „Hol végzitek majd az úttörőszolgálatot a kongresszus után?” Nem tudtuk. Erre ezt mondta: „Ne aggódjatok. Lesz itt majd egy testvér a kongresszuson, aki olyan területről jött, ahol szükség van úttörőkre, és akkor megoldódik a gondotok. Csak írjátok meg nekünk, hogy hol vagytok, és elküldjük a kinevezéseteket.” Éppen így történt. Kiderült, hogy Jack DeWitt testvér, egy korábbi zónaszolga ismert néhány személyt New Marketben (Virginia), akiknek volt egy úttörő otthonuk, ahol szükség volt még néhány úttörőre. Ezért a kongresszus után New Market felé vettük az irányt.

New Marketben különleges örömben volt részünk. Ki jött Philadelphiából, hogy csatlakozzon hozzánk az úttörőmunkában? Benjamin Ransom, igen, Ben bácsi! Milyen nagy öröm volt együtt munkálkodni vele a házról házra végzett szolgálatban több mint 25 évvel azután, hogy Bostonban elültette a szívembe az igazság magvait! Bár éveken át közömbösséget, gúnyolódást, sőt üldözést kellett elviselnie a családja részéről, Ben bácsiban sohasem hűlt ki a Jehova és a szolgálat iránt érzett szeretet.

Élveztük azt a nyolc hónapot, melyet a New Market-i úttörő otthonban töltöttünk. Ez alatt az idő alatt megtanultuk például azt, hogy miként cseréljük a kiadványainkat csirkékre és tojásra. Ezután Ben bácsit, Mariont és engem három másik személlyel együtt kijelöltek, hogy Hanoverben (Pennsylvania) különleges úttörőkként szolgáljunk — ez volt az első a hat megbízatási helyből, melyet Pennsylvaniában 1942 és 1945 között kiutaltak nekünk.

Különleges úttörők a II. világháború alatt

Voltak idők a II. világháború alatt, amikor ellenségeskedéssel kellett szembenéznünk semleges álláspontunk miatt, de Jehova mindig gondoskodott rólunk. Egyszer Provincetownban (Massachusetts) régi Buickunk lerobbant, ezért több kilométert kellett gyalogolnom egy igen ellenséges, katolikusok lakta helyen, hogy elvégezzek egy újralátogatást. Elmentem egy fiatal huligánokból összeverődött csoport mellett. Felismertek, és elkezdtek kiabálni. Szedtem a lábamat, és eközben kövek süvítettek el a fülem mellett. Abban reménykedtem, hogy a fiatalok nem vesznek üldözőbe. Sérülés nélkül eljutottam az érdeklődő házába. De a házigazda, az Amerikai Légió nagyra becsült tagja, bocsánatot kért, és ezt mondta: „Ma este nem tudom  vendégül látni, mert elfelejtettem, hogy bemegyünk a városba megnézni egy filmet.” Majd elállt a szívverésem, amikor a sarkon lévő kődobálók csoportjára gondoltam, akik már alig várták a visszatérésemet. De felvidultam, amikor ez az úr hozzátette: „Miért nem megyünk együtt? Beszélgethetünk útközben.” Tanúskodtam hát neki, és biztonságban túljutottam a veszélyes területen.

A család és a szolgálat között egyensúlyozva

A háború után több megbízatási területünk volt Virginiában. Például nyolc éven át voltunk különleges és általános úttörők Charlottesville-ben. 1956-ra a lányok felnőttek, és férjhez mentek, így hát Marion meg én újból útra keltünk. Úttörőkként szolgáltunk Harrisonburgben (Virginia) és különleges úttörőkként Lincolntonban (Észak-Karolina).

1966-ban körzetfelvigyázói munkára jelöltek ki, és egyik gyülekezetből a másikba utaztam, hogy buzdítsam a testvéreket, éppúgy, ahogy Winchester testvér buzdított engem még New Jerseyben a 30-as években. Két éven át szolgáltam egy körzetben, mely tennessee-i gyülekezetekből állt. Majd Mariont és engem megkértek, hogy térjünk vissza ahhoz, amit a legjobban szerettünk csinálni, a  különlegesúttörő-szolgálathoz. 1968-tól 1977-ig különleges úttörőkként szolgáltunk az Egyesült Államok déli részén, Georgiától kezdve Mississippiig.

Eastmanben (Georgia) kijelöltek gyülekezeti felvigyázónak (ma elnöklőfelvigyázó). Powell Kirklandet kellett felváltanom, egy kedves, idős testvért, aki sok-sok éven át szolgált körzetfelvigyázóként, de megromlott az egészsége. Csodálatos volt az az értékelés, amelyet mutatott, és az a segítség, amelyet nyújtott. Létfontosságú volt a segítsége, mivel viszálykodás volt a gyülekezetben, amibe néhány fontos tisztségben lévő személy is belekeveredett. A helyzet túlfűtötté vált, és én sokat imádkoztam Jehovához. Olyan írásszövegek jutottak az eszembe, mint a Példabeszédek 3:5, 6: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat.” Keményen dolgozva azon, hogy mindent nyíltan és őszintén meg tudjunk beszélni, képesek voltunk egyesíteni a gyülekezetet mindenki megelégedésére.

1977-ben egy kissé érezni kezdtük, hogy korosodunk, ezért újra Charlottesville-be küldtek minket, ahol a két lányunk lakott a családjával. Az elmúlt 23 évben örömmel munkálkodtunk ezen a területen. Segítettünk a ruckersville-i (Virginia) gyülekezet megalapításában, és láttuk, amint első bibliatanulmányozóink gyermekei és unokái gyülekezeti vénekké, úttörőkké és Bétel-tagokká cseperedtek. Marion és én még mindig képesek vagyunk lépést tartani egy jó szántóföldi szolgálati ütemtervvel, nekem pedig kiváltságomban áll a Charlottesville-Kelet Gyülekezetben tevékeny vénként szolgálni, egy könyvtanulmányozási csoportot vezetni, és nyilvános előadásokat tartani.

Az évek során mi is átéltünk nehézségeket, mint mindenki más. Erőfeszítéseink ellenére például Doris tizenéves kora végén egy időre legyengült szellemileg, és feleségül ment egy nem Tanú férfihoz. De sohasem hűlt ki benne teljesen a Jehova iránti szeretet, és fia, Bill már 15 éve a wallkilli (New York állam) Bételben szolgál. Mostanra Doris és Louise is megözvegyültek, de örömmel szolgálnak a közelünkben általános úttörőkként.

Amit megtanultunk az évek során

Megtanultam alkalmazni néhány egyszerű szabályt, mely sikeressé teszi a Jehovának végzett szolgálatomat. Ezek azok: Őrizd meg egyszerűnek az életedet. Legyél jó példa a viselkedésben, még a magánéletedben is. Mindenben kövesd „a hű és értelmes rabszolga” útmutatását (Máté 24:45).

Marion egy rövid, ugyanakkor hatékony listába foglalta a tanácsait azzal kapcsolatban, hogy miként lehet sikeres úttörőszolgálatot végezni, miközben az ember gyermekeket nevel: Dolgozz ki megvalósítható időtervet, majd ragaszkodj ahhoz. Tedd igazi életpályáddá az úttörőszolgálatot. Egészségesen táplálkozz. Pihenj eleget. Ne vidd túlzásba a kikapcsolódást. Tedd az igazságot, ideértve a szolgálat minden ágát, kellemes élménnyé a gyermekeid életében. Mindig tedd érdekes élménnyé számukra a szolgálatot.

Most már a 90-es éveinkben járunk. Hatvankét év telt el azóta, hogy meghallgattuk a keresztelkedési beszédet Stackhouse testvérnő pázsitján, és 60 évet töltöttünk a teljes idejű szolgálatban. Marion és én őszintén mondhatjuk, hogy teljesen és mélységesen elégedettek vagyunk azzal, ami kijutott nekünk az életből. Mélységesen hálás vagyok azért a buzdításért, melyet fiatal apaként kaptam, hogy tegyem a szellemi célokat első helyre, és munkálkodjak a megvalósításukért. Hálás vagyok szeretett feleségemnek, Marionnak és a lányoknak azért a támogatásért, melyet éveken át nyújtottak. Bár nem vagyunk gazdagok, gyakran magamra alkalmazom a Prédikátor 2:26-ot: „Mert kicsoda ehetnék és élhetne gyönyörűségére rajtam kivül?”

A mi esetünkben Jehova csakugyan minden képzeletet felülmúlóan teljesítette a Malakiás 3:10-ben található ígéretét. Valóban ’bőséges áldást árasztott ránk’!

[Kiemelt rész/kép a 29. oldalon]

EMLÉKEK A HÁBORÚS ÉVEKRŐL

Csaknem 60 évvel a háború után még mindig élénk emlékei vannak az egész családnak azokról az évekről.

„Pennsylvania hideg volt — emlékszik vissza Doris. — Egyik éjszaka –35 Celsius-fok volt.” „Hogy ne fázzon a lábunk, Dorisszal egymás lábfejére ültünk régi Buickunk hátsó ülésén” — teszi hozzá Louise.

„Sohasem éreztük, hogy szegények lennénk, vagy meg lennénk fosztva valamitől — mondja Doris. — Tudtuk, hogy többet költözködünk, mint az emberek többsége, de mindig volt bőségesen élelmünk, és jó ruhákban jártunk. Ezeket csaknem új állapotban kaptuk néhány ohiói barátunktól, akiknek a lányai csak kicsivel voltak idősebbek nálunk.”

„Anya és apa mindig éreztették velünk, hogy szeretnek és értékelnek minket — jelenti ki Louise —, és sok időt töltöttünk velük a szolgálatban. Ez azt az érzést keltette bennünk, hogy különlegesek vagyunk a számukra, és közel állunk hozzájuk.”

„Volt egy 1936-os Buick Specialom — emlékszik vissza Paul. — Ezek az autók arról voltak híresek, hogy bármelyik pillanatban kettétörhetett a tengelyük. Úgy gondolom, hogy a motor túl erős volt az autóhoz. Mintha csak mindig a hónap leghidegebb éjszakáján tört volna el. El kellett mennem a roncstelepre, hogy másik tengelyt keressek. Nagyon szakavatottá váltam a kicserélésükben.”

„Ne felejtsd el a jegyrendszert — mondja Marion. — Mindent jegyre adtak: a húst, a benzint és az autógumit, mindent. Minden egyes alkalommal, amikor új megbízatást kaptunk, először el kellett mennünk a helyi elöljárósághoz, és kérnünk kellett a jegyeket. Olykor hónapokba tellett, míg hozzájutottunk egyhez, és amire végre megkaptuk, átküldtek a következő megbízatási helyünkre, és mindent elölről kellett kezdenünk. De Jehova mindenkor gondoskodott rólunk.”

[Kép]

Marion és én Dorisszal (balra) meg Louise-zal 2000-ben

[Kép a 25. oldalon]

Édesanyámmal 1918-ban, amikor 11 éves voltam

[Kép a 26. oldalon]

Louise-zal, Marionnal és Dorisszal 1948-ban, amikor a lányok megkeresztelkedtek

[Kép a 26. oldalon]

Az esküvői fényképünk, 1928 októbere

[Kép a 26. oldalon]

A lányaink (bal és jobb szélen) és én a Yankee Stadionban 1955-ben