Élettörténet

Csupa meglepetés az életünk Jehova szolgálatában!

ERIC ÉS HAZEL BEVERIDGE ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Ezennel hat hónapi börtönbüntetésre ítélem önt.” Ezek a szavak csengtek a fülemben, amikor a manchesteri Strangeways Börtönbe szállítottak 1950 decemberében, 19 éves koromban, éppen azután, hogy fiatal éveim egyik legkeményebb próbáját éltem át: megtagadtam a katonai szolgálatot (2Korintus 10:3–5).

JEHOVA TANÚI úttörőjeként teljes idejű vallási szolga voltam, ami elvileg felmentést adott volna a katonai szolgálat alól, de a brit törvények nem ismerték el a státusunkat, ezért aztán egy börtöncellában kötöttem ki, ahol egymagam voltam. Az édesapámra gondoltam, mivel közvetetten ő volt az oka annak, hogy ide jutottam.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy apu, amellett, hogy börtönparancsnokként dolgozott, egy szilárd meggyőződésű és határozott elvek szerint élő yorkshire-i ember volt. A hadseregben és a munkája során a börtönben szerzett tapasztalatai miatt nagyfokú ellenszenvet táplált a katolikus egyházzal szemben. A Tanúkkal először még az 1930-as évek elején került kapcsolatba; amikor úgy ment ajtót nyitni, hogy majd elzavarja őket, és közben meg néhány könyvvel a kezében tért vissza, melyeket tőlük kapott. Később előfizetett a Vigasz (mai nevén Ébredjetek!) folyóiratra, melynek kapcsán a Tanúk évente egyszer meglátogatták, hogy arra buzdítsák, hosszabbítsa meg az előfizetést. Tizenöt éves lehettem, amikor egyszer a Tanúk megint beszélgetést kezdtek apuval, és én is bekapcsolódtam, a Tanúk oldalára állva. Ekkor kezdtem el tanulmányozni a Bibliát.

Tizenhét éves voltam, amikor 1949 márciusában megkeresztelkedtem, kimutatva, hogy átadtam az életemet Jehovának. Még ugyanabban az évben találkoztam John és Michael Charukkal, akik nem sokkal korábban végeztek a misszionáriusképző  Gileád Iskolán, és éppen Nigériába tartottak. Nagyon mély benyomást tett rám a misszionáriusi szellem, melyet akarva-akaratlan a szívembe plántáltak.

A Biblia tanulmányozása során elment a kedvem attól, hogy bekerüljek az egyetemre. Már majdnem egy éve bejártam Londonba egy vám- és adóügyekkel foglalkozó hivatalba dolgozni, de úgy éreztem, hogy nem tudok eleget tenni az Istennek tett önátadásomnak, ha továbbra is köztisztviselői munkakörben állok. Amikor felmondtam, az egyik munkatársam, aki már régóta ott dolgozott, gratulált, hogy otthagyom ezt a „lélekölő munkát”.

De mielőtt ezt a lépést megtettem, próbával néztem szembe: hogyan mondjam meg az édesapámnak, hogy ott akarom hagyni a biztos állásomat, mert Isten teljes idejű szolgája szeretnék lenni. Egyik este, amikor otthon töltöttem a szabadságomat, közöltem a megdöbbentő hírt. Arra számítottam, hogy apu majd őrjöngeni fog, de legnagyobb meglepetésemre csak ennyit mondott: „Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. De ha nem jársz sikerrel, akkor ne rohanj haza hozzám.” 1950. január 1-jéhez ezt írtam a naplómba: „Megmondtam apunak, hogy úttörő szeretnék lenni. Teljesen elcsodálkoztam azon, hogy viszonylag segítőkész volt. Nem bírtam megállni sírás nélkül, amiért ilyen kedves volt velem.” Kiléptem hát a köztisztviselői állásomból, és vállaltam a teljes idejű úttörőszolgálatot.

Megbízatásom és a „kunyhó”

Ekkor jött az Isten iránti odaadásom újabb próbája. Megkaptam a megbízatásomat mint úttörő, és azt mondták, hogy lakjam együtt Lancashire-ben egy „kunyhóban” Lloyd Griffithsszel, egy walesi keresztény hittársammal. Naiv elképzelések és a kunyhóról szőtt ábrándok töltötték ki az érzéseimet, miközben megérkeztem a szürke, esőtől áztatott kisvárosba, Bacupbe. Hamarosan visszazökkentem a valóságba, amikor kiderült, hogy az a kunyhó nem más, mint egy pince, ahol éjszakánként egerek és csótányok szórakoztattak bennünket. Már azon a ponton voltam, hogy visszafordulok és hazamegyek, de aztán inkább halkan imádkoztam, erőt kérve Istentől, hogy ki tudjam állni ezt a próbát. Egyszerre béke töltött el, és újra tárgyilagosan kezdtem látni a helyzetet: ezt a megbízatást Jehova szervezetétől kaptam, ezért Jehovában kell bíznom, hogy segíteni fog. Milyen jó, hogy kitartottam. Örökre megváltoztatta volna az életemet, ha felhagyok ezzel a szolgálattal! (Ézsaiás 26:3, 4).

Az akkoriban gazdasági nehézségekkel küszködő Rossendale-völgyben prédikáltam körülbelül kilenc hónapot, és ezután vittek börtönbe azért, mert megtagadtam a katonai szolgálatot. A Strangeways Börtönben töltött két hét után átvittek a dél-angliai partoknál lévő Lewesi Börtönbe. A végén már öten voltunk ott Tanúk, és egy cellában meg tudtuk tartani Krisztus halálának emlékünnepét.

Apu egyszer meglátogatott, pedig biztosan sértette a büszkeségét, hogy neki mint közismert börtönparancsnoknak meg kell látogatnia börtöntöltelék fiát! Mindig hálás leszek neki ezért a gesztusért. Aztán végre elérkezett a szabadon bocsátásom napja is, 1951 áprilisában.

Lewesból való szabadulásom után egy cardiffi (Wales) vonatra szálltam, mivel apu akkoriban Cardiffban szolgált börtönigazgatóként. Négy gyermeke — három fia és egy lánya — közül én voltam a legidősebb, és részidejű állást kellett keresnem, hogy eltartsam magamat az úttörőszolgálat mellett. Egy ruházati boltban helyezkedtem el, de az életcélom a keresztény szolgálat volt. Ez idő tájt következett be, hogy édesanyánk elhunyt, ami súlyos csapás volt édesapára és ránk, gyerekekre, akik közül a legfiatalabb 8 éves, a legidősebb 19 éves volt. Sajnos a szüleink már korábban elváltak.

Aki jó feleséget talál . . .

A gyülekezetünkben többen is végezték az úttörőszolgálatot, köztük egy testvérnő, aki mindennap egy szénvidékről, a Rhondda-völgyből járt be dolgozni és prédikálni. Hazel Greennek hívták, és kitűnő úttörő volt. Régebb óta ismerte az igazságot, mint én, mivel a szülei még az 1920-as években kezdtek el járni a Bibliakutatók (mostani nevükön Jehova Tanúi) összejöveteleire. De hadd mondja el ő a történetét.

„Egészen 1944-ig nem vettem komolyan a Bibliát, de akkor elolvastam egy füzetet Religion Reaps the Whirlwind (A vallás vihart arat) címmel. Anyukám rábeszélt, hogy menjek el Cardiffba  egy körzetkongresszusra. Bár alig tudtam valamit a Bibliáról, egy nagy bevásárlóközpontban találtam magam, nyakamban egy plakáttal, amelyen egy nyilvános előadást hirdettünk meg. Túléltem, noha a papság másokkal együtt zaklatott. 1946-ban keresztelkedtem meg, és még abban az évben, decemberben elkezdtem az úttörőszolgálatot. Majd 1951-ben egy fiatal úttörő tűnt fel a színen Cardiffban, aki frissen szabadult a börtönből, és Eric volt a neve.

Sokat jártunk együtt prédikálni. Jól kijöttünk egymással. Ugyanaz volt az életcélunk: Isten Királyságának érdekeit szerettük volna előmozdítani, így aztán 1952 decemberében házasságot kötöttünk. Bár mind a ketten teljes idejű úttörőszolgálatot végeztünk, és nem volt sok jövedelmünk, sohasem szenvedtünk hiányt az alapvető létszükségleti cikkekből. Olykor egy Tanútól kaptunk ajándékot, aki történetesen túl sok lekvárt vagy szappant rendelt a vegyesboltjába — mindezt persze éppen akkor, amikor szükségünk volt rá! Nagyon hálásak voltunk az effajta gyakorlatias segítségért, de még nagyobb meglepetések vártak ránk!”

Egy meglepetés változást hozott az életünkbe

1954 novemberében nagy meglepetés ért minket: kaptunk egy jelentkezési lapot az utazófelvigyázói feladatra Jehova Tanúi londoni fiókhivatalából. Ez a munka abból áll, hogy hetente más és más gyülekezeteket kell meglátogatni. Meg voltunk győződve róla, hogy ez valami tévedés, ezért senkinek sem említettük meg a gyülekezetünkben. A nyomtatványt viszont kitöltöttük és visszaküldtük, majd lélegzet-visszafojtva várakoztunk. Néhány nap múlva meg is érkezett a válasz: „Gyere Londonba egy képzésre!”

A londoni hivatalban nem tudtam elhinni, hogy 23 éves létemre ott vagyok olyan kiemelkedő testvérekkel, akik a szememben szellemi óriások voltak: Pryce Hughes, Emlyn Wynes, Ernie Beavor, Ernie Guiver, Bob Gough, Glynn Parr, valamint Stan és Martin Woodburn és sokan mások, akik azóta már eltávoztak az élők sorából. Buzgalmukkal és feddhetetlenségükkel szilárd alapot fektettek le Nagy-Britanniában az 1940-es és 1950-es évek során.

Körzetmunka Angliában — Sosem unatkoztunk

Az utazómunkát 1954/55 telén kezdtük el egy hófödte vidéken. A Kelet-angliai-dombvidékre lettünk kijelölve, mely Angliában egy sík terület, és ki van téve az Északi-tengerről jövő, hideg szeleknek. Nagy-Britanniában akkoriban mindössze 31 000 Tanú volt, és ebben az első körzetünkben nem volt könnyű helyzetünk, sokat kellett tanulnunk. Persze a testvéreknek sem volt könnyű elviselniük a látogatásainkat, mert tapasztalatlanságom és yorkshire-i őszinteségem miatt olykor bántó kijelentéseket tettem. Az évek során meg kellett tanulnom, hogy a kedvesség fontosabb az eredményességnél, és hogy az emberek fontosabbak az eljárásoknál. Folyton igyekszem Jézus példáját követni abban, hogy felüdítő legyek mások számára, de nem mindig járok sikerrel (Máté 11:28–30).

Tizennyolc hónapi itt-tartózkodás után Anglia északkeleti részére, Newcastle-upon-Tyne és Northumberland körzetébe jelöltek ki minket. Én nagyon szerettem ezeket a festői tájon élő, melegszívű embereket. Nagy segítséget kaptam Don Ward kerületfelvigyázótól, aki a Washington állambeli Seattle-ből érkezett, és a Gileád Iskola 20. osztályában végzett. Amikor előadásokat tartottam, rettenetesen hadartam, ő azonban megtanított arra, hogy lassabban beszéljek, tartsak szüneteket, és tanítsam a hallgatóságot.

Újabb meglepetés, amely változást hozott az életünkbe

1958-ban levelet kaptunk, és ez megint változást  idézett elő az életünkben. Meghívtak bennünket a Gileád Iskolára, mely a New York állambeli South Lansingben volt. Eladtuk az 1935-ös, kis Austin Seven autónkat, és ebből vettük meg a hajójegyet New York városába, ahol először részt vettünk Jehova Tanúi nemzetközi kongresszusán. Innen az Ontario állambeli Peterborough-ba utaztunk, ahol hat hónapig még úttörőszolgálatot végeztünk, és csak ezután mentünk délre, a Gileád Iskolára.

Az iskolán az egyik oktatónk Albert Schroeder volt, aki most a Vezető Testület tagja, két másik pedig Maxwell Friend és Jack Redford, akik azóta már elhunytak. Rendkívül építő volt együtt lenni a 14 országból érkezett 80 tanulóval. Kezdtünk kicsit jobban megismerkedni egymás kultúrájával, és az, hogy külföldi tanulókkal voltunk körülvéve, akik küszködtek az angol nyelvvel, ízelítőt adott abból, hogy milyen nehézségeink lehetnek, ha majd idegen nyelvet kell tanulnunk. Öt hónapig tartott a képzésünk, és az osztály tagjai 27 országba kaptak kinevezést. Ezután következett a diplomaosztás, majd néhány nap múlva már New Yorkban voltunk, a Queen Elizabeth nevű hajónkra várva, mely visszavitt minket Európába.

Első külföldi megbízatásunk

Milyen megbízatást kaptunk? Portugáliába lettünk kijelölve! 1959 novemberében érkeztünk meg Lisszabonba, és ekkor próbával néztünk szembe: mennyire tudunk alkalmazkodni az új nyelvhez és az új kultúrához. 1959-ben a majdnem 9 milliós lakosú Portugáliában 643 Tanú volt, de a prédikálómunkánk még nem volt törvényesen elismert. Bár voltak Királyság-termeink, azokon nem voltak feliratok.

Miután egy misszionárius, Elsa Piccone megtanított minket portugálul, Hazellel Lisszabonban, Faróban, Evorában, Bejában és ezek környékén tettünk látogatást a gyülekezetekben és a csoportokban. Ám 1961-ben változás állt be. Az úgy volt, hogy tanulmányoztam a Bibliát egy fiatalemberrel, akinek João Gonçalves Mateus volt a neve. Úgy döntött, hogy kiáll keresztény semlegessége mellett a katonai szolgálat dolgában, engem pedig nem sokkal később behívtak a rendőr-főkapitányságra, hogy kikérdezzenek. Ez volt aztán a meglepetés! Néhány nappal később értesültünk arról, hogy 30 napon belül el kell hagynunk az országot! Ugyanez történt misszionáriustársainkkal, Eric és Christina Brittennel, valamint Domenick és Elsa Picconéval is.

Én fellebbeztem, és kihallgatást kértem, ezért engedélyt kaptunk arra, hogy találkozhassunk a titkosrendőrség vezetőjével. Kerek perec elmondta, hogy miért kértek fel minket az ország elhagyására, és megemlített egy nevet is, João Gonçalves Mateusét, vagyis azét, akivel tanulmányoztam a Bibliát! Azt mondta, hogy Nagy-Britanniával ellentétben Portugália nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy elnézze, ha valaki lelkiismereti okokból megtagadja a katonai szolgálatot. Ezért el kellett hagynunk Portugáliát, és megszakadt a kapcsolatom Joãóval. De micsoda öröm volt 26 évvel később újra látni őt a feleségével és három lányával együtt az új portugál Bétel átadási ünnepségén! Ez is azt mutatta, hogy nem volt hiábavaló a szolgálatunk Portugáliában! (1Korintus 3:6–9).

Mi volt a következő megbízatásunk? Egy újabb meglepetés: a szomszédos Spanyolország! Könnyes szemmel szálltunk fel 1962 februárjában  a vonatra, mely Lisszabonból Madridba vitt minket.

Megint egy új kultúrához kell alkalmazkodnunk

Spanyolországban hozzá kellett szoknunk, hogy titokban prédikáljunk és tartsunk összejöveteleket. Prédikálás közben általában sohasem kopogtattunk két egymás melletti lakásnál. Ha egy ajtónál már tanúskodtunk, utána átmentünk egy másik utca másik épületébe. Így akartuk megnehezíteni a rendőrség — és a papság — dolgát, hogy ne tudjon elfogni minket. Ne feledjétek ugyanis, hogy fasiszta, katolikus diktatúra idején éltünk, és a prédikálómunkánk be volt tiltva. Óvatosságból mi, külföldiek is spanyol nevet használtunk, hogy ne tudjanak azonosítani minket, így engem Pablónak hívtak, Hazelt pedig Juanának.

A Madridban töltött néhány hónap után Barcelonába kaptunk kinevezést a körzetmunkába, ahol meglátogattuk a gyülekezeteket, és gyakran mindegyikben két-három hetet töltöttünk. Azért tartott ilyen sokáig egy gyülekezetnél a látogatásunk, mert minden egyes könyvtanulmányozási csoportba el kellett mennünk úgy, mintha az egy gyülekezet lenne, és így általában hetente két csoporthoz jutottunk el.

Váratlan nehézség

1963-ban megkértek minket, hogy vegyünk részt a kerületmunkában Spanyolországban. Ahhoz, hogy kiszolgáljuk az országban lévő, majdnem 3000 tevékeny Tanút, az egész országban kellett tevékenykednünk, és az akkor létező kilenc körzetbe kellett ellátogatnunk. Ekkor tartottuk a legemlékezetesebb, titokban megrendezett körzetkongresszusaink némelyikét, amikor is a Sevilla közeli erdőkben, egy Gijón közelében lévő farmon és a Madrid, Barcelona és Logroño közeli folyóknál jöttünk össze.

Elővigyázatosságból a házról házra végzett prédikálás során mindig kinéztem magamnak egy tervezett menekülési útvonalat a közeli utcákban arra az esetre, ha valami gond merülne fel. Egyszer, amikor Madridban prédikáltam egy Tanúval, éppen egy ház felső szintjén voltunk, amikor hirtelen kiabálásra és sikoltozásra lettünk figyelmesek, melyek lentről hallatszottak. Amikor leértünk a földszintre, tizenéves lányok tömörültek ott, akik a Hijas de María (Mária lányai) nevű katolikus csoport tagjai voltak, és óva intették a szomszédokat attól, hogy szóba álljanak velünk. Nem tudtunk dűlőre jutni velük, azt viszont tudtam, hogy ha nem akarunk a rendőrség markába kerülni, akkor azonnal el kell tűnnünk — így aztán szedtük a lábunkat!

Nagyon izgalmas évek voltak ezek Spanyolországban. Próbáltuk buzdítani drága testvéreinket és testvérnőinket, köztük azokat is, akik különleges úttörőkként szolgálták Istent, és akik képesek voltak vállalni a börtönbüntetés kockázatát, vagy sokszor a nélkülözést is azért, hogy prédikálják Isten Királyságának a jó hírét, valamint hogy gyülekezeteket alapítsanak, és erősítsék azokat.

De ez idő alatt történt az is, hogy rossz híreket kaptunk. Ezt Hazel meséli el: „Az édesanyám, aki hűséges Tanú volt, 1964-ben elhunyt. Borzasztó megrázkódtatás volt elveszteni őt úgy, hogy még el sem tudtunk búcsúzni egymástól. Ez az egyik ára a misszionáriusi szolgálatnak, és ez többekkel is megtörtént.”

Végre szabadságnak örvendünk!

Az évek óta tartó üldözés után 1970 júliusában végre törvényesen elismerte a munkánkat a Franco-kormány. Majd kiugrottunk a bőrünkből Hazellel, amikor először Madridban, majd a barcelonai Lessepsben részt vettünk egy-egy Királyság-terem felavatásán. Ettől fogva már mindig jól látható táblák jelezték őket, melyek gyakran még  meg is voltak világítva. Azt szerettük volna, ha az emberek tudomást szereznek arról, hogy törvényesen elismert lett a munkánk, és jelen vagyunk Spanyolország életében! Ekkor, 1972-ben majdnem 17 000 Tanú volt az országban.

Ekkortájt kaptam egy nagyon buzdító hírt Angliából. Az édesapám azután, hogy 1969-ben meglátogatott minket Spanyolországban, és el volt ragadtatva attól, ahogy a spanyol Tanúk bántak vele, Angliába hazatérve elkezdte tanulmányozni a Bibliát, 1971-ben pedig értesültem róla, hogy megkeresztelkedett! Nagyon megható volt az a pillanat, amikor hazalátogattunk, és apu, most már mint keresztény testvérünk, Jehova áldását kérte az ételre. Több mint 20 évet vártam erre a napra! Bob öcsém a feleségével, Irisszel 1958-ban lett Tanú. A fiuk, Phillip most körzetfelvigyázóként szolgál Spanyolországban a feleségével, Jeannel. Nagy örömmel tölt el minket, hogy abban a csodálatos országban szolgálnak.

A legutóbbi meglepetés

1980 februárjában a Vezető Testület egyik tagja Spanyolországba látogatott zónafelvigyázóként. Legnagyobb meglepetésemre velem akart jönni a szolgálatba. Fogalmam sem volt róla, hogy ezt azért teszi, mert megfigyel engem. Szeptemberben pedig meghívást kaptunk, hogy költözzünk a New York államban lévő, brooklyni főhivatalba! Azt sem tudtuk, hová legyünk a meglepetéstől! Bár fájt a szívünk, hogy ott kell hagynunk spanyol testvéreinket, elfogadtuk a meghívást. Amikor eljöttünk, 48 000 Tanú volt az országban.

Búcsúzáskor egy testvér megajándékozott egy zsebórával, melybe két írásszöveget vésett, a Lukács 16:10 és a Lukács 17:10 szavait. Azt mondta, hogy ezek a bibliaversek jellemeznek engem. A Lukács 16:10 azt hangsúlyozza, hogy még kis dolgokban is legyünk hűek, míg a Lukács 17:10 arról beszél, hogy „semmirekellő rabszolgák” vagyunk, ezért nincs okunk dicsekedni. Mindig tudatában voltam annak, hogy bármit teszünk is Jehova szolgálatában, azt egyszerűen kötelesek vagyunk megtenni mint önátadott keresztények.

Az egészségemben is meglepetés várt rám

1990-ben szívbeteg lettem, és végül egy stentet (szövetbarát szerkezetet) kellett behelyezni az egyik elzáródott artériámba, hogy az működőképes maradjon. Ez alatt a nehéz időszak alatt, amikor fizikailag gyenge voltam, Hazel sokféleképpen segített, például sokszor ő cipelte a táskámat és a bőröndöket, mert én ahhoz túl gyenge voltam. Aztán 2000 májusában beültettek egy pacemakert (szívritmus-szabályozót) a szervezetembe. Így már mindjárt más lett az élet!

Az elmúlt 50 év alatt Hazellel láttuk, hogy Jehova ’keze nem rövid’, és a szándékai a neki megfelelő időben teljesednek, nem akkor, amikor mi látjuk jónak (Ézsaiás 59:1; Habakuk 2:3). Sok kellemes meglepetésben volt részünk az életben, és volt néhány szomorú eset is, de Jehova minden helyzetben megsegített minket. Jehova népének világközpontjában nap mint nap abban az áldásban lehet részünk, hogy kapcsolatban lehetünk a Vezető Testület tagjaival. Néha azt kérdezem magamtól, hogy tényleg itt vagyunk-e, hiszen ez ki nem érdemelt kedvesség (2Korintus 12:9). Bízunk benne, hogy Jehova továbbra is megvéd minket Sátán mesterkedéseivel szemben, és megőriz minket, hogy örvendhessünk annak a napnak, amikor igazságos uralma kiterjed a földre (Efézus 6:11–18; Jelenések 21:1–4).

[Kép a 26. oldalon]

A manchesteri Strangeways Börtön; itt kezdtem el letölteni a börtönbüntetésemet

[Kép a 27. oldalon]

Austin Seven autónkkal, amikor Angliában a körzetmunkában tevékenykedtünk

[Kép a 28. oldalon]

Egy titokban megrendezett kongresszus Cercedillában (Madrid, Spanyolország), 1962-ben

[Kép a 29. oldalon]

Tanúskodó asztalunknál Brooklynban