Olvasók kérdései

Mi az a „nyugalom”, amelyre a Héberek 4:9–11 utal, és hogyan lehet ’bemenni abba a nyugalomba’?

Az első századi héber keresztényeknek Pál apostol ezt írta: „Hátravan tehát egy sabbatnapi nyugalom az Isten népe számára. Mert aki bement Isten nyugalmába, maga is megnyugodott a saját munkáitól, mint ahogy az Isten is a magáéitól. Tegyünk meg hát minden tőlünk telhetőt, hogy bemenjünk abba a nyugalomba” (Héberek 4:9–11).

Amikor Pál arról beszélt, hogy Isten megnyugodott a saját munkájától, akkor nyilván az 1Mózes 2:2-re utalt (NW), ahol ezt olvashatjuk: „A hetedik napra Isten elkészült a művével, amit alkotott. A hetedik napon pedig megnyugodott minden munkájától, amit végzett.” Miért ’nyugodott meg Jehova a hetedik napon’? Minden bizonnyal nem azért, mert ki kellett pihennie ’mindazt a munkát, amit végzett’. A következő vers adja meg a választ: „És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg [nyugodott meg, NW] minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten” (1Mózes 2:3; Ézsaiás 40:26, 28).

A hetedik nap különbözött az azt megelőző hat nap mindegyikétől, ugyanis ezt a napot Isten megáldotta és megszentelte, vagyis ezt a napot különleges célra szentelte vagy különítette el. Mi volt ez a cél? Isten már korábban feltárta, mi is a szándéka az emberiséggel és a földdel. Isten az első embernek és feleségének ezt mondta: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon” (1Mózes 1:28). Isten ugyan tökéletes kezdetet biztosított az emberiségnek és a földnek, de időbe tellett volna, hogy az emberek az egész földet a birodalmuk alá hajtsák és paradicsommá alakítsák, telve tökéletes emberi családokkal, Isten szándékának megfelelően. Így hát Isten „a hetedik napon” megnyugodott, vagyis megszűnt tovább végezni földi teremtői munkáját, hogy hagyja akaratával összhangban alakulni mindazt, amit már megteremtett. Ennek a „napnak” a végére mindannak, ami Isten szándékában benne volt, valósággá kell válnia. Meddig tart ez a nyugalom?

Ha visszatérünk Pálnak a héberekhez írt levelében tett kijelentésére, láthatjuk, ő arra mutatott rá, hogy „hátravan . . . egy sabbatnapi nyugalom az Isten népe számára”, s arra buzdította keresztény hittársait, tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy ’bemenjenek abba a nyugalomba’. Ez tehát azt mutatja, hogy amikor Pál ezeket a szavakat írta Isten nyugalmának a „hetedik napjáról” — ami mintegy 4000 évvel korábban kezdődött —, az még mindig tartott. Nem ér véget mindaddig, míg Istennek az emberiséggel és a földdel kapcsolatos szándéka teljesen valóra nem válik Jézus Krisztus (aki „Ura a sabbatnak”) ezeréves uralmának a végén (Máté 12:8; Jelenések 20:1–6; 21:1–4).

Pál ezt a csodálatos kilátást tartotta szem előtt, amikor azt magyarázta, hogyan mehetünk be Isten nyugalmába. Ezt írta: „aki bement Isten nyugalmába, maga is megnyugodott a saját munkáitól.” Ez azt árulja el nekünk, hogy bár tökéletes volt a kezdet, az emberiség egésze nem ment még be Isten nyugalmába. Ez azért történt így, mert Ádám és Éva nem sokáig tartották meg Isten nyugalmát „a hetedik napon”, ugyanis nem fogadták el Isten rájuk vonatkozó elrendezését, hanem fellázadtak, és függetleníteni akarták magukat Istentől. Inkább Sátán tervével jártak összhangban, és nem fogadták el Isten szerető vezetését (1Mózes 2:15–17). Ennek következményeként elvesztették azt a lehetőséget, hogy örökké éljenek a paradicsomi földön. Attól kezdve minden ember a bűn és a halál rabszolgája lett (Róma 5:12, 14).

Ám az emberek lázadása nem hiúsította meg Isten szándékát. Nyugalmi napja még folytatódik. Jehova szeretettel gondoskodott a váltságról a Fia, Jézus Krisztus által, s így mindaz, aki a hite alapján elfogadja, számíthat rá, hogy megszabadul, és megnyugszik a bűn és halál terhétől (Róma 6:23). Pál ezért buzdította keresztény hittársait, hogy ’nyugodjanak meg a saját munkáiktól’. El kellett fogadniuk Isten megmentő gondoskodását, és nem volt szabad megpróbálniuk úgy irányítani a jövőjüket, ahogy nekik tetszik, mint ahogy Ádám és  Éva tette. És attól is tartózkodniuk kellett, hogy saját igazuk bizonygatásán fáradozzanak.

Ha az ember félreteszi önző vagy világias törekvéseit, hogy Isten akaratát tehesse, az bizony felüdítő és nyugalmat ad. Jézus így hívott minket: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtok és meg vagytok terhelve, és én felüdítelek benneteket. Vegyétek magatokra az igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd érzületű és alázatos szívű vagyok, és felüdülést találtok lelketeknek. Mert az én igám kellemes, és a terhem könnyű” (Máté 11:28–30).

Ahogyan Pál Isten nyugalmáról beszélt, s arról, hogy miként mehet be az ember abba, az bizonyára a buzdítás forrása volt a jeruzsálemi héber keresztényeknek, akik sok üldözést és gúnyolódást szenvedtek el a hitükért (Cselekedetek 8:1; 12:1–5). Hozzájuk hasonlóan Pál szavai a mai keresztényeknek is a buzdítás forrásai lehetnek. Látva azt, hogy mennyire közel van Isten ígéretének a beteljesedése, hogy elhozza a paradicsomi földet igazságos Királysága alatt, nyugodjunk meg mi is a saját munkáinktól, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy bemenjünk ebbe a nyugalomba (Máté 6:10, 33; 2Péter 3:13).

[Képek a 31. oldalon]

Istennek a paradicsomi földdel kapcsolatos szándéka valóra válik nyugalmi napjának a végén