Élettörténet

Jutalommal jár, ha elfogadjuk a Jehovától jövő meghívásokat

MARIA DO CÉU ZANARDI ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Jehova tudja, mit tesz. Ha meghívást küldött neked, akkor alázatosan fogadd el!” Apámnak ezek a 45 évvel ezelőtti szavai segítettek abban, hogy elfogadjam az első meghívást, amelyet Jehova szervezetétől kaptam, hogy teljes idejű szolgaként szolgáljak. Még mindig hálás vagyok édesapám tanácsáért, mivel gazdag jutalommal járt, hogy elfogadtam az ilyen meghívásokat.

ÉDESAPÁM 1928-ban előfizetett Az Őrtorony folyóiratra, és érdeklődni kezdett a Biblia iránt. Mivel Közép-Portugáliában élt, a postán kapott kiadványok és nagyszüleim Bibliája jelentették az egyedüli kapcsolatát Isten gyülekezetével. 1949-ben, amikor tizenhárom éves voltam, családunk kivándorolt Brazíliába, édesanyám szülőhazájába, és Rio de Janeiro külvárosában telepedtünk le.

Újdonsült szomszédaink elhívtak bennünket a templomukba, és néhány alkalommal el is mentünk. Édesapám szeretett fogas kérdéseket feltenni nekik a pokoltűzről, a lélekről és a föld jövőjéről, ám ők nem tudtak válaszolni neki. „Várnunk kell az igazi bibliakutatókra” — mondta gyakran édesapám.

Egy napon egy vak férfi kopogtatott otthonunk ajtaján, és Az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokat ajánlotta fel. Édesapám ugyanazokat a kérdéseket tette fel neki, ő pedig cáfolhatatlan, Biblián alapuló válaszokat adott. A rá következő héten másvalaki jött el hozzánk Jehova Tanúi közül. Miután még több kérdésre válaszolt, elnézést kért, és azt mondta, hogy  el kell mennie a „szántóföldre”. Amikor édesapám nem értette, hogy mire gondol, ő felolvasta neki a Máté 13:38-at: „a szántóföld a világ.” Édesapám ezt kérdezte:

— Én is mehetnék?

— Természetesen — válaszolt a hölgy.

Végtelenül boldogok voltunk, hogy ismét megtaláltuk a bibliai igazságot! Édesapám megkeresztelkedett a következő kongresszuson, én pedig nem sokkal később, 1955 novemberében.

Elfogadom az első meghívást

Másfél évvel később Jehova Tanúi Rio de Janeiró-i fiókhivatalától egy nagy, barna borítékot kaptam, amelyben egy meghívás volt számomra, hogy lépjek be a teljes idejű prédikálómunkába. Édesanyám egészsége nagyon gyenge volt akkor, ezért kikértem édesapám tanácsát. „Jehova tudja, mit tesz — hangzott határozott válasza. — Ha meghívást küldött neked, akkor alázatosan fogadd el!” E szavak ösztönzésére kitöltöttem a jelentkezési ívet, és 1957. július 1-jén beléptem a teljes idejű szolgálatba. Első megbízatásom helye Três Rios volt, egy kisváros Rio de Janeiro államban.

Três Rios lakosai eleinte nem akartak hallgatni az üzenetünkre, mivel nem katolikus fordítású Bibliát használtunk. De segítséget kaptunk, amikor bibliatanulmányozást kezdtünk Geraldo Ramalhóval, aki gyakorló katolikus volt. Az ő segítségével be tudtam szerezni egy olyan Bibliát, amelyben benne volt a helyi pap aláírása. Attól kezdve, ha bárkinek valamilyen ellenvetése volt, megmutattam neki a pap aláírását, és utána már nem feszegette tovább a kérdést. Geraldo később megkeresztelkedett.

Végtelenül boldog voltam, amikor 1959-ben ott, Três Rios központjában körzetkongresszust tartottunk. A rendőrfőnök, aki akkoriban tanulmányozta a Bibliát, még azt is megszervezte, hogy az egész városban transzparensek hirdessék a programot. Miután három évig munkálkodtam Três Rios városában, új megbízatást kaptam, amely Ituba szólt; ez São Paulótól körülbelül 110 kilométerre fekszik nyugatra.

Bordó, kék és sárga könyvek

Némi keresés után úttörőtársammal kényelmes szállásra akadtunk a városközpontban Mariánál, egy melegszívű özvegyasszonynál. Maria úgy bánt velünk, mintha a saját lányai lettünk volna. Hamarosan azonban Itu katolikus püspöke látogatta meg őt, és azt mondta neki, hogy küldjön el minket. Ő azonban nem engedett a nyomásnak. Ezt mondta: „Amikor a férjem meghalt, önök semmit nem tettek, hogy megvigasztaljanak. Ezek a Jehova Tanúi viszont segítenek nekem, pedig nem vagyok tagja a vallásuknak.”

Akkoriban egy asszony arról értesített bennünket, hogy Itu katolikus papjai megtiltották az egyházközséghez tartozó híveknek, hogy elfogadják „az Ördögről szóló bordó könyvet”. „Az Isten legyen igaz” című bibliai kiadványra utaltak, amelyet azon a héten ajánlottunk fel az embereknek. Mivel a papok „betiltották” a bordó könyvet, készítettünk egy bevezetőt a kék  könyv — „New Heavens and a New Earth” („Új egek és új föld”) — felkínálásához. Később, amikor a papok hírét vették ennek, átváltottunk a sárga könyvre — What Has Religion Done for Mankind? (Mit tett a vallás az emberiségért?) —, és ez így ment tovább. Nagyon jól jött, hogy különféle könyveink voltak, különböző színű borítóval.

Miután körülbelül egy évet töltöttem Ituban, táviratot kaptam, amelyben meghívtak, hogy ideiglenesen dolgozzak a Bételben, Jehova Tanúi Rio de Janeiró-i fiókhivatalában, az országos kongresszusra való előkészületeken. Örömmel elfogadtam a meghívást.

Újabb kiváltságok és kihívások

A Bételben bőségesen volt munka, én pedig boldogan segítettem, ahol csak lehetett. Mennyire sokat tanultam abból, hogy jelen voltam minden reggel a napiszöveg megbeszélésén és a családi Őrtorony-tanulmányozáson hétfő esténként! Otto Estelmann-nak és a Bétel-család más tapasztalt tagjainak szívből jövő imái nagy hatással voltak rám.

Az országos kongresszus után összecsomagoltam, hogy visszatérjek Ituba. Meglepetésemre azonban Grant Miller, a fiókhivatal-szolga átadott nekem egy levelet, amelyben meghívtak, hogy legyek a Bétel-család állandó tagja. Szobatársam Hosza Jazedzsján volt, aki még mindig a brazíliai Bételben szolgál. Azokban a napokban a Bétel-család kicsi volt, mindössze huszonnyolcan voltunk, s mindannyian közeli barátok.

1964-ben João Zanardi, egy fiatal teljes idejű szolga jött a Bételbe, hogy képzést kapjon. Majd kijelölték, hogy körzetszolga, vagyis utazófelvigyázó legyen a közelben. Találkoztunk néhányszor, amikor a Bételbe jött, hogy leadja a jelentését. A fiókhivatal-szolga engedélyezte Joãónak, hogy részt vegyen hétfő esténként a családi tanulmányozáson, így több időt tölthettünk együtt. João és én 1965 augusztusában házasodtunk össze. Boldogan elfogadtam a meghívást, hogy csatlakozzak férjemhez a körzetmunkában.

Azokban a napokban az utazómunka Brazília belsejében igencsak kalandos volt. Sohasem fogom elfelejteni a látogatásainkat egy csoport hírnöknél a Minas Gerais államban levő Aranha városában. Vonatra kellett szállnunk, majd az út további részét gyalogosan tettük meg bőröndökkel, írógéppel, diavetítővel, könyvestáskákkal és irodalommal felpakolva. Mennyire boldogok voltunk, amikor megtaláltuk Lourival Chantalt, egy idős testvért, aki mindig várt ránk az állomáson, hogy segítsen nekünk a csomagok cipelésében.

Aranhában az összejöveteleket egy bérelt házban tartottuk. Mi egy szobácskában aludtunk a ház hátulsó részében. A szoba egyik sarkában fával tüzeltünk, ott főztünk, és melegítettük a vizet, melyet a testvérek vödörben hoztak nekünk. Földbe ásott gödör volt a WC egy közeli bambuszültetvény közepén. Éjszaka égve hagytuk a gázlámpát, hogy távol tartsuk a rablópoloskákat, amelyek Chagas-kórt terjeszthetnek. Reggelre az orrunk mindig fekete füsttel telt meg. Érdekes élmény, nem igaz?

Mialatt Paraná államban szolgáltunk egy körzetben, ismét egy nagy, barna borítékot kaptunk a fiókhivataltól. Egy újabb meghívás volt Jehova szervezetétől, ezúttal arra, hogy Portugáliában  szolgáljunk. A levél azt tanácsolta nekünk, hogy vegyük figyelembe a Lukács 14:28-ban található alapelvet, számítsuk ki a költségeket, mielőtt elfogadnánk ezt a megbízatást, mivel keresztény munkánk betiltás alatt állt ott, és a portugál kormány már sok testvért letartóztatott.

Elmennénk-e egy olyan országba, ahol ilyen üldözés vár ránk? „Ha portugál testvéreink ott tudnak élni, és hűségesen szolgálják Jehovát, miért ne tudnánk mi is?” — kérdezte João. Visszaemlékeztem édesapám buzdító szavaira, és beleegyeztem: „Ha Jehova elküldte nekünk a meghívást, fogadjuk el, és bízzunk őbenne.” Nem sokkal később a São Pauló-i Bételben voltunk, ahol további útmutatást kaptunk, és előkészítettük az iratainkat az utazáshoz.

João Maria és Maria João

Hajónk, az Eugênio C. 1969. szeptember 6-án indult útnak a São Paulo állambeli Santos kikötőjéből. A tengeren töltött kilenc nap után Portugáliába érkeztünk. Eleinte több hónapon át tapasztalt testvérekkel munkálkodtunk együtt Lisszabon régi negyedeinek, Alfamának és Mourariának a keskeny utcáin. Arra képeztek ki bennünket, hogy óvatosak legyünk, és ne kerüljünk a rendőrség kezére.

A gyülekezeti összejöveteleket Tanúk otthonaiban tartottuk. Amikor észrevettük, hogy a szomszédok gyanakodni kezdenek, gyorsan más helyre tettük az összejöveteleket, így elkerültük, hogy rátörjenek a házra, vagy letartóztassák a testvéreket. Piknikeket tartottunk — így hívtuk a kongresszusainkat — a Monsanto Parkban, Lisszabon külvárosi részeiben és a tengerpart mentén fekvő Costa da Caparica nevű erdős területen. Ilyenkor kirándulóruhába öltöztünk, és egy csoport éber résztvevő őrködött a fontosabb pontokon. Ha gyanús személy közeledett, még volt időnk arra, hogy valamilyen játékot rögtönözzünk, piknikezni kezdjünk, vagy rázendítsünk egy népdalra.

Azért, hogy az államvédelmi rendőrség ne tudjon olyan könnyen azonosítani bennünket, nem használtuk a valódi nevünket. A testvérek csak úgy ismertek bennünket, hogy João Maria és Maria João. Nevünket semmilyen levélben vagy feljegyzésben sem használtuk. Ehelyett számokat kaptunk. Elhatároztam, hogy szándékosan nem jegyzem meg a testvérek címét.  Így ha letartóztatnának, nem tudnám elárulni őket.

A korlátozások ellenére João és én elhatároztuk, hogy minden alkalmat kihasználunk a tanúskodásra, hisz tudtuk, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetjük a szabadságunkat. Megtanultunk égi Atyánkra, Jehovára támaszkodni. Ő mint a mi Védelmezőnk, oly módon használta fel angyalait, hogy úgy éreztük, ’mintha látnánk a Láthatatlant’ (Héberek 11:27).

Egyszer, amikor házanként prédikáltunk Portóban, találkoztunk egy férfival, aki ragaszkodott hozzá, hogy menjünk be. A velem lévő testvérnő habozás nélkül elfogadta a meghívást, és nekem sem volt más választásom, mint hogy csatlakozzak hozzá. Rémülten vettem észre, hogy az előszobában egy katonai egyenruhás férfit ábrázoló fénykép van. Mit tegyünk most? Vendéglátónk hellyel kínált bennünket, majd ezt kérdezte tőlem: „Engedné, hogy a fia a hadseregben szolgáljon, ha behívnák?” Kényes helyzet volt. Miután csendben imádkoztam, nyugodt hangon így feleltem: „Nincs gyermekem. Biztos vagyok benne, hogy ha ilyen, feltevésen alapuló kérdést tennék fel önnek, ön is ugyanúgy válaszolna, mint én.” Ekkor elnémult. Én pedig így folytattam: „Ha azt kérdezné tőlem, hogy milyen érzés elveszíteni egy testvért vagy egy apát, arra a kérdésre válaszolni tudnék, hisz az öcsém és az édesapám is meghalt.” Szemem könnybe lábadt, amikor beszéltem, és észrevettem, hogy őt is a sírás fojtogatja. Elmagyarázta, hogy a felesége nemrégiben halt meg. Figyelmesen hallgatott, miközben feltártam neki a feltámadás reménységét. Majd udvariasan elbúcsúztunk, és biztonságban távoztunk. Jehova kezében hagytuk az ügyet.

A betiltás ellenére az őszinte emberek segítséget kaptak ahhoz, hogy ismeretet szerezzenek az igazságról. Portóban történt, hogy a férjem tanulmányozni kezdett egy Horácio nevű üzletemberrel; ez a férfi gyorsan haladt előre. Később Emílio, a fia, aki kiváló orvos, szintén állást foglalt Jehova oldalán, és megkeresztelkedett. Valóban, semmi sem jelenthet akadályt Jehova szent szelleme előtt.

„Sohasem tudhatjátok, mit tesz lehetővé Jehova”

1973-ban Joãót és engem meghívtak, hogy vegyünk részt a Belgiumban, Brüsszelben megtartott „Isteni győzelem” nemzetközi kongresszuson. Spanyolországi és belgiumi testvérek ezrei voltak jelen, valamint küldöttek jöttek Mozambikból, Angolából, a Zöld-foki-szigetekről, Madeiráról és az Azori-szigetekről. Záró szavaiban Knorr testvér, aki a New Yorkban lévő főhivatalból érkezett, így buzdított: „Továbbra is hűségesen szolgáljátok Jehovát. Sohasem tudhatjátok, mit tesz lehetővé Jehova. Ki tudja, talán a következő nemzetközi kongresszuson már Portugáliában vesztek részt!”

A rá következő évben a prédikálómunkát törvényesen elismerték Portugáliában. Knorr testvér  szavait beigazolva 1978-ban megtartottuk első nemzetközi kongresszusunkat Lisszabonban. Micsoda kiváltság volt végigmenni Lisszabon utcáin, és plakátokkal, folyóiratokkal és a nyilvános előadásra szóló meghívókkal tanúskodni. Egy álom vált valóra.

Megszerettük portugál testvéreinket. Sokakat közülük bebörtönöztek és megvertek keresztény semlegességük megőrzése miatt. Arra vágytunk, hogy továbbra is Portugáliában szolgáljunk. Ám ez nem volt lehetséges. 1982-ben João szíve súlyosan megbetegedett, és a fiókhivatal azt ajánlotta, hogy térjünk vissza Brazíliába.

Próbateljes időszak

A testvérek a brazil fiókhivatalban nagyon segítőkészek voltak, és a São Paulo államban lévő Taubatébe, a Quiririm Gyülekezetbe jelöltek ki minket. João egészségi állapota gyorsan romlott, és hamarosan nem volt képes elhagyni a házat. Az érdeklődők eljöttek az otthonunkba, hogy tanulmányozzák a Bibliát, mindennap volt szántóföldi összejövetel, valamint hetente csoportos tanulmányozás. Ezek az elrendezések segítettek nekünk, hogy megőrizzük a szellemiségünket.

João továbbra is mindent megtett, amit csak tudott Jehova szolgálatában egészen az 1985. október 1-jén bekövetkezett haláláig. Szomorú voltam, és némiképp depressziós is, de elhatároztam, hogy kitartok a megbízatásomban. 1986 áprilisában az is visszavetett, hogy betörtek az otthonomba, és szinte teljesen kiraboltak. Életemben először egyedül éreztem magam és féltem. Egy házaspár szeretetteljesen meghívott magához egy időre, és ezért nagyon hálás voltam.

João halála és a betörés a Jehovának végzett szolgálatomra is hatással volt. Nem voltam többé magabiztos a szolgálatban. Miután írtam a fiókhivatalnak a nehézségről, meghívást kaptam, hogy egy időre a Bételbe menjek, és így visszanyerhessem az érzelmi egyensúlyomat. Mennyire megerősített az ott töltött időszak!

Amint kicsit jobban éreztem magam, elfogadtam egy megbízatást, hogy Ipuãban szolgáljak, egy kisvárosban São Paulo államban. A prédikálómunka lekötött engem, de előfordult, hogy elkedvetlenedtem. Ilyenkor felhívtam a testvéreket a Quiririm Gyülekezetben, és egy család eljött, hogy néhány napra meglátogasson. Ezek a látogatások valóban bátorítóak voltak. Az Ipuãban töltött első évem alatt 38 testvér és testvérnő tett meg hosszú utat azért, hogy lásson engem.

1992-ben, hat évvel João halála után, újabb meghívást kaptam Jehova szervezetétől, ezúttal azt, hogy a São Paulo állambeli, Franca nevű városba költözzek, ahol még mindig teljes idejű szolgaként tevékenykedek. A terület itt igen gyümölcsöző. 1994-ben bibliatanulmányozást kezdtem a polgármesterrel. Akkoriban választási hadjáraton indult, hogy mandátumot kapjon a brazil parlamentben. Szoros időterve ellenére minden hétfő délután tanulmányoztunk. Hogy ne zavarják meg, kikapcsolta a telefonját. Mennyire boldoggá tett, amikor láttam, hogy fokozatosan visszavonul a politikától, és az igazság segítségével helyreállítja a házasságát! Ő is, és a felesége is 1998-ban keresztelkedtek meg.

Visszatekintve azt mondhatom, hogy életemet mint teljes idejű szolgáét nagy áldások és kiváltságok kísérték. Valóban gazdag jutalommal járt, hogy elfogadtam a meghívásokat, amelyeket Jehova a szervezetén keresztül küldött nekem. S bármilyen meghívásokat kapok is a jövőben, ugyanolyan erős bennem a készség, hogy elfogadjam azokat, mint régen.

[Képek a 25. oldalon]

1957-ben, amikor a teljes idejű szolgálatba léptem, és ma

[Kép a 26. oldalon]

A brazil Bétel-családdal 1963-ban

[Kép a 27. oldalon]

Az esküvőnk 1965 augusztusában

[Kép a 27. oldalon]

Kongresszus Portugáliában, mialatt a munkánk betiltás alatt állt

[Kép a 28. oldalon]

Utcai tanúskodás Lisszabonban az 1978-as, „Győzedelmes hit” nemzetközi kongresszus idején