„A császárhoz fellebbezek!”

A CSŐCSELÉK megragadta a védtelen férfit, és ütlegelni kezdte. Úgy gondolták, méltó a halálra. Az utolsó pillanatban azonban megjelentek a katonák, és nagy nehézségek árán kiragadták az áldozatot az erőszakos tömegből. A férfi Pál apostol volt, a támadói pedig zsidók voltak, akik hevesen tiltakoztak Pál prédikálása ellen, és azzal vádolták, hogy beszennyezte a templomot. Pál kiszabadítói Klaudiusz Liziász parancsnoksága alatt álló római katonák voltak, és az apostolt feltételezett bűnözőként tartóztatták le a felfordulásban.

A Cselekedetek könyvének utolsó hét fejezete számol be arról az esetről, amely ezzel a letartóztatással kezdődött. Ha átlátjuk a Pállal szembeni jogi intézkedések menetét, az ellene felhozott vádakat, a védekezését, valamint a római büntetőeljárások néhány részletét, akkor érthetőbbé válnak számunkra ezek a fejezetek.

Őrizetben Klaudiusz Liziász parancsára

Klaudiusz Liziász feladatköréhez tartozott a jeruzsálemi rend fenntartása. A felettesének, Júdea római kormányzójának a székhelye Cezáreában volt. Liziász Pállal szembeni eljárása két dologgal magyarázható: egyrészt megvédelmezett egy személyt az erőszaktól, másrészt letartóztatott egy békebontót. A zsidók magatartása miatt Liziász az Antonia-erőd kaszárnyájába vitette a foglyot (Cselekedetek 21:27—22:24).

Liziásznak ki kellett derítenie, hogy mit tett Pál, ugyanis a zűrzavarban semmit sem tudott meg. Ezért habozás nélkül elrendelte, hogy Pált ’hallgassák ki korbácsolással, hogy megtudja, miért kiáltoztak ellene’ (Cselekedetek 22:24).  Ez volt a szokásos eljárás, hogy bizonyítékokat csikarjanak ki a bűnözőkből, rabszolgákból vagy az alacsony társadalmi osztályhoz tartozókból, amihez egy kegyetlen eszközt, a korbácsot (flagrum) használták. Az ostorok egy részén fémgolyócskák lógtak láncokon, de voltak olyanok is, amelyeken éles csont- és fémdarabokkal egybefűzött bőrszíjak. Ezek fájdalmas sebeket okoztak, cafatokat tépve ki az emberi húsból.

Ez volt az a pillanat, amikor Pál feltárta római állampolgárságát. El nem ítélt rómait nem lehetett megkorbácsoltatni, így amikor Pál a jogai érvényesítését követelte, az azonnal hatásos volt. Egy római tiszt elveszíthette rangját, ha bántalmazott vagy megbüntetett egy római állampolgárt. Érthető módon ettől kezdve Pállal nem közönséges fogolyként bántak; most már fogadhatott látogatókat is (Cselekedetek 22:25–29; 23:16, 17).

Liziász, mivel nem tudta pontosan, hogy mivel vádolják Pált, a szanhedrin elé vezettette, hogy magyarázatot kapjon a felfordulás okára. Pál ehelyett vitát robbantott ki, amikor azt állította, hogy a feltámadás reménysége miatt ítéltetik meg. A viszály odáig fajult, hogy Liziász attól tartott, széttépik Pált, és ismét neki kellett őt kiragadnia a feldühödött zsidók kezei közül (Cselekedetek 22:30—23:10).

Liziász nem akarta, hogy a kezéhez vér tapadjon egy római halála folytán. Amikor megtudta, hogy összeesküvést szőttek Pál megölésére, sietve levitette a foglyát Cezáreába. A jogi formaságok megkövetelték, hogy a foglyokkal együtt jelentést küldjenek az esetről a felsőbb jogi hatóságokhoz. A jelentések tartalmazták az előzetes kihallgatások eredményeit, az addigi intézkedések okait, és a kivizsgáló személy meglátását az üggyel kapcsolatban. Liziász jelentésében az állt, hogy Pált ’a zsidók Törvényének kérdései felől vádolják, de nem olyasmivel, ami halált vagy bilincset’ érdemelne. Liziász ezután megparancsolta Pál vádlóinak, hogy a panaszaikkal forduljanak Félix helytartóhoz (Cselekedetek 23:29, 30).

Félix kormányzó nem hirdet ítéletet

A tartományi igazságszolgáltatás Félix hatásköréhez tartozott. Ha akarta, követhette a helyi szokást vagy az arisztokrácia tagjai és az állami tisztviselők esetében alkalmazható törvényes büntetőjogot. Ez utóbbit ordónak vagy listának nevezték. Ezenkívül alkalmazhatta az extra ordinem törvénykezést is, amihez bármilyen bűntett esetén folyamodhattak. A tartományi kormányzónak nem azt kellett figyelembe vennie, ahogyan Rómában jártak el, hanem a helyileg általánosan elfogadott eljárásmódot. Így sok minden az ő ítélőképességén múlott.

Nem minden részlete ismert az ókori római törvénykezésnek, ennek ellenére Pál ügye „az extra ordinem tartományi büntetőeljárás egyik példaszerű esetének” tekinthető. A kormányzó a tanácsadóival együtt meghallgatta az egyéni vádakat, majd behívták a vádlottat, hogy szembesítsék a vádlójával. A vádlott védekezhetett, a bizonyítási teher azonban a vádlóra hárult. A magisztrátus bármilyen büntetést kiróhatott, amely szerinte helyénvaló volt. Hozhatott azonnali döntést, vagy meghatározatlan időre elhalaszthatta az ítélkezést. Ez esetben a vádlottat őrizetben tartották. Henry Cadbury tudós szerint „a helytartók a hatalmuknál fogva önkényesen járhattak el, ezért kétségtelenül engedtek »a jogellenes befolyásolásnak«, és hagyták magukat megvesztegetni vagy azért, hogy felmentsenek, vagy éppen elítéljenek valakit, vagy pedig azért, hogy elhalasszák az ítélethozatalt”.

Anániás főpap, néhány idősebb zsidó férfi és Tertullusz hivatalosan vádat emeltek Pál ellen Félix előtt, azt állítva, hogy Pál ’valóságos pestis, aki zendüléseket szít a zsidók között’. Azt vallották, hogy Pál a „názáretiek szektájának” a vezetője, és hogy megpróbálta megszentségteleníteni a templomot (Cselekedetek 24:1–6).

Pál eredeti támadói azt hitték, hogy az apostol bevitte a nem zsidó Trofimuszt a csak zsidók részére fenntartott udvarba * (Cselekedetek 21:28, 29). Szigorúan véve az állítólagos birtokháborító  Trofimusz volt. Ha azonban a zsidók úgy értelmezik Pál feltételezett tettét, hogy az a birtokháborítás bűnpártolása, akkor ezt is főbenjáró bűnnek vehetik, Róma pedig valószínűleg beleegyezik abba, hogy halálbüntetés járjon ezért a bűntettért. Ha tehát Pált a zsidó templomi őrség tartóztatta volna le Liziász helyett, a szanhedrin akadálytalanul bíróság elé állíthatta és elítélhette volna.

A zsidók azzal érveltek, hogy Pál nem a judaizmust, vagyis a törvényes vallást (religio licita) tanítja, hanem azt, amit törvénytelennek, mi több, felforgató jellegűnek kell tekinteni.

Ezenkívül azt állították, hogy Pál „zendüléseket szít minden zsidó között szerte a lakott földön” (Cselekedetek 24:5). Klaudiusz császár azelőtt ítélte el az alexandriai zsidókat, amiért „az egész világon felfordulást szítanak”. Megdöbbentő a hasonlóság! „A vád pontosan megfelelt egy zsidó ellen Klaudiusz principátusa, illetve Néró uralkodásának kezdeti időszaka alatt — állítja A. N. Sherwin-White történész. — A zsidók arról igyekeztek meggyőzni a kormányzót, hogy Pál prédikálása egyenértékű azzal, mintha valaki polgári zavargásokat okozna a birodalom zsidó lakossága körében. A zsidók tudták, hogy a kormányzók senkit sem hajlandók elítélni pusztán vallási vádak alapján, ezért megpróbáltak politikai színezetet vinni a vallási vádba.”

Pál logikusan érvelt a maga védelmében: ’Nem okoztam zavargást. Igaz, a szerint az út szerint járok, amit ők szektának neveznek, de ez azt jelenti, hogy követem a zsidó tantételeket. Bizonyos ázsiai zsidók szították a zendülést. Ha van valami panaszuk, akkor itt kellene lenniük, hogy előadják azt.’ Pál ezzel lényegében vallási vita szintjére vitte a vádakat, amit a zsidók között kell megvitatni, és amibe Róma nemigen tud beleszólni. Félix, aki óvakodott attól, hogy felbosszantsa az amúgy is csökönyös zsidókat, berekesztette a tárgyalást, lényegében kieszközölte a per lezárását. Pált nem adták át a zsidóknak, akik azt állították, hogy ez az eset az ő hatáskörükbe tartozik, a római törvény alapján sem hoztak ellene ítéletet, és nem is engedték szabadon. Félixet nem lehetett ítélethozatalra kényszeríteni, neki pedig amellett, hogy el akarta nyerni a zsidók kegyét, volt még egy oka a halasztásra: azt remélte, hogy Pál lefizeti őt * (Cselekedetek 24:10–19, 26).

Fordulópont Porciusz Fesztusznak köszönhetően

Két évvel később, amikor Porciusz Fesztusz megérkezett Jeruzsálembe, a zsidók ismét előálltak a vádjaikkal. Arra kérték az új kormányzót, hogy adja át Pált az ő igazságszolgáltatásuknak. Fesztusz azonban hajthatatlan volt: „nem római eljárás egy embert kegyből átadni, míg a vádlott szemtől szemben nem áll vádlóival, és lehetőséget nem kap, hogy szóljon a maga védelmében a panaszra nézve.” Harry W. Tajra történész megjegyzi: „Fesztusz azonnal rájött, hogy egy római állampolgárt akarnak meglincselni a törvény színe alatt.” Ezért arra utasította a zsidókat, hogy vigyék az ügyet Cezáreába (Cselekedetek 25:1–6, 16).

Cezáreában a zsidók azt kiabálták, hogy Pálnak „nem szabad tovább élnie”, mégsem tudtak bizonyítékokkal szolgálni, Fesztusz pedig felismerte, hogy Pál semmi halált érdemlőt nem követett el. „Csak saját istenségimádatuk felől volt valami vitájuk vele, és egy bizonyos Jézus felől, aki meghalt, de akiről Pál egyre csak azt bizonygatta, hogy él” — Fesztusz így magyarázta meg a helyzetet egy másik tisztviselőnek (Cselekedetek 25:7, 18, 19, 24, 25).

Pál egyértelműen ártatlan volt a politikai vádakat illetően, viszont a vallási vitában a zsidók alighanem azt hangoztatták, hogy egyedül az ő törvényszékük az, amely arra jogosult, hogy foglalkozzon ezzel az esettel. Vajon Pál elmegy Jeruzsálembe, hogy ítéletet hozzanak az ügyben? Bár Fesztusz megkérdezte őt, hogy elmegy-e, az indítványa igazából értelmetlen  volt. Ha visszaküldenék Pált Jeruzsálembe, ott a vádlók lennének a bírói; ez azt jelentené, hogy kiszolgáltatják a zsidóknak. „A császár bírói széke előtt állok, itt kell megítéltetnem — felelte Pál. — A zsidók ellen semmit nem vétettem . . . , senki sem adhat át nekik kegyből. A császárhoz fellebbezek!” (Cselekedetek 25:10, 11, 20).

Mivel egy római szájából hangzottak el ezek a szavak, ezért felfüggesztették az összes tartományi eljárást. A vádlottnak a fellebbezéshez (provocatio) való joga „tényleges, átfogó és hatásos” volt. Fesztusz, miután beszélt a tanácsadóival a jogi részletekről, a következőt jelentette ki: „A császárhoz fellebbeztél: a császárhoz fogsz menni” (Cselekedetek 25:12).

Fesztusz örült, hogy megszabadul Páltól, mert mint ahogy pár nappal később beismerte II. Heródes Agrippának, az eset tanácstalanná tette. Fesztusznak ezután jelentést kellett írnia az ügyről a császárnak, ő azonban nem tudott kiigazodni a vádakon, melyek összefonódtak a rendkívül bonyolult zsidó törvénnyel. Agrippa viszont jártas volt benne, így amikor érdeklődést mutatott az ügy iránt, Fesztusz rögtön megkérte, hogy segítsen neki megfogalmazni a levelet. Mivel nem tudta felfogni Pál Agrippa előtt tett kijelentéseinek az értelmét, Fesztusz így kiáltott fel: „Őrült vagy, Pál! A nagy tanultság őrületbe kerget!” Agrippa ellenben mindent tökéletesen értett. „Mindjárt meggyőzöl, és kereszténnyé teszel” — mondta. Bárhogyan érzett is Fesztusz és Agrippa Pál érveit hallva, abban egyetértettek, hogy Pál ártatlan, és szabadon bocsáthatták volna, ha nem fellebbez a császárhoz (Cselekedetek 25:13–27; 26:24–32).

Az ügy lezárul

Pál, amikor megérkezett Rómába, magához hívatta a zsidók főembereit, nem csupán azért, hogy prédikáljon nekik, hanem azért is, hogy megtudja, mi mindent hallottak felőle. Ez részben felfedte volna a vádlói szándékait, ugyanis a jeruzsálemi elöljárók gyakran fordultak segítségért a Rómában élő zsidókhoz, ha peres ügyről volt szó. Pál megtudta, hogy felőle semmilyen utasítást sem kaptak. Miközben a bírósági tárgyalásra várt, Pálnak megengedték, hogy házat béreljen magának, és szabadon prédikáljon. Ez a fajta engedékenység annak a jele lehetett, hogy a rómaiak szemében Pál ártatlan volt (Cselekedetek 28:17–31).

Pál még két évig őrizetben maradt. Vajon miért? A Biblia nem közöl erről részleteket. A fellebbezőt általában addig tartották felügyelet alatt, amíg a vádlói meg nem jelentek a vádemelésre. Előfordulhat, hogy a jeruzsálemi zsidók — miután felismerték, mennyire gyengék a vádjaik — sosem mentek el Rómába. Pál elhallgattatásának a leghatékonyabb módszere a lehető leghosszabb távon talán az volt, ha nem jelennek meg. Bármi volt is az oka Pál őrizetben tartásának, úgy tűnik, végül Néró elé állt. Ártatlannak nyilvánították, szabadon engedték, és ezután folytathatta misszionáriusi tevékenységét — a letartóztatása után mintegy öt évvel később (Cselekedetek 27:24).

Az igazság ellenségei a „törvény színe alatt” régóta próbálják akadályozni a keresztények prédikálómunkáját. Ez nem kell hogy meglepjen bennünket. Jézus azt mondta: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Zsoltárok 94:20; János 15:20). Jézus ugyanakkor biztosítja számunkra a szabadságot ahhoz, hogy hirdethessük a jó hírt az egész világon (Máté 24:14). Így Pál apostolhoz hasonlóan, aki kiállta az üldözést és az ellenségeskedést, ma Jehova Tanúi is ’védelmezik és törvényesen megerősítik a jó hírt’ (Filippi 1:7).

[Lábjegyzetek]