Élettörténet

Jehova „a szokásosnál nagyobb erőről” gondoskodik

HELEN MARKS ELMONDÁSA ALAPJÁN

Tikkasztó nyári nap volt 1986-ban. Én várakoztam egyedül a vámkezelésre Európa egyik legeldugottabb repülőterén, Albánia fővárosában, Tiranában. Ez az ország „a világ első ateista államának” kiáltotta ki magát.

BIZONYTALANSÁGGAL és félelemmel vegyes érzésekkel figyeltem, amint egy felfegyverzett tiszt kezdi átkutatni a csomagomat. Ha bármi olyat mondanék vagy tennék, ami gyanút keltene benne, engem máris kitoloncolnának az országból, az odakint rám várókra pedig a börtön vagy a munkatábor várna. Szerencsére sikerült barátságosabb modorra rávenni a tisztet azzal, hogy adtam neki egy kis kekszet meg rágógumit. De hogy kerültem én, egy jócskán a hatvanas éveiben járó asszony ebbe a helyzetbe? Hogyan jutottam oda, hogy kockára tegyem a kényelmes életet, és vállaljam a veszélyt, a Királyság-érdekeket előmozdítva egy olyan országban, mely a marxizmus—leninizmus egyik utolsó erődítményeként volt ismert?

Egy betegeskedő lány — tele kérdésekkel

Krétán, Ierápetrában születtem 1920-ban; születésem után két évvel édesapám meghalt tüdőgyulladásban. Édesanyám szegény volt, és írástudatlan. Négy gyerek közül én voltam a legfiatalabb, és mivel sárgaságban szenvedtem, sápadt és beteges voltam. A szomszédok azt javasolták édesanyának, hogy a figyelmét meg kevéske kis vagyonát inkább a három egészségesebb gyerekre fordítsa, engem pedig hagyjon meghalni. Örülök, hogy nem hallgatott a tanácsukra.

 Azért, hogy apa lelke biztosan az égbe kerüljön, anya gyakran kiment a temetőbe, és ilyenkor sokszor kérte meg az ortodox papot egy vallásos szertartásra. Persze, ez nem volt ám ingyen! Még most is emlékszem egy zimankós karácsonyi napra, ahogy hazaért a temetőből, én meg ott csoszogtam mellette. Az utolsó fillérünket adtuk oda a papnak. Otthon anya főzött nekünk, gyerekeknek egy kis zöldséget, majd átment a másik szobába, üres gyomorral, arcán a kétségbeesés könnyeivel. Nem sokkal ezután összeszedtem a bátorságomat, és elmentem a paphoz, hogy megkérdezzem, miért kellett apának meghalnia, és miért kell a szegény édesanyámnak fizetnie a papnak. Zavartan és halkan ezt válaszolta: „Isten magához vette őt. Ilyen az élet. Majd túl leszel rajta.”

Válaszát nehezen tudtam összeegyeztetni a miatyánkkal, amelyet az iskolában tanultam. Emlékszem, milyen gyönyörűek és sokatmondóak voltak számomra ennek az imának a bevezető szavai: „Atyánk az egekben, szenteltessék meg a neved. Jöjjön el a királyságod. Legyen meg az akaratod, mint az égben, úgy a földön is” (Máté 6:9, 10). Ha Isten azt akarja, hogy legyen meg az ő akarata itt a földön, akkor miért kell annyit szenvednünk?

Kérdésemre majdnem megkaptam a választ, amikor 1929-ben Emmanuel Lionoudakisz *, Jehova Tanúi egyik teljes idejű prédikálója meglátogatta az otthonunkat. Amikor anya megkérdezte, mit akar, Emmanuel nem szólt egy szót sem, csak átnyújtott egy bizonyságtevő kártyát. Anya odaadta nekem a kártyát, hogy olvassam el. Mivel még csak kilencéves voltam, alig értettem belőle valamit. Anya azt hitte, hogy ez a hozzánk látogató prédikáló néma, ezért így válaszolt: „Szegény! Maga nem tud beszélni, én meg nem tudok olvasni.” Majd kedvesen búcsút intett neki.

Néhány évvel később aztán megtaláltam a választ. A bátyám, Emmanuel Paterakisz * ugyanettől a teljes idejű szolgától kapott egy Jehova Tanúi által kiadott füzetet Hol vannak a halottak? címmel. Elolvastam, és megkönnyebbültem, amikor megtudtam, hogy apát nem Isten vette el. Felismertem, hogy a halál az emberi tökéletlenség következménye, és hogy apa most vár a feltámadásra, melyre a paradicsomi földön kerül majd sor.

„Ez a könyv tönkretesz téged!”

A Biblia igazsága felnyitotta a szemünket. Találtunk egy régi Bibliát, amely még apáé volt, és elkezdtük tanulmányozni, sokszor gyertyafénynél, a kandalló mellett. Mivel én voltam az egyetlen fiatal nő a környéken, aki érdeklődött a Biblia iránt, nem vontak be a helyi Tanúk kis csoportjának tevékenységeibe. Egy ideig komolyan azt gondoltam, hogy ennek a vallásnak csak férfiak lehetnek a tagjai — ez az elképzelésem persze nem volt helyes.

A bátyám prédikálómunka iránt érzett buzgalma engem is fellelkesített. A rendőrség rövidesen kezdett különleges figyelmet szentelni a családunknak. Rendszeresen meglátogattak — a legkülönfélébb időpontokban, akár éjjel, akár nappal —, hogy házkutatást végezzenek, Emmanuelt és kiadványokat keresve. Élénken emlékszem arra, amikor egy pap eljött, és megpróbált meggyőzni minket, hogy térjünk vissza az egyházhoz. Amikor Emmanuel megmutatta neki a Bibliából, hogy Isten neve Jehova, a pap kikapta a kezéből a Bibliát, és fenyegetően lobogtatva azt a bátyám arca előtt, ezt kiabálta: „Ez a könyv tönkretesz téged!”

Amikor Emmanuel 1940-ben megtagadta a katonai szolgálatot, letartóztatták, és az albán frontra küldték. Elveszítettük vele a kapcsolatot, és azt hittük, meghalt. Két évvel később azonban meglepetésünkre levelet kaptunk tőle egy börtönből. Élt és jól volt! Az egyik bibliavers, melyet levelében idézett, kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött: „az Úr szemei forognak az egész földön, hogy hatalmát megmutassa azokhoz, a kik ő hozzá teljes szívvel ragaszkodnak” (2Krónika 16:9). Milyen nagy szükségünk volt erre a bátorításra!

 Emmanuel a börtönből meg tudott kérni néhány testvért, hogy látogassanak meg engem. Rögtön megszervezték, hogy keresztény összejöveteleket tartsunk titokban egy farmon, a városon kívül. Nem is sejtettük, hogy figyelnek minket. Egyik vasárnap felfegyverzett rendőrök vettek körül bennünket. Feltereltek egy nyitott teherautóra, és végigvittek a városon. Szinte még most is hallom, amint az emberek kicsúfolnak és kinevetnek minket, de Jehova a szelleme által belső békét adott nekünk.

Átvittek egy másik városba, ahol aztán mindannyiunkat sötét, piszkos cellákba dobtak. Az én cellámban az illemhely egy nyitott vödör volt, melyet naponta egyszer ürítettek ki. Nyolc hónap börtönre ítéltek, mivel a csoport „tanítójának” tartottak. Ám egy testvér, aki szintén ott volt bebörtönözve, elintézte, hogy az ügyvédje képviseljen minket, akinek azután sikerült kivívnia a szabadulásunkat.

Új élet

Amikor Emmanuel kiszabadult a börtönből, elkezdte látogatni az athéni gyülekezeteket mint körzetfelvigyázó. Én 1947-ben költöztem Athénba. Ott végre találkozhattam egy nagy csoport Tanúval — nem csak férfiakkal, hanem nőkkel és gyerekekkel is! Végül 1947 júliusában jelképeztem Jehovának tett önátadásomat vízben való megkeresztelkedéssel. Az volt az álmom, hogy misszionárius leszek, így elkezdtem egy esti iskolát, ahol angolt tanultam. Majd 1950-ben úttörő lettem. Anya odaköltözött hozzám, és ő is elfogadta a Biblia igazságát. Jehova Tanúja maradt egészen a 34 évvel később bekövetkezett haláláig.

Még ugyanabban az évben találkoztam John Marksszal (Markopulosszal), aki az Egyesült Államokból jött, és köztiszteletben álló, szellemi ember volt. John Albánia déli részén született, és miután kivándorolt az Egyesült Államokba, Jehova Tanúja lett. 1950-ben azért jött Görögországba, hogy vízumot szerezzen Albániába, mely abban az időben a külvilágtól elzárt, a kommunizmus legszigorúbb formája által uralt ország volt. Bár John már 1936 óta nem látta a családját, mégsem engedték be Albániába. Megérintette a szívemet a Jehova szolgálata iránti buzgalma, és a testvériség iránt érzett mélységes szeretete. 1953. április 3-án összeházasodtunk, majd elköltöztem vele  új otthonunkba, New Jersey-be, az Egyesült Államokba.

Hogy gondoskodni tudjunk magunkról, mialatt teljes időben prédikálunk, Johnnal volt egy kis üzletünk a tengerparton New Jerseyben: reggelit készítettünk a halászoknak. Csak a nyári hónapokban dolgoztunk, hajnaltól reggel kilenc óráig. Igyekeztünk egyszerű életet élni, és a szellemi tevékenységekre összpontosítottunk, így az időnk legnagyobb részét a prédikálómunkában tudtuk tölteni. Mivel arra kértek, hogy szolgáljunk ott, ahol nagyobb szükség van prédikálókra, az évek során több városban is laktunk. Ezeken a helyeken Jehova támogatásával segítettünk az érdeklődő személyeknek, gyülekezeteket alapítottunk, és Királyság-termek építésében is részt vettünk.

Segítettünk a szükséget szenvedő testvéreinknek

Hamarosan egy izgalmas, új lehetőség nyílt meg előttünk. A felelős testvérek szerették volna felvenni a kapcsolatot keresztény hittársainkkal a balkáni országokban, ahol a munkánk betiltás alatt volt. Jehova Tanúi azokban az országokban évekig a nemzetközi testvériségtől elszigetelten éltek, szellemi táplálékot alig vagy egyáltalán nem kaptak, és kegyetlen ellenállást kellett elviselniük. Legtöbben állandó rendőri felügyelet alatt álltak, sokan börtönökben vagy munkatáborokban sínylődtek. Égetően szükségük volt Biblián alapuló kiadványokra, vezetésre és bátorításra. Egy Albániából érkezett, kódolt üzenet például így hangzott: „Imádkozzatok az Úrhoz értünk. Minden házban elkobozzák az irodalmat. Nem engedik, hogy tanulmányozzunk. Hárman börtönben.”

Így 1960 novemberében hat hónapos körútra indultunk, melynek során ellátogattunk  néhány balkáni országba. Kétségtelenül „a szokásosnál nagyobb erőre”, Istentől kapott bátorságra, elszántságra és leleményességre volt szükségünk, hogy véghezvigyük megbízatásunkat (2Korintus 4:7). Első úti célunk Albánia volt. Párizsban vettünk egy autót, és nekivágtunk. Amikor Rómába értünk, csak Johnnak sikerült vízumot szereznie Albániába. Nekem tovább kellett mennem Athénba, és ott várni rá.

John 1961 februárjának végén ért Albániába, és március végéig maradt ott. Tiranában 30 testvérrel találkozott személyesen. Milyen boldogok voltak, amikor megkapták az oly nagyon óhajtott irodalmat és bátorítást! A kinti világból már 24 éve senki sem látogatta meg őket!

Johnt meghatotta az ottani testvérek feddhetetlensége és kitartása. Megtudta, hogy sokan elvesztették a munkájukat, és sokakat bebörtönöztek, amiért nem vettek részt a kommunista állam tevékenységeiben. Különösen megindította, amikor két nyolcvanas éveiben járó testvér körülbelül 100 dollár értékű adományt adott oda neki a prédikálómunka támogatására. Évekbe tellett, míg összespórolták csekélyke kis nyugdíjukból.

John ott-tartózkodásának utolsó napja 1961. március 30-a volt, Jézus halálának az emlékünnepe. John tartotta az emlékünnepi előadást, amelyen 37-en vettek részt. Az előadás befejeztével a testvérek sietve kivezették Johnt a hátsó ajtón, és a durrësi kikötőbe vitték, ahonnan egy török kereskedőhajóval elhajózott a görögországi Píreasz (Pireusz) felé.

Boldog voltam, hogy biztonságban és épségben kaptam vissza őt. Ekkor nekivághattunk kockázatos utunk hátralévő részének. Még három balkáni országba látogattunk el, ahol a munkánk szintén betiltás alatt állt — veszélyes vállalkozás volt ez, hisz bibliai irodalommal, írógépekkel és hasonló dolgokkal voltunk felszerelkezve. Kiváltságunk volt találkozni néhány rendkívül lojális testvérrel és testvérnővel, akik készek voltak kockára tenni a munkájukat, a szabadságukat, sőt, még az életüket is Jehováért. Buzgalmuk és őszinte szeretetük nagyon ösztönzőleg hatott ránk. Nagy hatással volt ránk az is, hogy Jehova „a szokásosnál nagyobb erőről” gondoskodott.

Utazásunk sikeres befejezése után visszatértünk az Egyesült Államokba. Az elkövetkező években különféle módszerekkel igyekeztünk irodalmat küldeni Albániába, és jelentést kapni a testvéreink tevékenységéről.

Gyakran utazásokban, veszélyekben

Teltek az évek, és végül 1981-ben John 76 évesen meghalt, én pedig egyedül maradtam. Unokahúgom, Evangelia és a férje, Giórgosz Orfanidisz kedvesen befogadtak engem, és valódi támaszaim azóta is mind érzelmi, mind gyakorlati szempontból. Ők is tapasztalták Jehova támogatását annak idején, amikor Szudánban szolgáltak betiltás alatt. *

Idővel a testvérek újra megpróbálták felvenni a kapcsolatot az Albániában élő testvérekkel. Mivel a férjem rokonai ott éltek, engem kérdeztek meg, hogy szívesen elmennék-e abba az országba. Hát persze, hogy igent mondtam!

Hónapokig tartó, kitartó próbálkozások után 1986 májusában végre megkaptam a vízumot az athéni albán nagykövetségen. A diplomáciai testület tagjai komolyan figyelmeztettek, hogy bármi történik, a külvilágtól ne számítsak segítségre. Amikor egy utazási ügyintézőtől repülőjegyet akartam vásárolni Albániába, teljesen megrökönyödött. De nem hagytam, hogy a félelem megállítson, így hamarosan ott ültem az egyetlen létező Athén—Tirana járat fedélzetén, melyet hetente csak egyszer indítottak. Csak három nagyon idős albán férfi ült azon a gépen, ők egészségi okokból voltak Görögországban.

Amint a gép leszállt, betessékeltek egy üres, pajtaszerű építménybe, mely vámhivatalként szolgált. Bár a férjem öccse és húga nem voltak Jehova Tanúi, készségesen segítettek nekem, hogy kapcsolatba lépjek a néhány itt élő testvérrel. A törvény alapján tájékoztatniuk kellett a helyi vezetőséget az érkezésemről, így hát  a rendőrség szigorú megfigyelése alatt álltam. A rokonaim ezért azt javasolták, hogy maradjak náluk, míg keresnek két tiranai testvért, és elhozzák őket hozzám.

Abban az időben egész Albániában kilenc önátadott testvérről tudtunk. Az évekig tartó betiltás, az üldözés és a szigorú felügyelet nagyon óvatossá tette őket. Mély barázdák szántották homlokukat. Miután elnyertem a két testvér bizalmát, az első kérdésük ez volt: „Hol vannak az Őrtornyok?” Éveken keresztül összesen két régi könyvvel kellett beérniük — még Bibliájuk sem volt!

Részletesen elmondták, milyen kegyetlen intézkedéseket hozott a kormány ellenük. Beszéltek egy drága testvérről, akinek eltökélt szándéka volt, hogy politikailag semleges marad a közelgő választáson. Mivel mindent az állam felügyelt, az ő semlegessége azt jelentette, hogy a családja nem fog élelmiszert kapni. Gyermekeire, akik már házasságban éltek, a családjukkal együtt börtön várt, annak ellenére, hogy nekik semmi közük sem volt édesapjuk vallásos nézeteihez. Azt mondják, hogy a testvért a családtagjai félelmükben a szavazás előtti éjszakán megölték, a holttestét bedobták egy kútba, és később azt állították róla, hogy rémültében öngyilkos lett.

Szívszorító volt látni, milyen szegények azok a keresztény hittársaink. Ennek ellenére, amikor megpróbáltam adni mindegyiküknek egy-egy 20 dollárost, nem fogadták el, hanem ezt mondták: „Csak szellemi táplálékot szeretnénk.” Ezek a drága testvérek évtizedekig éltek egy olyan diktatórikus uralom alatt, amelynek sikerült a lakosság nagy részébe belenevelnie az ateizmust. De a testvérek hite és elszántsága ugyanolyan erős volt, mint a többi Tanúé bárhol a világon. Két héttel később elhagytam Albániát; az ott-tartózkodásom alatt elmélyült bennem az a meggyőződés, hogy Jehova képes „a szokásosnál nagyobb erőről” gondoskodni még a legnehezebb körülmények között is.

Később 1989-ben és 1991-ben is kiváltságom volt ellátogatni Albániába. Amint a szólás- és vallásszabadság kezdett kibontakozni abban az országban, Jehova imádóinak a száma gyorsan nőtt. Az önátadott keresztények kicsiny csoportja, mely 1986-ban volt ott, mostanra több mint 2200 tevékeny hírnököt számláló csapattá nőtt. Köztük volt a férjem húga, Melpó is. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy Jehova bőven megáldotta azt a hűséges csoportot.

Megelégedett élet — Jehova erejével

Ahogy visszatekintek, meg vagyok győződve afelől, hogy munkánk — Johné és az enyém — nem volt hiábavaló. Fiatalságunk erejét a legjobb módon használtuk fel. A teljes idejű szolgálat minden más törekvésnél nagyobb értelmet adott az életünknek. Boldog vagyok, hogy olyan sok kedves embernek segíthettünk megismerni a Biblia igazságát. Most, ebben az előrehaladott korban teljes szívvel arra buzdítom a fiatalokat, hogy ’emlékezzenek meg Teremtőjükről ifjúságuk idejében’ (Prédikátor 12:3).

Már 81 éves vagyok, de még mindig a jó hír teljes idejű hirdetőjeként tudok szolgálni. Korán kelek, és tanúskodok az embereknek a buszmegállókban, parkolókban, az utcán, üzletekben vagy a parkokban. Az időskorral járó gondok megnehezítik az életet, de szerető szellemi testvéreim és testvérnőim — nagy szellemi családom —, valamint az unokahúgom családja igazi támaszt jelentenek nekem. Ami a legfontosabb, megtanultam, hogy „a szokásosnál nagyobb erő az Istené . . . , és nem magunkból való” (2Korintus 4:7).

[Lábjegyzetek]

[Kép a 25. oldalon]

Fent: John (bal szélen) és én (középen) a bátyámmal, Emmanuellel (a bal oldalamon) és édesanyánkkal (Emmanuel másik oldalán), valamint Bétel-szolgák egy csoportjával Athénban, 1950-ben

[Kép a 25. oldalon]

Balra: Johnnal a tengerparti üzletünknél New Jersey-ben, 1956-ban

[Kép a 26. oldalon]

Kerületkongresszus Tiranában, 1995-ben

[Kép a 26. oldalon]

A tiranai Bétel épületegyüttese, melyet 1996-ban fejeztek be

[Kép a 26. oldalon]

Fent: részlet egy 1940-es „Őrtoronyból”, melyet titokban fordítottak albán nyelvre

[Kép a 26. oldalon]

Unokahúgommal, Evangelia Orfanidisszel (jobbra) és a férjével, Giórgosszal