Két testvér, kétféle gondolkodásmód

A SZÜLŐK döntései elkerülhetetlenül hatással vannak a gyermekekre. Ez igaz ma is, de igaz volt az Éden kertjében is. Ádám és Éva lázadó életútja nagy hatással volt az emberiség egészére (1Mózes 2:15, 16; 3:1–6; Róma 5:12). Ám ha akarjuk, mindegyikünknek van lehetőségünk arra, hogy jó kapcsolatot építsünk ki a Teremtőnkkel. Ezt mutatja a Káinról és Ábelről, az emberiség történelmének első testvérpárjáról szóló beszámoló is.

A Biblia nem írja, hogy Isten beszélt-e Ádámmal és Évával, miután kiűzte őket az Édenből, de az biztos, hogy Jehova nem zárkózott el a fiaik elől. Káin és Ábel a szüleiktől nyilván megtudták, mi történt. Láthatták a ’kerubokat és a villogó pallos lángját, amelyek az élet fájának útját őrizték’ (1Mózes 3:24). Láthatták azt is, hogy igaz, amit Isten mondott, az élet velejárója lett az izzadság és a fájdalom (1Mózes 3:16, 19).

Káin és Ábel biztosan tudott arról is, hogy mit mondott Jehova a kígyónak: „ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (1Mózes 3:15). Káin és Ábel eleget tudtak Jehováról ahhoz, hogy megfelelő kapcsolatot építhessenek ki vele.

Ha Káin és Ábel elgondolkodott Jehova próféciáján, a tulajdonságain, és azon, hogy ő a szerető Jótevőjük, akkor biztosan arra éreztek indíttatást, hogy igyekezzenek elnyerni Isten helyeslését. De milyen mértékben dédelgették magukban ezt a vágyat? Vajon eleget tettek belső vágyuknak, hogy Istent imádják, és olyan szellemiséget fejlesztettek ki magukban, hogy hittek őbenne? (Máté 5:3).

A testvérek felajánlásai

Amikor eljött az ideje, Káin és Ábel Isten elé vitte felajánlását. Káin a föld gyümölcsét vitte, Ábel pedig nyájának első elléséből ajánlott fel (1Mózes 4:3, 4). Ekkor körülbelül 100 évesek lehettek, Ádám ugyanis 130 évesen nemzette fiát, Sétet (1Mózes 4:25; 5:3).

Káin és Ábel felajánlása azt mutatta, hogy elismerték bűnös állapotukat, és szerették volna elnyerni Isten kegyét. Biztos gondoltak néha arra az ígéretre, amelyet Jehova mondott a kígyóról és az asszony Magváról. De hogy mennyi időt fordított Káin és Ábel arra, hogy jó kapcsolatot építsen ki Jehovával, azt nem tudjuk. Ám ahogy Isten fogadta felajánlásaikat, abból kiderül, mik voltak legbensőbb gondolataik.

Néhány tudós azt mondja, Éva Káint tekintette a „magnak”, amely majd elpusztítja a kígyót, ugyanis Káin születésekor ezt mondta: „Nyertem férfiat az Úrtól” (1Mózes 4:1). Ha Káin is így vélekedett, akkor nagyot tévedett. Ábel áldozatát azonban hit jellemezte, így hát „hit által ajánlott fel Ábel értékesebb áldozatot az Istennek, mint Káin” (Héberek 11:4).

Ábel szellemi téren éleslátó volt, Káin viszont nem. De nem ez volt az egyetlen különbség a két testvér között. Gondolkodásmódjukban is különböztek. Ezért „tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára. Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte.” Igen  valószínű, hogy Káin csak felszínesen gondolkodhatott a felajánlásról, s csak gépiesen mutatta be azt. Istennek azonban nem tetszett ez a formális imádat. Káin engedte, hogy gonoszság telepedjen meg a szívében, és Jehova tisztán látta, hogy rosszak az indítékai. Amikor Isten elutasította áldozatát, Káin kimutatta, milyen is a gondolkodásmódja valójában. Nem igyekezett helyrehozni a történteket, hanem még „haragra [is] gerjede és fejét lecsüggeszté” (1Mózes 4:5). Viselkedése gonosz gondolkodásról és hajlamokról árulkodott.

A figyelmeztetés és a válasz

Mivel Isten tudta jól, milyen Káin gondolkodásmódja, tanácsképpen így szólt hozzá: „Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet? Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta” (1Mózes 4:6, 7).

Mi is levonhatjuk ebből a tanulságot. A bűn valójában ott leselkedik az ajtónál, készen arra, hogy felfaljon minket. Isten azonban szabad akaratot adott nekünk, és mi dönthetünk a jó mellett. Jehova kérte Káint, hogy ’cselekedjen jól’, nem erőltette rá, hogy meg kell változnia. Káin a maga feje után ment.

Az ihletett beszámoló így folytatódik: „És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt” (1Mózes 4:8). Káin tehát engedetlen, hidegvérű gyilkos lett. A megbánás halvány jelét sem mutatta, amikor Jehova megkérdezte tőle: „Hol van Ábel a te atyádfia?”, hanem érzéketlenül és pimaszul így felelt: „Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?” (1Mózes 4:9). Ez a nyílt hazugság és a felelősségérzet teljes hiánya feltárta, milyen szívtelen Káin.

Jehova megátkozta Káint, és száműzte az Éden környékéről. A földre kimondott átok nyilván még inkább vonatkozott Káinra, hiába művelte, a föld nem termett. Bujdosóvá és vándorrá kellett válnia a földön. Káinnak a súlyos büntetés miatti panasza mutatta,  hogy attól félt, valaki még megbosszulja rajta a fivérgyilkosságot, de megbánást, azt egyáltalán nem mutatott. Jehova ekkor „megbélyegzé” Káint — valószínűleg egy ünnepélyes kijelentéssel, amiről a többiek tudhattak, hallhattak —, nehogy bosszúból megöljék (1Mózes 4:10–15).

Ezután „elméne Kain az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre” (1Mózes 4:16). Feleségül vette egyik húgát vagy unokahúgát, majd épített egy várost, amelyet elsőszülött fiáról, Hánókhról nevezett el. Káin leszármazottja, Lámek ugyanolyan erőszakos hajlamúnak bizonyult, mint istentelen ősapja. Ám Káin családfájának vége szakadt az Özönvízzel Noé napjaiban (1Mózes 4:17–24).

Tanulság nekünk

Tanulhatunk mi is a Káinról és Ábelről szóló történetből. János apostol arra figyelmezteti a keresztényeket, hogy szeressék egymást, „nem úgy, mint Káin, aki a gonosztól származott, és legyilkolta a testvérét”. Káin „cselekedetei gonoszak voltak, a testvérééi viszont igazságosak”. János még kijelenti: „Aki gyűlöli a testvérét, az mind emberölő, és tudjátok, hogy e g y emberölőnek sincs örök élete, amely megmaradna őbenne.” Hogy miként bánunk testvéreinkkel, az bizony hatással van Istennel való kapcsolatunkra, és arra, hogy milyen kilátásaink vannak a jövőben az életre. Ha gyűlöljük valamelyik hittársunkat, akkor nem élvezhetjük Isten helyeslését (1János 3:11–15; 4:20).

Káin és Ábel nyilván egyforma nevelést kapott, ám Káinból hiányzott az Istenbe vetett hit. Sőt, olyan szellem mutatkozott meg benne, mint amilyen az Ördögé, a legelső ’emberölőé és a hazugság atyjáé’ (János 8:44). Káin életéből azt tanulhatjuk, hogy mindannyian magunk dönthetünk; hogy akik a bűn mellett döntenek, azok elszakítják magukat Istentől; s hogy Jehova végrehajtja ítéletét azok felett, akik nem tanúsítanak megbánást.

Ábel viszont hitet gyakorolt Jehovában. „Hit által ajánlott fel Ábel értékesebb áldozatot az Istennek, mint Káin, és e hit által tanúságot nyert arról, hogy igazságos, ugyanis az Isten tanúságot tett az ajándékait illetően.” Bár a Szentírásban egyetlen szót sem jegyeztek fel, melyet Ábel mondott, példamutató hite által „mégis beszél” (Héberek 11:4).

Ábel volt az első azok hosszú sorában, akik megőrizték feddhetetlenségüket. Nincs elfeledve vére, mely ’Jehovához kiáltott a földről’ (1Mózes 4:10; Lukács 11:48–51). Ha hitet gyakorlunk, mint Ábel, akkor mi is értékes és maradandó kapcsolatot ápolhatunk Jehovával.

[Kiemelt rész a 22. oldalon]

A FÖLDMŰVES ÉS A PÁSZTOR

Ádám eredeti, Istentől kapott felelősségei közé tartozott az, hogy művelje a földet, és gondoskodjon az állatokról (1Mózes 1:28; 2:15; 3:23). Egyik fia, Káin, földműves lett, Ábel pedig pásztor (1Mózes 4:2). Ha az emberek akkoriban csak gyümölcsöt és zöldséget ettek az Özönvíz utáni időkig, akkor miért volt szükség juhtenyésztésre? (1Mózes 1:29; 9:3, 4).

A juhoknak a gyarapodáshoz emberi törődésre volt szükségük. Ábel foglalkozása bizonyítja, hogy már az emberiség történelmének kezdetétől fogva tartanak az emberek ilyen háziállatokat. A Szentírás nem beszél róla, hogy az első emberek felhasználták-e táplálékforrásként az állatok tejét, vagy sem, de még a vegetáriánusok is felhasználhatják a juhok gyapját. Ha pedig egy juh elhullik, hasznát vehetik az irhának. Ádámnak és Évának például Jehova „bőr ruhákat” adott (1Mózes 3:21).

Akárhogy történt is, az ésszerűnek tűnik, hogy Káin és Ábel eleinte együttműködött. Olyasmit termeltek, amire a családban a többieknek szükségük volt, hogy legyen ruhájuk, és jól tudjanak táplálkozni.

[Kép a 23. oldalon]

Káin „cselekedetei gonoszak voltak, a testvérééi viszont igazságosak”