Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

A jó hír méltó arra, hogy buzgón hirdessük

A jó hír méltó arra, hogy buzgón hirdessük

A jó hír méltó arra, hogy buzgón hirdessük

JÉZUS szerint a jó hírhez való ragaszkodás és a hirdetésében való kitartás még az ember jelenlegi életénél is fontosabb, Pál pedig felismerte, hogy a jó hír hűséges hirdetése létfontosságú (Márk 8:35; 1Korintus 9:16; 2Timóteus 1:8). Az ember talán elveszíti a számára legkedvesebb dolgokat, sőt még üldözést is elszenvedhet, de cserébe százannyit kap most, „házakat, fivéreket, nővéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket”, ezenkívül „a dolgok eljövendő rendszerében pedig örök életet” (Márk 10:29, 30).

A jó hír a próbakő, amely által az emberiséget megítélik: a jó hír elfogadása és az annak való engedelmesség megmentést eredményez, elvetése és az engedetlenség pedig pusztulást von maga után (1Péter 4:5, 6, 17; 2Tesszalonika 1:6–8). Különösképpen ezt a tényt szem előtt tartva, tiszta indítéktól vezettetve, és szívből, a hallgatók iránt érzett szeretetből kell prédikálnunk a jó hírt. Az apostolok annyira értékelték a jó hír életet adó jelentőségét és annyira telve voltak Isten szellemével és szeretettel, hogy nemcsak a jó hírt közölték azokkal, akik hallgattak tanításukra, hanem ’saját lelküket is’ (1Tesszalonika 2:8). Isten úgy rendelkezett, hogy a jó hírt hirdetők elfogadhattak anyagi segítséget azoktól, akiknek elvitték a jó hírt (1Korintus 9:11–14). Pál és közeli társai azonban annyira értékelték azt a kiváltságukat, hogy a jó hírt elvihették másoknak, hogy gondosan kerülték, hogy anyagi hasznot húzzanak a prédikálásból, illetve ennek még a látszatát is kerülték. Pál apostol leírja ezzel kapcsolatos tetteit az 1Korintus 9:15–18-ban és az 1Tesszalonika 2:6, 9-ben.

A jó hír ellenségei

Voltak, akik hevesen küzdöttek a jó hír terjesztése ellen. Az ellenségeskedés forrását az apostol így azonosította: „Ha pedig leplezett is a jó hír, melyet hirdetünk, azok között leplezett, akik elvesznek, akik között a dolgok ezen rendszerének istene megvakította a nem hívők elméjét, hogy ne ragyogjon át a Krisztusról szóló dicsőséges jó hír megvilágosító fénye, aki az Isten képmása” (2Korintus 4:3, 4). A zsidó vallási vezetők voltak a jó hír legelső ellenségei. Az ő ellenségeskedésük ugyanakkor jót eredményezett a nem zsidók vagy a nemzetekből valók számára, mivel megnyitotta a nem zsidók előtt a lehetőséget arra, hogy ők is részesei legyenek az ígéretnek „Krisztus Jézussal egységben a jó hír révén” (Róma 11:25, 28; Efézus 3:5, 6).

A jó hír ellenségei sok szenvedést okoztak a keresztényeknek. Ez pedig szükségessé tette, hogy az apostolok keményen küzdjenek az uralkodók előtt is a jó hír védelmezéséért és törvényes megerősítéséért, hogy így az a lehető legnagyobb szabadsággal terjedhessen (Filippi 1:7, 16; vesd össze: Márk 13:9–13; Cselekedetek 4:18–20; 5:27–29).

Jézus földi szolgálata és visszatérése

Említésre méltó, hogy Keresztelő János körülbelül hat hónappal azelőtt, hogy Jézus odament volna hozzá megkeresztelkedni, már prédikálta: „Tanúsítsatok megbánást, mert elközeledett az egek királysága”, és amikor Jézus megjelent, János ezt mondta, miközben Jézusra mutatott: „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Máté 3:1, 2; János 1:29). Így ő az emberek figyelmét a régen várt messiási Királyra irányította (Cselekedetek 19:4).

Míg Jézus a földön volt, ő és tanítványai bejelentették: „elközeledett az egek királysága” (Máté 4:17; 10:7). Jézus mint Krisztusként felkent király a következőket mondta a farizeusoknak, az ellenségeinek: „az Isten királysága közöttetek van” (Lukács 17:20, 21). Ez volt Jézus földi szolgálata alatt a jó hír témája, vagyis ez állt a középpontjában. Ugyanakkor nincs arról beszámoló, hogy Jézus halála után a tanítványai azt hirdették volna a Királyságról, hogy az „elközeledett”, vagy előttük áll. Inkább azt a jó hírt hirdették, hogy Jézus letette életét mint váltságdíjat a megmentés érdekében, felment az égbe, és ott ül Isten jobbján. Ezenkívül Jézusnak egy későbbi időben történő visszatérését, valamint Királyságának eljövetelét is hirdették (Héberek 10:12, 13; 2Timóteus 4:1; Jelenések 11:15; 12:10; 22:20; vesd össze: Lukács 19:12, 15, Máté 25:31).

Jézustól a tanítványai megkérdezték: „mi lesz a jele a jelenlétednek és a dolgok rendszere befejezésének?” Válaszában Jézus felsorolt bizonyos dolgokat, amelyeknek abban az időben kell megtörténniük. Egyebek között ezt mondta: „a királyságnak ezt a jó hírét prédikálni fogják az egész lakott földön tanúságul minden nemzetnek; és akkor jön el a vég” (Máté 24:3, 14; Márk 13:10; vesd össze: Kolosszé 1:23). A János apostol által körülbelül i. sz. 96-ban kapott Jelenésekben az apostol látott ’egy angyalt repülni az ég közepén’, akinél „örökkévaló jó hír volt”, „hogy örömüzenetként hirdesse azoknak, akik a földön laknak, és minden nemzetnek, törzsnek, nyelvnek és népnek, és harsány hangon ezt mondta: »Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert elérkezett ítéletének órája«” (Jelenések 14:6, 7). Ezek az ihletett kijelentések arra mutatnak rá, hogy az „utolsó napokban” a Királyság jó hírének páratlan hirdetése fog folyni.