Élettörténet

Önfeláldozóan végzett szolgálat

DON RENDELL ELMONDÁSA ALAPJÁN

Az édesanyám 1927-ben halt meg, amikor még csak ötéves voltam, ám a hite óriási hatással volt az életemre. Hogyan?

AMIKOR az édesanyám és az édesapám összeházasodtak, anya az anglikán egyház rendíthetetlen hívője volt, apa pedig hivatásos katona. Ez még az I. világháborút megelőzően történt. Amikor 1914-ben kitört a háború, az édesanyámnak nagyon nem tetszett, hogy a lelkész a szószékről toborozza az újoncokat, és ennek hangot is adott. „Menj haza, és ne törd a fejed ilyeneken!” — válaszolta a lelkész, anyát azonban ez nem nyugtatta meg.

1917-ben, a háborús őrület közepette, az édesanyám elment megnézni „A teremtés története képekben” című filmet. Meg volt győződve róla, hogy megtalálta az igazságot, így azonnal otthagyta az egyházát, és csatlakozott a Bibliakutatókhoz, ahogyan Jehova Tanúit akkoriban hívták. A yeovili gyülekezet összejöveteleit látogatta. Ez a kisváros volt a legközelebb a falunkhoz, West Cokerhez a Somerset nevű angliai grófságban.

Anya rövid időn belül megosztotta új hitét három testvérével. A yeovili gyülekezet idősebb tagjaitól tudom, hogy ő és egyik húga, Millie lelkesen járták be kerékpárral a gyülekezetünkhöz tartozó hatalmas vidéki területet, és a Bibliai tanulmányok című, tanulmányozási segédeszközként szolgáló sorozatot terjesztették. Sajnos, életének utolsó másfél évét az édesanyám ágyban töltötte tuberkulózissal, melyet abban az időben még nem tudtak gyógyítani.

Önfeláldozás a gyakorlatban

Millie néni abban az időben nálunk lakott, és ő ápolta anyát, amikor beteg lett, sőt, ő vigyázott  rám és hétéves nővéremre, Joanra is. Anya halála után Millie néni azonnal felajánlotta, hogy gondoz minket, csöppségeket. Az édesapám nagyon megkönnyebbült, hogy lekerül a válláról a felelősség, így nem kérette magát — beleegyezett, hogy Millie néni végleg hozzánk költözzön.

Nagyon megszerettük a nagynénénket, és ezért örültünk, hogy velünk marad. De ő miért döntött így? Évekkel később Millie néni elmondta, miért: tisztában volt vele, hogy kötelessége tovább építenie az alapra, melyet az édesanyám fektetett le, azaz tovább kell tanítania Joant és engem a bibliai igazságokra. Tudta, hogy ezt apa soha nem tenné meg, hiszen hidegen hagyta a vallás.

Majd azt is megtudtuk, hogy nem ez volt Millie néni egyetlen nagyon személyes döntése. Elhatározta, hogy nem fog férjhez menni, hogy megfelelően tudjon gondoskodni rólunk. Micsoda önfeláldozás! Joannak és nekem minden okunk megvan arra, hogy szívből hálásak legyünk neki. Semmit nem felejtettünk el abból, amire Millie néni tanított minket, és azt sem, hogy milyen nagyszerű példát állított nekünk.

A döntés ideje

Joan és jómagam az anglikán egyház által működtetett községi iskolába jártunk. Millie néni az igazgatónővel folytatott beszélgetése során rendíthetetlen volt a vallási oktatásunkkal kapcsolatos kérdésekben. Amikor a többi gyerek átvonult a templomba, mi hazamehettünk, amikor pedig a lelkész bejött az iskolába hittanórát tartani, minket különültettek, és kaptunk néhány bibliaverset, melyet kívülről meg kellett tanulnunk. Ennek később nagy hasznát vettem, mivel ezek a versek kitörölhetetlenül az elmémbe vésődtek.

Tizennégy éves koromban otthagytam az iskolát, és egy helyi sajtgyárba mentem inasként dolgozni négy évre. Ez idő alatt zongorázni is megtanultam, és nagyon megszerettem a zenét meg a társastáncot. Noha a bibliai igazság gyökeret vert a szívemben, a tettek még várattak magukra. Majd egy márciusi napon 1940-ben egy idős testvérnő hívott, hogy menjek el vele egy kongresszusra a mintegy 110 kilométerrel távolabb fekvő Swindonba. Albert D. Schroeder, Jehova Tanúi nagy-britanniai elnöklő szolgája tartotta a nyilvános előadást. Ez a kongresszus volt a fordulópont az életemben.

Dúlt a II. világháború, én pedig tudtam, hogy nem élhetek így tovább. Úgy döntöttem, hogy megint járni fogok a yeovili Királyság-terembe. A legelső összejövetelen, melyre elmentem, bevezették az utcai tanúskodást. Hiányos ismeretem ellenére én is önként jelentkeztem erre a munkára. Sok állítólagos barátomban ez döbbenetet keltett, és gúnyolódva sétáltak el mellettem az utcán.

1940 júniusában Bristol városában megkeresztelkedtem, és még egy hónap sem telt el, máris csatlakoztam az általános úttörőkhöz, vagyis teljes idejű evangéliumhirdetőkhöz. Milyen boldog voltam, amikor valamivel később a nővérem is jelképezte az önátadását vízben való megkeresztelkedéssel!

Úttörőszolgálat a háború alatt

Egy évvel a háború kirobbanása után értesítést kaptam a besorozásomról. Mivel Yeovilban úgy voltam nyilvántartva, hogy lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadom a szolgálatot, meg kellett jelennem egy bristoli törvényszék előtt. Akkoriban John Wynn * volt az  úttörőtársam, akivel először Cinderfordban, Gloucestershire grófságban, majd a walesi Haverfordwestben és Carmarthenben szolgáltam. Később Carmarthenben egy bírósági tárgyalás alkalmával három hónapos börtönbüntetésre ítéltek, melyet a swansea-i börtönben kellett letöltenem, valamint egy 25 fontos pénzbírságot is kiróttak rám, ami nagy pénz volt abban az időben. Mivel nem fizettem ki a bírságot, újabb három hónapot kaptam.

A harmadik tárgyaláson megkérdezték tőlem:

— Nem tudja, hogy a Biblia azt mondja, hogy „fizessétek hát vissza a császárnak, ami a császáré”?

— Igen — feleltem —, tisztában vagyok vele. De engedje meg, hogy befejezzem ezt a verset: „az Istennek pedig, ami az Istené.” Én pontosan ezt teszem (Máté 22:21).

Néhány hét múlva kaptam egy levelet, melyben értesítettek, hogy fel vagyok mentve a katonai szolgálat alól.

Valamikor 1945 elején meghívtak, hogy legyek a londoni Bétel-család tagja. A következő télen Nathan H. Knorr, aki vezető szerepet vállalt a világméretű prédikálómunka megszervezésében, és titkára, Milton G. Henschel, Londonba látogattak. Nyolc fiatal testvért hívtak meg Nagy-Britanniából a misszionáriusokat képző Őrtorony Gileád Bibliaiskola nyolcadik osztályába, és én is köztük voltam.

Misszionáriusi megbízatásaim

1946. május 23-án indultunk útnak Foweyból, egy kis cornwalli kikötővárosból. A háború alatt gyártott „Liberty” hajók egyikével utaztunk. Collins révkapitány, aki szintén Jehova Tanúja volt, kürtölt, amikor elhagytuk a mólót. Kavarogtak bennünk az érzések, ahogy láttuk Anglia partjait beleveszni a messzeségbe. A hajó hánykolódott az Atlanti-óceán háborgó vizein, ám 13 nap múlva épségben megérkeztünk az Egyesült Államokba.

Nagyon emlékezetes élmény volt jelen lenni a „Víg Nemzetek” nyolcnapos nemzetközi teokratikus kongresszuson Clevelandben, Ohio államban, mely 1946. augusztus 4—11-ig tartott. Nyolcvanezer küldött volt jelen, köztük az a 302 is, akik 32 másik országból érkeztek. Ezen a kongresszuson jelentették be az Ébredjetek! * folyóirat megjelenését, és egy új bibliatanulmányozási segédeszközt is kiadtak, „Az Isten legyen igaz” című könyvet, melyet a tömeg kitörő lelkesedéssel fogadott.

1947-ben végeztük el a Gileád iskolát. Bill Copson és én Egyiptomba kaptuk a megbízatásunkat, ám mielőtt elindultunk, Richard Abrahamsontől a brooklyni Bételben nagyon komoly és hasznos képzést kaptam irodai munkára. Miután Alexandriában partra szálltunk, egykettőre hozzászoktam a közel-keleti emberek életmódjához, ám az arab nyelvvel nehezen boldogultam, úgyhogy négy nyelven is bizonyságtevő kártyát kellett használnom.

Bill Copson hét évig maradt, nekem viszont az első év után el kellett hagynom az országot, mivel nem hosszabbították meg a vízumomat. Életem legeredményesebb éveként gondolok vissza arra az időre, melyet ott töltöttem a misszionáriusi szolgálatban. Minden héten több mint 20 házi bibliatanulmányozást állt kiváltságomban vezetni, és néhányan azok közül, akik  akkor ismerték meg az igazságot, még most is szorgalmasan dicsérik Jehovát. Egyiptom után Ciprusra kaptam megbízatást.

Ciprus és Izrael

Nekiláttam megtanulni egy új nyelvet, a görögöt, és próbáltam megismerkedni a helyi nyelvjárással. Kicsivel később, amikor Anthony Szideriszt áthelyezték Görögországba, engem bíztak meg Cipruson a munka felvigyázásával. Abban az időben a ciprusi fiókhivatalhoz tartozott Izrael is, úgyhogy néhány testvérrel együtt abban a kiváltságban volt részem, hogy időről időre meglátogathattam azt a néhány Tanút, aki ott szolgált.

Az első ilyen utam alkalmával tartottunk egy kis kongresszust Haifa egyik éttermében, melyen 50-60 személy volt jelen. A program hat nyelven volt megtartva úgy, hogy minden nemzetiség külön ült. Egy másik látogatáskor sikerült bemutatnom egy Jehova Tanúi által készített filmet Jeruzsálemben, és egy előadást is tartottam, melyről az angol nyelvű napilapban kedvező beszámolót közöltek.

Körülbelül 100 Tanú volt Cipruson abban az időben, és bizony heves küzdelmet kellett folytatniuk a hitükért. A görög ortodox egyház papjai csőcseléktámadásokat vezettek, hogy megszakítsák a kongresszusainkat, és ami számomra új volt: a vidéki területeken végzett tanúskodás során kövekkel dobáltak meg minket! Így hát meg kellett tanulnom villámgyorsan eltűnni. Ilyen kegyetlen ellenségeskedés közepette hiterősítő volt, amikor még több misszionáriust küldtek a szigetre. Dennis és Mavis Matthews, valamint Joan Hulley és Beryl Heywood csatlakoztak hozzám Famagustában, míg Tom és Mary Goulden Nina Constantival, egy londoni születésű ciprusi testvérnővel együtt Limassolba ment. Ezzel egyidőben Bill Copsont is Ciprusra küldték, és később Bert és Beryl Vaisey is csatlakozott hozzá.

Alkalmazkodás a változó körülményekhez

1957 végére beteg lettem, és abba kellett hagynom a misszionáriusi szolgálatomat. Szomorúan úgy döntöttem, hogy vissza kell költöznöm Angliába, ha újból erőre akarok kapni. Így tettem, és 1960-ig úttörőként szolgáltam ott. A nővérem és a férje kedvesen szállást adtak nekem, ám a körülmények időközben megváltoztak. Joannak egyre nehezebb volt ellátnia a feladatait. Amellett, hogy gondot viselt a férjére és kislányára, 17 éves távollétem alatt szeretetteljesen törődött az édesapánkkal és Millie nénivel is, akik ekkorra már korosak voltak, és az egészségük sem volt túl jó. Egyértelművé vált, hogy itt az idő követnem nagynénémnek az önfeláldozásban mutatott példáját, így egészen addig a nővérem mellett maradtam, míg mind a nagynéném, mind az édesapám meg nem haltak.

Kényelmes megoldás lett volna letelepednem Angliában, de úgy éreztem, elég volt a pihenésből, hív a kötelesség. Vissza kell térnem a megbízatásomba, hiszen Jehova szervezete rengeteg pénzt költött a képzésemre, nem igaz? Egy szó mint száz, 1972-ben fogtam magam, és visszautaztam Ciprusra, majd újrakezdtem az úttörőszolgálatot.

Nathan H. Knorr is megérkezett, hogy előkészítsen egy kongresszust, melyet a következő évre terveztek. Amikor megtudta, hogy visszatértem, javasolta, hogy nevezzenek ki körzetfelvigyázónak az egész szigeten. Ezt a kiváltságot  négy évig élvezhettem, noha ijesztő egy megbízatás volt, mivel a legtöbbször görögül kellett beszélnem.

Jönnek a gondok

Paul Andreouval, egy görög anyanyelvű, ciprusi Tanúval laktam együtt Kyreniától keletre, egy közeli faluban, Karakoumiban, Ciprus északi partszakaszánál. A ciprusi fiókhivatal a Kyrenia-hegységtől délre fekvő Nicosiában működött. Egy kora júliusi napon 1974-ben éppen Nicosiában voltam, amikor puccsot hajtottak végre a Makariosz-kormányzat megdöntésére. Az elnöki palota a szemem előtt vált a lángok martalékává. Amint újból biztonságossá vált az utazás, visszasiettem Kyreniába, ahol nagyban folytak az előkészületek egy körzetkongresszusra. Két nappal később hallottam, amint az első bomba becsapódik az öbölbe, az égbolt pedig megtelt ellenséges török csapatokat szállító helikopterekkel.

Mivel angol állampolgár vagyok, néhány török katona Nicosia külterületére vitt; itt az Egyesült Nemzetek Szervezetének tisztviselői kihallgattak, és a fiókhivatallal is kapcsolatba léptek. Ekkor félelmetes dolgot kellett tennem: telefonkábelek és villanyvezetékek tömkelegén átgázolva el kellett jutnom a senki földjének túloldalán álló, elhagyatott otthonokig. Csodálatos érzés volt, hogy köztem és Jehova Isten között nem tudták megszakítani a kapcsolatot! Az imáim segítettek át életem egyik legidegtépőbb epizódján.

Minden holmim odaveszett, de legalább a fiókhivatal nyújtotta biztonságot élvezhettem, ami végül is rövid életű volt, mivel az ellenséges csapatok napokon belül irányításuk alá vonták a sziget területének egyharmad részét északon. A Bétel-otthont el kellett hagynunk, így Limassolba költöztünk. Itt örömmel vettem részt annak a bizottságnak a munkájában, mely a zavargások során kárt szenvedett 300 testvér szükségleteiről gondoskodott. Sok testvér még az otthonát is elveszítette.

További megbízatások

1981 januárjában a Vezető Testület megkért, hogy költözzek Görögországba, és az athéni Bétel-család tagjaként szolgáljak tovább. De az év végére visszakerültem Ciprusra, és kineveztek a fiókbizottság koordinátorának. A ciprusi származású Andreász Kontojorgisz és felesége, Maro, akiket Londonból küldtek, „erősítő segítségnek” bizonyultak számomra (Kolosszé 4:11).

1984-ben, amikor a zónafelvigyázó, Theodore Jaracz látogatása a végéhez közeledett, kaptam egy levelet a Vezető Testülettől, melyben mindössze ez a kérés állt: „Amikor Jaracz testvér befejezi a látogatását, szeretnénk, ha vele tartanál Görögországba.” Nem indokolták meg a kérést, ám amikor Görögországba érkeztünk, felolvastak egy levelet a fiókbizottságnak, mely szintén a Vezető Testülettől jött, és azt írták benne, hogy kineveznek a görögországi fiókbizottság koordinátorának.

Ekkorra elharapózott a hitehagyás az országban, valamint rengeteg vád érkezett ellenünk, hogy illegális térítői tevékenységet folytatunk. Jehova szolgáit letartóztatták, és bíróság elé állították. Mindennap sor került ilyen incidensre.  Micsoda kiváltság, hogy megismerkedhettem olyan testvérekkel és testvérnőkkel, akik kitartóan megőrizték feddhetetlenségüket! Néhányuk esete idővel az Emberi Jogok Európai Bírósága elé került. * Az itt született csodálatos eredmények kedvező hatással voltak Görögországban a prédikálómunkára.

Görögországi szolgálatom során részt vehettem az Athénban, Theszaloníkiban és Ródosz, illetve Kréta szigetén megrendezett, emlékezetes kongresszusokon. Négy boldog, eredményes évet töltöttem el az országban, de hamarosan újabb változás következett. 1988-ban visszakerültem Ciprusra.

Ciprus, majd újból Görögország

Távollétem alatt a ciprusi testvérek új fiókhivatali létesítményekhez jutottak a Nicosiától néhány kilométernyire fekvő Nissouban. Az átadási beszédet a Jehova Tanúi brooklyni főhivatalából érkezett Carey Barber tartotta. A kedélyek ekkorra valamelyest lecsillapodtak a szigeten, én pedig boldog voltam, hogy megint ott lehetek. Ám nemsokára újból csomagolhattam.

A Vezető Testület jóváhagyta, hogy egy új Bétel-otthon épüljön Görögországban, Athéntől néhány kilométernyire északra. Mivel beszéltem angolul is, és görögül is, 1990-ben meghívtak, hogy térjek vissza, és vegyek részt az új építési területen folyó munkálatokban. Én tolmácsoltam a nemzetközi szolgákból álló építési családnak. Még most is emlékszem, mekkora örömmel töltött el, hogy a nyári reggeleken már 6 órakor az építkezésen lehettem, és üdvözölhettem azt a több száz görög testvért és testvérnőt, akik önkéntesként érkeztek, hogy az építési családdal együtt dolgozhassanak! Soha nem fogom elfelejteni, hogy milyen boldogok és buzgók voltak.

A görög ortodox egyház papjai és néhány támogatójuk megpróbált bejutni az építkezés területére, és megszakítani a munkánkat, ám Jehova meghallgatta az imáinkat, és vigyázott ránk. Az építkezésen maradtam egészen az új Bétel-otthon átadásáig, melyre 1991. április 13-án került sor.

Támogatom drága nővéremet

A következő évben szabadságra mentem Angliába a nővéremhez és a férjéhez. Sajnos ottlétem alatt a sógorom kétszer is szívinfarktust kapott, és meghalt. Joan nagylelkűen támogatott a misszionáriusként töltött éveim alatt. Szinte egy hét sem telt el úgy, hogy ne írt volna egy buzdító levelet. Óriási áldás minden misszionáriusnak, ha tartják vele a kapcsolatot! De mivel megözvegyült, és az egészsége sem volt jó, segítségre volt szüksége. Azon gondolkoztam, hogy mitévő legyek.

Joan lánya, Thelma a férjével együtt a gyülekezetük egy másik hűséges özvegyére — az egyik unokatestvérünkre — viselt gondot, aki halálos beteg volt. Így sok-sok ima után elhatároztam, hogy maradok, és segítek Joan gondozásában. Nem volt könnyű hozzászoknom az új körülményeimhez, de kiváltságnak tekintem, hogy vénként szolgálhatok a Pen Mill Gyülekezetben, Yeovil két gyülekezetének egyikében.

A testvérek, akikkel külföldön szolgáltam, rendszeresen telefonálnak és írnak, amiért szívből hálás vagyok. Tudom, hogy ha valaha is eszembe jutna visszatérni Görögországba vagy Ciprusra, azonnal küldenék nekem a jegyet. De már 80 éves vagyok, és sem a látásom, sem az egészségem nem a régi. Elkeserítő, hogy már nem tudok annyit tenni, amennyit korábban, de a Bételben eltöltött éveim során sok olyan szokást alakítottam ki, melyeknek most is nagy hasznát veszem. Például mindig reggeli előtt olvasom el a napiszöveget. Azt is megtanultam, hogy miként ápolhatok jó kapcsolatot másokkal, és mi módon mutathatok ki szeretetet irántuk. Hiszen ez a misszionáriusi szolgálat sikerének a kulcsa.

Visszatekintve arra a több mint 60 csodálatos évre, melyet Jehova dicsőítésével töltöttem, elmondhatom, hogy a teljes idejű szolgálat adja a legbiztosabb védelmet és a legjobb oktatást. Szívem Dávidnak a Jehovához intézett szavait visszhangozza: „váram voltál és menedékem az én nyomorúságom napján” (Zsoltárok 59:17).

[Lábjegyzetek]

[Térkép a 24. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

GÖRÖGORSZÁG

Athén

CIPRUS

Nicosia

Kyrenia

Famagusta

Limassol

[Kép a 21. oldalon]

Édesanyám 1915-ben

[Kép a 22. oldalon]

A brooklyni Bétel egyik épületének a tetején állok (balról a negyedikként) néhány testvérrel a Gileád nyolcadik osztályából 1946-ban

[Kép a 23. oldalon]

Millie nénivel, amikor első ízben visszatértem Angliába