Balzsamozás — Keresztényeknek való szokás?

Mielőtt Jákob, a hűséges patriarcha meghalt, elmondta utolsó kívánságát: „temessetek engem az én atyáimhoz, ama barlangba, mely a Khitteus Efron mezején van. Abba a barlangba, mely Kanaán földén Mamré átellenében Makpelahnak mezején van” (1Mózes 49:29–31).

JÓZSEF az akkor széles körben elterjedt egyiptomi gyakorlat alkalmazásával eleget tett apja kérésének. Megparancsolta „az ő szolgáinak, az orvosoknak, hogy balzsamozzák be az ő atyját”. A Mózes első könyvének 50. fejezetében található beszámoló elmondja, hogy az orvosok a szokásnak megfelelően 40 napot vettek igénybe a holttest tartósítására. Mivelhogy Jákobot bebalzsamozták, a családtagokból és Egyiptom néhány magas rangú tisztviselőjéből álló hatalmas karaván elindulhatott, hogy a maga lassú tempójában megtegye a körülbelül 400 kilométeres utat Hebronba, a temetkezési helyhez (1Mózes 50:1–14).

Lehetséges, hogy egy napon majd rábukkannak Jákob bebalzsamozott testére? Ennek az esélye majdnem egyenlő a nullával. Izrael földje bőségesen kapott vizet, ami miatt a régészeti leleteknek csak egy-két fajtáját lehet itt megtalálni (2Mózes 3:8). Például nagyon sok ősi fém- és kőtárgyra leltek, ám a kevésbé tartós dolgokat, úgymint a vászonból és a bőrből készült tárgyakat, valamint a mumifikált holttestek nagy részét a nedvesség és az idő vasfoga bizony kikezdte.

De mi is az a balzsamozás? Miért mumifikálják a holttesteket? Keresztényeknek való ez a szokás?

Hol született ez a szokás?

A balzsamozás a legtalálóbb definíció szerint emberi holttestek és állati tetemek tartósítására utal. A történészek általában egyetértenek abban, hogy a mumifikálás gyakorlata Egyiptomból ered, de az ősi asszírok, perzsák és szkíták is alkalmazták a módszert. A történelemnek ezen korai szakaszában az a felfedezés válthatott ki nagy érdeklődést a balzsamozás és az azzal való kísérletezgetés iránt, hogy a sivatag homokjába temetett halottak teste természetes úton ép maradt. A homok nem engedte át a nedvességet és a levegőt, így megvédte a holttestet, lelassítva ezzel a bomlás folyamatát. Néhány feltevés szerint akkor kezdték el mumifikálni a halottakat, amikor nátronnal (nátrium-karbonáttal) tartósított holttesteket találtak. A nátron a lúgok egy olyan fajtája, melyből bőven van Egyiptomban és a környező területeken.

A balzsamozó feladata nem más, mint az, hogy megszakítsa a halál beállta után néhány  órával elkezdődő természetes folyamatot, melynek során a holttest a különböző baktériumok jelenléte miatt bomlásnak indul. Ha sikerül közbelépni, akkor a bomlási folyamatot meg lehet állítani, de legalábbis jócskán le lehet lassítani. Három dologra kell törekedni: arra, hogy az eredeti, élethű alak megmaradjon, hogy ne induljon oszlásnak a test, és hogy ne tudjanak benne kárt tenni a rovarok.

Az ősi egyiptomiak főleg vallási okokból mumifikálták a halottjaikat. A túlvilágról alkotott elképzeléseik azzal hozhatók kapcsolatba, hogy a haláluk után sem akartak elszakadni a fizikai világtól. Úgy gondolták, hogy a testükre egy örökkévalóságon át szükségük lesz, mivel az újból megtelik majd életerővel. Noha a halottak mumifikálása elterjedt szokás volt, ez ideig egyetlen egyiptomi beszámoló sem került elő, mely leírná, hogy milyen módszereket alkalmaztak. A legjobb feljegyzés az i. e. V. században élt görög történetírótól, Hérodotosztól származik. Ám azt mondják, hogy az ő leírását követve nem igazán sikerült olyan eredményeket elérni, melyekkel az egyiptomiak büszkélkedhettek.

Keresztényeknek való szokás?

Jákobot olyan emberek balzsamozták be, akiknek a vallásos hitnézetei nem egyeztek az övéivel. Ám elképzelhetetlen, hogy amikor József átadta apja holttestét az orvosoknak, arra is megkérte volna őket, hogy mondjanak imákat, és végezzenek szertartásokat, ahogyan azt az akkori Egyiptomban a legtöbb mumifikálási folyamat során valószínűleg nem mulasztották el megtenni. Jákobnak is, és Józsefnek is szilárd volt a hite (Héberek 11:21, 22). Noha Jehova nem parancsolta meg, hogy balzsamozzák be Jákob testét, a Szentírás nem beszél elítélően az esetről. Jákob bebalzsamozása nem szolgált követendő példaként sem Izrael nemzetének, sem a keresztény gyülekezetnek. Tulajdonképpen Isten Szava nem ad konkrét utasításokat ezzel a témával kapcsolatban. Miután a Biblia beszámol magának Józsefnek a bebalzsamozásáról, nem ejt több szót erről a gyakorlatról (1Mózes 50:26).

A palesztinai sírokból előhozott emberi maradványok rossz állapotából ítélve a héberek körében nem volt szokás a halottak mumifikálása, legalábbis nem olyan formában, hogy az sokáig ép maradjon. Lázárt például nem balzsamozták be. Bár teste pólyákkal volt átkötve, az embereket nyugtalanította, amikor el kellett gördíteni a sírt elzáró követ. Mivel Lázár már négy napja halott volt, a testvére biztos volt benne, hogy amint felnyitják a sírt, kellemetlen szag fog kiáradni (János 11:38–44).

Vajon Jézus Krisztust bebalzsamozták? Az evangéliumi beszámolók nem támasztják alá ezt a következtetést. Abban az időben az volt a zsidók szokása, hogy mielőtt valakit eltemettek, a testét fűszerekkel és illatos olajokkal kezelték. Nikodémusz például nagy mennyiségű fűszerről gondoskodott Jézus testének az előkészítéséhez (János 19:38–42). Miért adományozott ilyen sok fűszert? A Jézus iránti szívből jövő szeretete és tisztelete indíthatta őt arra, hogy ilyen bőkezű legyen. Nincsen nyomós érvünk annak alátámasztására, hogy ezeket a fűszereket a holttest tartósítására szánták.

Nos, akkor vajon óvakodjanak a keresztények ettől a gyakorlattól? Ha reálisan végiggondoljuk a dolgokat, a balzsamozás csak késlelteti az elkerülhetetlent — porból vagyunk, és a halálunk után újból porrá leszünk (1Mózes 3:19). Ám arra is gondolnunk kell, hogy milyen hosszú idő telik el egy ember halálától a temetéséig. Ha a családtagok és barátok messziről érkeznek, és szeretnék megtekinteni az elhunytat, akkor valamilyen formában biztosan be kell balzsamoztatni a testet.

A Szentírás tehát nem ad okot arra, hogy  nyugtalankodjunk, ha a helyi követelményeknek eleget téve be kell balzsamoztatni az elhunyt személy testét, vagy ha a családtagok ragaszkodnak a holttest tartósításához. A halottak „semmit nem tudnak” (Prédikátor 9:7). Ha Isten emlékezetében vannak, akkor fel lesznek támasztva az Ő megígért új világában (Jób 14:13–15; Cselekedetek 24:15; 2Péter 3:13).

[Kiemelt rész/kép a 31. oldalon]

A BALZSAMOZÁS RÉGEN ÉS NAPJAINKBAN

Az ősi Egyiptomban a balzsamozás technikáját a család társadalmi rangja alapján választották meg. Egy gazdag család kérésére valószínűleg a következő módszert alkalmazták:

Miután az agyat egy fémeszköz segítségével az orrlyukakon keresztül eltávolították, a koponyát a megfelelő szerekkel kezelték. Ezek után a szíven és a vesén kívül az összes belső szervet kivették. Ahhoz, hogy hozzáférjenek a hasüreghez, egy metszést kellett ejteni a testen, ám ez bűnös cselekedetnek számított. Az egyiptomi mumifikálók, hogy ne kelljen részt vállalniuk a bűnös tettben, kiválasztottak egy úgynevezett metszőt, aki végrehajtotta a műveletet. A metszőnek viszont, amint végrehajtotta a feladatát, menekülnie kellett, máskülönben megátkozták és megkövezték, hogy megbüntessék ezért az állítólagos bűncselekményért.

Miután a kiürített hasüreget jó alaposan kimosták, Hérodotosz beszámolója szerint „az altestet összetört és tiszta mirhával, fahéjjal és — tömjén kivételével — mindenféle füstölőszerrel megtöltvén, újra” bevarrták.

Ezt követően a testet 70 napon át nátronlúgban áztatták, hogy kiszáradjon, majd megmosták, és nagy hozzáértéssel vászonba tekerték. A vásznat mézgával vagy valamilyen gyantaszerű anyaggal kenték be, mely ragasztóanyagként szolgált, a kész múmiát pedig egy gazdagon díszített, ember alakú fakoporsóba helyezték.

Napjainkban néhány óra alatt el tudják végezni a tartósítást. Ez rendszerint úgy zajlik, hogy a vénákba és az artériákba, valamint a has- és mellüregbe megfelelő mennyiségben olyan folyadékot töltenek, mely kifejezetten tartósításra szolgál. Az évek során többféle oldatot készítettek és használtak erre a célra, ám a költségekre és biztonságra való tekintettel a formaldehid a leggyakrabban használt szer.

[Kép]

Tutanhamon fáraó aranykoporsója