Valdensek — Eretnekekből protestánsok

Az eset 1545-ben történt Dél-Franciaországban, Provence tartomány gyönyörű Lubéron vidékén. Egy hadsereg gyűlt össze szörnyű küldetésének teljesítésére, melyet a vallási intolerancia fűtött. Egy hétig folyt az öldöklés.

FALVAKAT tettek a földdel egyenlővé, a lakosokat pedig börtönbe vetették vagy megölték. Brutális katonák szörnyű kegyetlenkedéseket követtek el egy olyan vérfürdőben, amely elborzasztotta Európát. Mintegy 2700 férfit legyilkoltak, 600-at gályára küldtek, a nők és gyermekek pedig szörnyű szenvedéseken mentek keresztül. Arról a katonai parancsnokról, aki ezt a véres hadjáratot vezette, a francia király és a pápa is elismerően beszélt.

A reformáció Németországot már felszabdalta, amikor a katolikus I. Ferenc francia király, akit nyugtalanított a protestantizmus terjedése, tudakozódott a királyságában élő úgynevezett eretnekek felől. A provence-i hatóságok nemcsak elvétve leltek eretnekekre, hanem egész falvakra bukkantak, ahol az emberek az uralkodó vallási nézetektől eltérően gondolkodtak. Ennek az eretnekségnek a felszámolására elfogadtak egy ediktumot, melyet végül az 1545-ös öldöklésben hajtottak végre.

Kik voltak ezek az eretnekek? És miért voltak az erőszakos vallási intolerancia céltáblái?

Gazdagságból szegénységbe

A mészárlásban legyilkoltak olyan vallási mozgalomhoz tartoztak, amely már a XII. században is létezett, és amely Európa nagy részébe eljutott. Amiatt, ahogyan ez a mozgalom elterjedt, és évszázadokon keresztül fennmaradt, a róla szóló feljegyzések páratlan helyet foglalnak el a vallási kérdésekben másképp gondolkodókról írt krónikákban. A legtöbb történész egyetért azzal, hogy ez a mozgalom 1170 körül született meg. A franciaországi Lyon városában egy gazdag kereskedő, akit Waldusnak hívtak, kezdett mélyen érdeklődni aziránt, hogy miként örvendeztethetné meg Istent. Nyilván Jézus Krisztus azon intelme indította meg, amely egy bizonyos gazdag embernek szólt, hogy adja el javait, és adja a szegényeknek. Waldus anyagi támogatást biztosítva a családjának, hátat fordított a gazdagságának,  hogy prédikálja az evangéliumot (Máté 19:16–22). Hamarosan követőkre talált, akik később valdensekként váltak ismertté. *

Waldus életében a legfontosabb a szegénység, a prédikálás és a Biblia volt. A papi fényűzés elleni tiltakozás nem volt új keletű. Már egy ideje számos másképp gondolkodó pap leleplezte az egyház romlott szokásait és a hatalommal való visszaéléseket. Waldus azonban laikus volt, mint ahogyan a követői többsége is. Ez egyértelműen megmagyarázza, miért érezte szükségesnek, hogy a Biblia a nemzeti nyelven, vagyis a nép nyelvén is létezzen. Mivel az egyház latin nyelvű Bibliájához csak a papság tudott hozzáférni, Waldus lefordíttatta az evangéliumokat és más bibliai könyveket frankoprovanszál nyelvre, melyet Közép-Kelet-Franciaországban az átlagemberek értettek. * Jézusnak a prédikálásra vonatkozó parancsát megszívlelve, a lyoni szegények nyilvánosan prédikálni kezdték az üzenetüket (Máté 28:19, 20). Gabriel Audisio történész elmondja, hogy a nyilvános prédikáláshoz való ragaszkodásuk egyértelműen meghatározta az egyháznak a valdensekhez fűződő viszonyát.

Katolikusokból eretnekek

Abban az időben csak a papság prédikálhatott, és az egyház igényt tartott arra, hogy csak ő adhassa meg valakinek a prédikáláshoz való jogot. A papság a valdenseket műveletlen és írástudatlan embereknek tartotta, ám 1179-ben Waldus hivatalos meghatalmazást kért a prédikálásra III. Sándor pápától. Az engedélyt megkapta azzal a kikötéssel, hogy a helyi papoknak is jóvá kell ezt hagyniuk. Malcom Lambert történész azt írja, hogy ez „szinte egyenértékű volt a teljes elutasítással”. Sőt, Jean Bellesmains lyoni érsek hivatalosan megtiltotta, hogy a laikusok prédikáljanak. Waldus erre a Cselekedetek 5:29-et idézte: „Mint uralkodónak, Istennek kell inkább engedelmeskednünk, semmint embereknek.” Mivel nem tartotta be a tilalmat, Waldust 1184-ben kiközösítették az egyházból.

Jóllehet a valdenseket elűzték a lyoni egyházmegyéből, és kiüldözték őket a városból, úgy tűnik, hogy ennek az első rendeletnek a betartását nem kényszerítették az emberekre. Sok átlagember csodálta a valdenseket az őszinteségük és az életmódjuk miatt, még püspökök is folytatták a velük való beszélgetést.

Euan Cameron történész szerint úgy tűnik, hogy a valdens prédikátorok nem „kifejezetten a római egyházzal helyezkedtek szembe”, csupán „prédikálni és tanítani szerettek volna”. A történészek elmondják, hogy a mozgalmat tulajdonképpen eretnekségbe kergette az a számos rendelet, mely fokozatosan és véglegesen meggyengítette a valdensek befolyását. Az egyház rosszallása akkor érte el a csúcspontját, amikor az 1215-ben megtartott IV. lateráni zsinaton kiátkozták a valdenseket. Milyen hatással volt ez a prédikálásukra?

 Földalatti tevékenységre kényszerülnek

Waldus 1217-ben halt meg, és az üldözés a követőit a francia Alpok völgyeibe, Németországba, Észak-Itáliába, valamint Közép- és Kelet-Európába szórta szét. Ezenkívül az üldözés miatt a valdensek vidéki területeken telepedtek le, s ezért sok helyen korlátozva volt a prédikálótevékenységük.

1229-ben Dél-Franciaországban véget ért a katolikus egyháznak a katarok, vagyis az albigensek ellen folytatott keresztes hadjárata. * A támadás következő célpontjai a valdensek lettek. Az inkvizíció hamarosan irgalmatlanul az egyház összes ellenfele ellen fordult. A valdenseken félelem lett úrrá, és ezért titokban folytatták a tevékenységüket. 1230-ra már nem prédikáltak nyilvánosan. Audisio ezt írja: „Már nem kutattak fel új juhokat . . . , hanem inkább a megtértekkel való gondoskodásra fordítottak nagy figyelmet; arra, hogy a külső nyomások és az üldözés ellenére is meg tudják őrizni a hitüket.” Hozzáfűzi még, hogy „a prédikálás lényeges maradt, de a gyakorlatban teljesen megváltozott”.

Hitnézeteik és szokásaik

A XIV. századra a valdensek már nem engedték, hogy férfiak és nők egyaránt részt vegyenek a prédikálás különböző formáiban; kezdtek ugyanis különbséget tenni a prédikálók és a hívek között. Ezután már csak a jól képzett férfiak vettek részt a pásztori tevékenységekben. Ezek a vándor prédikátorok később a barbe-ok (nagybácsik) néven váltak ismertté.

A barbe-ok, akik meglátogatták a valdens családokat az otthonaikban, inkább azon dolgoztak, hogy életben tartsák a mozgalmat, semmint azon, hogy terjesszék azt. Minden barbe tudott írni és olvasni, a képzésüknek, mely hat évig is tarthatott, a Biblia volt az alapja. A Bibliának a nemzeti nyelven való használata segített nekik, hogy meg tudják azt magyarázni a nyájuknak. Még az ellenségeik is elismerték, hogy a valdenseknek, beleértve a gyermekeket is, kiváló bibliai ismeretük van, és a Szentírásból terjedelmes részleteket tudnak idézni.

Az első valdensek elvetették többek között a hazudozást, a purgatórium tanát, a halottakért tartott miséket, a pápai megbocsátást és bűnbocsánatot, a Mária-imádatot és a „szentek” imádatát. Ezenkívül évenként megtartották az úrvacsorát, más néven az utolsó vacsorát. Lambert szerint imádatuk „gyakorlatilag az átlagos laikusok vallása volt”.

„Kettős élet”

A valdensek zárt közösséget alkottak. Tagjai a mozgalmon belüliekkel kötöttek házasságot, és ezért az évszázadok során valdens családnevek jöttek létre. Az életben maradásukért vívott harcban azonban a valdensek megpróbálták elrejteni a véleményüket. A titokzatossággal körülvett hitnézeteik és szokásaik miatt az ellenségeiknek könnyű volt gyalázatos vádakat kiagyalniuk ellenük. Például azt mondták rájuk, hogy ördögimádatot folytatnak.

A valdensek többek között úgy védekeztek az ilyen vádak ellen, hogy megalkudtak a hitükben, valamint „minimális mértékben behódoltak” a katolicizmusnak, ahogyan azt Cameron történész nevezi. A valdensek közül sokan katolikus papoknak gyóntak, eljártak a misére, szenteltvizet használtak, sőt még zarándokoltak is. Lambert megjegyzi: „Sok dologban úgy tettek, mint katolikus embertársaik.” Audisio kereken kijelenti, hogy a valdensek idővel „kettős életet éltek”, majd hozzáfűzi: „Egyrészt kívülről katolikusoknak látszottak, hogy megvédjék viszonylagos békéjüket, másrészt maguk között számos szertartást és szokást gyakoroltak, melyek biztosították a közösség fennmaradását.”

Eretnekekből protestánsok

A XVI. században a reformáció radikálisan megváltoztatta Európa vallásos színterét. Az intolerancia áldozatai vagy törvényes elismerést követeltek az országukban, vagy kedvezőbb körülmények után kutatva elvándoroltak máshova.  Már az eretnekség eszméje sem volt olyan döntő fontosságú kérdés, mivel nagyon sokan kezdték vitatni az elfogadott igazhitűséget.

A jól ismert reformátor, Luther Márton már 1523-ban említést tett a valdensekről. 1526-ban egy valdens barbe az Európában végbemenő új vallásos fejleményekről vitt híreket az Alpokba. Ezután olyan időszak következett, amikor a különböző csoportok kicserélték egymás között az eszméiket, s így a protestáns közösségek megosztották elveiket a valdensekkel. A protestánsok arra buzdították a valdenseket, hogy támogassák anyagilag az első olyan bibliafordítást, amelyet az eredeti nyelvekből fordítottak franciára. A később Olivétan-Bibliaként ismeretes fordítást 1535-ben nyomtatták ki. Ironikus módon azonban a legtöbb valdens nem értett franciául.

Amint a katolikus egyház folytatta az üldözést, sok valdens Dél-Franciaország biztonságosabb, Provence nevű területén telepedett le, és a protestáns bevándorlók is ezt a helyet választották lakóhelyükül. A hatóságok hamarosan tudomást szereztek erről a bevándorlásról. Annak ellenére, hogy sok kedvező hír terjedt a valdensek életmódjáról és erkölcséről, néhányan kétségbe vonták a lojalitásukat, és azzal vádolták őket, hogy veszélyeztetik a rendet. Kiadták a mérindoli ediktumot, mely miatt a cikk elején említett szörnyű vérengzés történt.

Tovább romlott a katolikusok és a valdensek közötti kapcsolat. Az ellenük indított támadásokra reagálva a valdensek még fegyvert is fogtak, hogy megvédjék magukat. E viszálykodás miatt a valdensek a protestáns nyájakba kényszerültek, s így történt, hogy beleolvadtak a protestáns vallásba.

Az évszázadok folyamán Franciaországtól igen távoli országokban is kialakultak valdens csoportok, például Uruguayban és az Egyesült Államokban. A legtöbb történész azonban egyetért Audisióval abban, hogy a „valdens mozgalom a reformáció korában véget ért”, amikor a protestantizmus „bekebelezte” azt. Valójában a valdens mozgalom már évszázadokkal azelőtt sokat veszített kezdeti buzgalmából. Ez akkor következett be, amikor tagjai félelemtől megbénítva felhagytak a Biblián alapuló prédikálással és tanítással.

[Lábjegyzetek]

[Térkép/kép a 23. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Ahol a valdensek befolyása érzékelhető volt

FRANCIAORSZÁG

Lyon

PROVENCE

Lubéron

Strasbourg

Milánó

Róma

Berlin

Prága

Bécs

[Kép]

A valdensek anyagilag támogatták az 1535-ben elkészült Olivétan-Biblia fordítását

[Forrásjelzés]

Biblia: © Cliché Bibliothèque nationale de France, Paris

[Képek a 20., 21. oldalon]

WALDUS

Két idősebb valdens asszony megégetése

[Forrásjelzés]

A 20. és 21. oldal: © Landesbildstelle Baden, Karlsruhe