Olvasók kérdései

Helyénvaló-e úgy imádkozni Istenhez, hogy nem mondunk valami ahhoz hasonlót, hogy „Jézus nevében”?

A Biblia rámutat, hogy ha a keresztények szeretnének imában Jehova elé járulni, akkor Jézus nevében kell imádkozniuk. Jézus ezt mondta a tanítványainak: „Senki sem jut az Atyához, csakis énáltalam.” Később hozzátette: „amit csak kértek az én nevemben, meg fogom tenni, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúval kapcsolatban. Ha valamit kértek az én nevemben, meg fogom tenni” (János 14:6, 13, 14).

Jézus páratlan helyzetére utalva egy enciklopédia kijelenti: „Imát csakis Istenhez intézhetünk, Jézus Krisztus mint Közvetítő által. Ennélfogva a szentekhez vagy angyalokhoz intézett összes könyörgés nem csupán hasztalan, de istenkáromló is. A teremtményimádat minden formája — bármily magas rangú legyen is az a teremtmény — bálványimádás, és szigorúan meg van tiltva Isten szent törvényében” (Cyclopedia of Biblical, Theological, and Ecclesiastical Literature).

Mi történik, ha valaki egy nagyon kellemes élmény hatására azt mondja, hogy „köszönöm, Jehova”, de nem teszi hozzá, hogy „Jézus nevében”? Talán helytelenül jár el? Nem feltétlenül. Tegyük fel, hogy egy keresztény hirtelen veszélybe kerül, és felkiált: „Segíts meg, Jehova!” Aligha tagadná meg Isten a segítséget, csak mert a szolgája nem mondta, hogy „Jézus nevében”.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ha valaki hangosan beszél — még ha Istenhez intézi is szavait —, az önmagában még nem mondható imának. Például Káin, miután meggyilkolta az öccsét, Ábelt, és Jehova kiszabta rá emiatt az ítéletet, így szólt: „Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám. Ímé elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet” (1Mózes 4:13, 14). Noha Káin Jehovához szólt, érzelmi kitörése nem volt más, mint panaszkodás a bűnének keserű következményei miatt.

„Az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak viszont ki nem érdemelt kedvességet ad” — olvashatjuk a Bibliában. Okvetlenül az alázat hiányára vallana, ha olyan könnyed hangnemben társalognánk a Legfelségesebbel, mintha Ő csak egy ember volna (Jakab 4:6; Zsoltárok 47:3; Jelenések 14:7). Az is tiszteletlenség lenne, ha annak tudatában, amit Isten Szava Jézus szerepéről mond, szándékosan úgy imádkoznánk, hogy nem mutatnánk elismerést Jézus Krisztus iránt (Lukács 1:32, 33).

Nem arról van szó, hogy Jehova azt várná, hogy egy bizonyos stílusban vagy megadott forma szerint imádkozzunk. A legfontosabb az, hogy milyen a szívállapotunk (1Sámuel 16:7). Az i. sz. első században egy római katonatiszt, akit Kornéliusznak hívtak, „folyton könyörgött az Istenhez”. Kornéliusz körülmetéletlen nem zsidó lévén nem volt Jehovának szentelt szolga. Nem valószínű, hogy imáit Jézus nevében mondta, azok mégis „emlékeztetőül felszálltak az Isten elé”. Vajon miért? Azért, mert „a szívek vizsgálója” látta, hogy Kornéliusz ’hitbuzgó ember, aki féli az Istent’ (Cselekedetek 10:2, 4; Példabeszédek 17:3). Kornéliusz, miután ismeretet szerzett „a Názáretből való Jézusról”, megkapta a szent szellemet, és Jézus megkeresztelt tanítványa lett (Cselekedetek 10:30–48).

Végül is nem az emberek dolga, hogy eldöntsék, mely imákat hallgatja meg Isten. Ha már előfordult, hogy egy keresztény elfelejtett valami ahhoz hasonlót mondani az Istenhez intézett imájában, hogy „Jézus nevében”, egyáltalán nem kell bűntudattal terhelnie magát. Jehova tökéletesen tisztában van a korlátainkkal, és szeretne nekünk segíteni (Zsoltárok 103:12–14). Biztosak lehetünk abban, hogy ha hitet gyakorolunk „az Isten Fiában . . . , bármit kérünk is az akarata szerint, ő meghallgat minket” (1János 5:13, 14). Az igaz keresztények azonban — kivált olyankor, amikor mások előtt és másokat képviselve imádkoznak — elismerik Jézusnak a Jehova szándékában betöltött szerepét, melyet a Szentírás vázol. És engedelmesen törekszenek arra, hogy tiszteletet mutassanak Jézus iránt azzal, hogy általa imádkoznak Istenhez.