Élettörténet

Gyermekeink szívébe plántáltuk a Jehova iránti szeretetet

WERNER MATZEN ELMONDÁSA ALAPJÁN

Évekkel ezelőtt legidősebb fiam, Hans Werner egy Bibliával ajándékozott meg. Ezt írta bele: „Drága Édesapám! Bárcsak Jehova Szava továbbra is vezetné a családunkat az élet útján. Hálatelt szívvel: legidősebb fiad.” A szülők meg tudják érteni, hogy ezek a szavak milyen nagy hálával és örömmel töltötték el a szívemet. Akkor még nem is sejtettem, milyen kihívásokkal kell majd a családomnak szembenéznie.

AZ EGYIK németországi kikötővárostól, Hamburgtól mintegy 20 kilométerre fekvő Halstenbekben születtem 1924-ben. Édesanyám és anyai nagyapám nevelt fel. Mivel szerszámkészítő-inas voltam, 1942-ben besoroztak a Wehrmachtba (a német hadseregbe). A II. világháborús élményeim, amikor az orosz fronton harcoltunk, túl szörnyűek ahhoz, hogy beszéljek róluk. Tífuszos lettem, de az orvosi ellátás után visszaküldtek a frontra. 1945 januárjában a lengyelországi Łódzban súlyosan megsebesültem, és egy katonai kórházba vittek. A háború végén még mindig ott voltam. A kórházban és később a neuengammei internálótáborban volt időm elmélkedni. Ilyen kérdések gyötörtek: Valóban létezik Isten? Ha igen, akkor miért engedi meg ezt a sok kegyetlenséget?

Nem sokkal azután, hogy 1947 szeptemberében kiengedtek az internálótáborból, feleségül vettem Karlát. Ugyanabban a városkában nőttünk fel, csak Karla katolikus volt, míg  engem egyáltalán nem neveltek vallásosnak. Az a pap, aki összeadott minket, azt javasolta, hogy legalább minden este mondjuk el együtt a miatyánkot. Úgy tettünk, ahogy mondta, bár nem igazán tudtuk, hogy milyen dolgokért is imádkozunk.

Egy évvel később megszületett Hans Werner. Körülbelül ekkor történt, hogy Wilhelm Ahrens, az egyik munkatársam beszélt nekem Jehova Tanúiról. Megmutatta nekem a Bibliából, hogy egy nap nem lesznek többé háborúk (Zsoltárok 46:10). 1950 őszén átadtam életemet Jehovának, és megkeresztelkedtem. Nagyon örültem, amikor egy évvel később drága feleségem is megkeresztelkedett.

Gyermeknevelés Jehova útjain

Azt olvastam a Bibliában, hogy a házasság Jehovától származik (1Mózes 1:26–28; 2:22–24). Mivel jelen voltam a gyermekeink, Hans Werner, Karl-Heinz, Michael, Gabriele és Thomas születésénél, megerősödött bennem az aziránti kötelességérzetem, hogy jó férj és apa legyek. Karlával rendkívül örültünk mindegyik gyermekünk születésének.

Jehova Tanúi 1953-as nürnbergi kongresszusa igen jelentős volt a családunknak. Sosem fogjuk elfelejteni, mit mondott az előadó a péntek délutáni, „Neveljük a gyermekeket az új világ társadalmában” című előadásban: „A legnagyobb örökség, amelyet a gyermekeinknek adhatunk, az, ha beléjük plántáljuk azt a vágyat, hogy Isten szolgái legyenek.” Jehova segítségével Karlával éppen ezt akartuk tenni. De hogyan?

Először is szokásunkká tettük, hogy mindennap együtt imádkozunk mint család. Ez jól a gyermekek szívébe véste az ima fontosságát. Mindegyik gyermekünk már nagyon hamar megtanulta, hogy evés előtt mindig imádkozunk. Még csupán csecsemők voltak, de amikor meglátták a cumisüvegüket, lehajtották a kis fejüket, és összekulcsolták aprócska kezüket. Egyszer a feleségem rokonai, akik nem voltak Tanúk, meghívtak bennünket egy esküvőre. A szertartást követően a menyasszony szülei meghívták a vendégeket az otthonukba egy kis étkezésre. Mindenki rögtön hozzá akart látni az evéshez. Ötéves fiunk, Karl-Heinz azonban úgy érezte, hogy ez nincs így rendjén. „Először mondjunk egy imát” — mondta. A vendégek ránéztek, majd ránk, végül pedig a házigazdára. A feszültség oldására felajánlottam, hogy hálaimát mondok az ételért. A házigazda beleegyezett ebbe.

Ez az eset Jézus szavaira emlékeztetett, amikor ezt mondta: „Kiskorúak és csecsemők szájából szereztél dicséretet” (Máté 21:16). Biztosak vagyunk benne, hogy a rendszeres és  szívből jövő imáink segítettek gyermekeinknek, hogy Jehovát szerető égi Atyjuknak tekintsék.

Felelősségünk Jehova iránt

Ahhoz, hogy megtanítsuk gyermekeinket arra, hogy szeressék Istent, rendszeresen kell olvasnunk és tanulmányoznunk a Szavát. Ezt az elménkben tartva minden héten volt családi tanulmányozásunk, legtöbbször hétfő este. Mivel a legidősebb és a legfiatalabb gyermekünk között kilenc év korkülönbség van, nagyon különbözőek voltak a szükségleteik. Ezért nem tudtuk mindig ugyanazt az anyagot átvenni velük.

Azoknak a gyermekeinknek például, akik még nem voltak iskoláskorúak, egyszerű dolgokat tanítottunk meg. Karla csupán egyetlen bibliai idézetet vizsgált meg velük, vagy a Biblián alapuló kiadványok képeit használta fel. Még mindig kedves emlék számomra, amikor a kisebb gyermekeink kora reggel úgy ébresztettek minket, hogy felmásztak az ágyunkra, hogy megmutassák nekünk a kedvenc képeiket a The New World (Új világ) * című könyvből.

Karla kifejlesztett egy ügyes módszert, mellyel türelmesen megtanította a gyermekeknek, hogy milyen sok okunk van arra, hogy szeressük Jehovát. Ennek megtétele egyszerűnek és világosnak tűnhet, de a valóságban fizikailag és érzelmileg ez felért számunkra egy teljes idejű munkával. De nem adtuk fel. Gyermekeink fiatal szívére mi szerettünk volna hatást gyakorolni, mielőtt kezdtek volna befolyással lenni rájuk mások, akik nem ismerték Jehovát. Ezért ragaszkodtunk hozzá, hogy amint a gyermekeink ülni tudnak, legyenek jelen a családi tanulmányozáson.

Mint szülők, Karlával felismertük, milyen fontos jó példát mutatni a gyermekeinknek az imádat gyakorlásában. Akár ettünk, akár kertészkedtünk vagy sétáltunk, próbáltuk erősebbre fűzni gyermekeinkben a Jehovával ápolt kapcsolatot (5Mózes 6:6, 7). Gondoskodtunk róla, hogy mindegyiküknek már egész korán legyen saját Bibliája. Ezenkívül amikor megkaptuk a folyóiratokat, minden családtagnak a nevét ráírtam a személyes példányára. Ezért a gyermekek tudták, melyik az ő példányuk. Az az ötletünk támadt, hogy a gyerekeknek kijelölünk bizonyos cikkeket elolvasásra az Ébredjetek! folyóiratból. A vasárnapi ebéd után elmondták nekünk, hogyan értették az anyagot.

Megadtuk a gyermekeknek azt a figyelmet, amelyre szükségük volt

Persze nem mindig mentek simán a dolgok. Ahogy a gyerekek nőttek, felfedeztük, hogy ha a szívükbe akarjuk plántálni a szeretetet, akkor tudnunk kell, hogy mi van már a szívükben. Ez azt jelentette, hogy meg kellett hallgatnunk őket. Gyermekeink néha úgy érezték, hogy panaszra van okuk, ezért leültünk velük, hogy megbeszéljük a dolgokat. Erre külön fél órát szántunk a családi tanulmányozás végén. Bárki elmondhatta őszintén, mit érez.

Például Thomas és Gabriele, két legkisebb gyermekünk, úgy érezte, hogy mi, szülők kivételezünk legidősebb bátyjukkal. Egy tanulmányozás alkalmával nyíltan elmondták nekünk: „Apa, úgy gondoljuk, hogy anya és te mindig megengeditek Hans Wernernek, hogy azt csináljon, amit akar.” Először alig hittem a fülemnek. Miután azonban tárgyilagosan megvizsgáltuk a dolgot, Karlának és nekem el kellett ismernünk, hogy a gyermekeinknek igazuk van. Ezért nagyobb erőfeszítést tettünk, hogy az összes gyermekünkkel egyformán bánjunk.

Volt, hogy a gyerekeket elhamarkodottan vagy igazságtalanul büntettem meg. Ilyenkor nekünk, szülőknek meg kellett tanulnunk bocsánatot kérni. Ezután Jehovához imádkoztunk. Fontos volt, hogy a gyerekek lássák, hogy az apjuk kész bocsánatot kérni Jehovától, és tőlük, gyermekektől is. Ennek az lett az eredménye, hogy meleg, baráti viszony alakult ki közöttünk. Nemegyszer ezt mondták nekünk:  „Ti vagytok a legjobb barátaink.” Ez nagyon boldoggá tett bennünket.

Ha a család együtt tevékenykedik, az előmozdítja az egységet. Ezért nálunk mindenkinek megvolt a saját házimunkája. Hans Wernernek kellett bevásárolnia egy héten egyszer, ami általában azt jelentette, hogy egy bevásárlólistát és pénzt bíztunk rá. Az egyik héten nem adtunk neki listát és pénzt. Megkérdezte az édesanyját, hogy miért nem, mire Karla elmondta neki, hogy nincs pénzünk. Ekkor a gyerekek valamit pusmogtak egymás között, majd mindegyikőjük elővette kis perselyét, és az asztalra borította a tartalmát. „Anya, most már tudunk vásárolni!” — kiáltották mindannyian. Igen, a gyerekek megtanulták, hogy segítsenek, amikor szükséges. Ez még inkább közelebb hozta egymáshoz a családtagokat.

Amint a gyerekek nőttek, a fiúk kezdtek érdeklődni a lányok iránt. Thomas például kiszemelt magának egy 16 éves Tanú-lányt. Elmagyaráztam neki, hogy ha komoly szándékai vannak a lánnyal, akkor fel kell készülnie arra, hogy elveszi őt feleségül, és ezzel együtt vállalnia kell a feleségével és a gyermekeivel kapcsolatos felelősségeket. Thomas felismerte, hogy még nem áll készen a nősülésre, mivel akkor még csupán 18 éves volt.

Előrehaladunk mint család

Bár a gyermekeink még zsenge korúak voltak, egymás után iratkoztak be a teokratikus szolgálati iskolába. Jól odafigyeltünk a programjaikra, és buzdító volt számunkra, amikor láttuk, hogy szívből szeretik Istent. A körzet- és kerületfelvigyázók, akik időnként nálunk voltak elszállásolva, tapasztalatokat mondtak el a saját életükből, vagy olvastak nekünk a Bibliából. Ezek a férfiak és a feleségeik segítettek, hogy családunk szívből fakadó szeretetet fejlesszen ki a teljes idejű szolgálat iránt.

Mindig nagyon vártuk a kongresszusokat. Ezek az alkalmak nagyon fontos szerepet játszottak abban, hogy gyermekeink szívébe tudjuk plántálni azt a vágyat, hogy Isten szolgái legyenek. A gyerekeknek különleges alkalomnak számított, amikor felvehették kitűzőiket a kongresszusra való utazás előtt. Mélyen megindított bennünket, amikor Hans Werner tízéves korában megkeresztelkedett. Voltak, akik túl fiatalnak tartották arra, hogy átadja magát Jehovának, de 50 éves korában azt mondta, hogy nagyon hálás, amiért már 40 éve szolgálhatja Jehovát.

Megmutattuk gyermekeinknek, hogy fontos a Jehovával ápolt személyes kapcsolat, de nem erőltettük őket, hogy adják át életüket Jehovának. Ám nagyon örültünk, amikor a többiek is, a saját tempójukban, eljutottak a keresztelkedésig.

Megtanultuk Jehovára vetni terheinket

Határtalanul örültünk, amikor 1971-ben Hans Werner elvégezte az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 51. osztályát, és megkapta misszionáriusi kinevezését Spanyolországba. Gyermekeink mindannyian töltöttek valamennyi időt a  teljes idejű szolgálatban, ami nagyon boldoggá tett minket, szülőket. Körülbelül ekkor történt, hogy Hans Werner a cikk bevezetőjében említett Bibliát ajándékozta nekem. Úgy tűnt, hogy mint család, már nem is lehetnénk boldogabbak.

Majd olyan időszak következett, amikor jobban kellett Jehovába kapaszkodnunk, mint valaha. Miért? Azért mert láttuk, hogy felnőtt gyermekeink közül néhánynak nehézségei adódnak, melyek komoly hitpróba elé állították őket. Például drága lányunkat, Gabrielét nem kerülték el a szenvedések. 1976-ban hozzáment Lotharhoz, aki nem sokkal a házasságkötésük után megbetegedett. Amint egyre gyengébb lett, Gabriele ápolta őt addig, amíg Lothar meg nem halt. Amikor azt láttuk, hogy egy egészséges családtag megbetegszik és meghal, arra gondoltunk, hogy milyen nagy szükségünk van Jehova szerető kezére (Ézsaiás 33:2).

Kiváltságok Jehova szervezetében

Amikor 1955-ben kineveztek gyülekezetszolgának (mai néven elnöklőfelvigyázónak), úgy éreztem, nem vagyok kész ennek a felelősségnek az elvállalására. Nagyon sok tennivaló volt, és csak úgy tudtam eleget tenni a gyülekezeti feladatoknak, ha néha hajnali négykor keltem fel. A feleségem és a gyerekek nagyon sokat segítettek nekem azzal, hogy amikor még estére is maradtak feladataim, nem zavartak.

Ám a család a lehető legtöbb szabad időt együtt töltötte. Néha a munkaadóm kölcsönadta az autóját, hogy egy napra elvihessem valahova a családot. A gyerekek nagyon élvezték, amikor az erdőben tanulmányoztuk Az Őrtorony folyóiratot. Együtt mentünk hegyet mászni, és néha az erdőben járva énekelt a család, én pedig a harmonikámmal kísértem őket.

1978-ban kineveztek körzetfelvigyázó-helyettesnek. Lesújtottan így imádkoztam: „Jehova, úgy érzem, hogy nem vagyok erre képes. De ha azt szeretnéd, hogy legalább megpróbáljam, akkor a tőlem telhető legjobbat fogom nyújtani.” Két évvel később, 54 éves koromban kicsi üzletemet a legifjabb fiunkra, Thomasra bíztam.

Gyermekeink ekkorra már mind felnőttek, és ezért Karlának és nekem lehetőségünk nyílt arra, hogy többet tegyünk Jehováért. Ugyanabban az évben kineveztek körzetfelvigyázónak — Hamburg és az egész Schleswig-Holstein szövetségi tartomány volt a területünk. Mivel tapasztaltak vagyunk a gyermeknevelésben, igazán meg tudtuk érteni a szülőket és a gyermekeket. Sok testvér körzetszülőknek nevezett minket.

Miután Karla tíz évig együtt tevékenykedett velem a körzetmunkában, meg kellett műteni. Még ugyanabban az évben az orvosok felfedeztek nálam egy agydaganatot. Ezért abbahagytam a körzetmunkát, és átestem egy agyműtéten. Három évbe telt, mire újra körzetfelvigyázó-helyettes lehettem. Karlával most a hetvenes éveinkben járunk, és már nem vagyunk az utazómunkában. Jehova segített megértenünk, hogy nincs értelme olyan kiváltsághoz ragaszkodnom, amelynek többé nem vagyok képes eleget tenni.

Visszatekintve az életünkre, Karla és én hálásak vagyunk Jehovának, hogy segített a gyermekeink szívébe plántálni az igazság iránti szeretetet (Példabeszédek 22:6). Az évek során Jehova irányított és képzett, valamint támogatott bennünket, hogy el tudjuk látni a felelősségeinket. Bár már idősek és fizikailag gyengék vagyunk, a Jehova iránt érzett szeretetünk azonban még mindig olyan erős, mint régen (Róma 12:10, 11).

[Lábjegyzet]

[Kép a 26. oldalon]

Családunk 1965-ben, amint az Elba folyó partján sétálunk Hamburgban

[Kép a 28. oldalon]

Családunk néhány tagja az 1998-as berlini nemzetközi kongresszuson

[Kép a 29. oldalon]

A feleségemmel, Karlával