Tertullianus — Egy ellentmondásokkal teli ember

MIFÉLE hasonlóság van a bölcselő és a keresztény között? Az igazság meghamisítói és megtisztogatói között? Mi köze az akadémiának az egyházhoz? Ilyen kihívó kérdéseket tett fel az i. sz. II. és III. században élt író, Tertullianus, aki „az egyházi történelem és az akkoriban oktatott tantételek egyik legtermékenyebb írójaként” vált közismertté. Figyelme a vallásos életnek szinte minden területére kiterjedt.

Tertullianus alighanem a paradox, azaz látszólag ellentmondásos állításairól volt a legismertebb. Ilyen kijelentéseket tett: „Isten akkor a legnagyobb, mikor . . . kicsi.” Az, hogy Isten fia halott volt, „hihető, hiszen képtelenség”. „Az eltemetett [Jézus] feltámadt? Biztos, mert lehetetlenség.”

Ám Tertullianusnak nem csupán a kijelentései voltak ellentmondásosak. Noha írásaival az igazság mellett szeretett volna síkra szállni, és az egyháznak, illetve az egyház tantételeinek a feddhetetlenségét akarta védelmezni, valójában megmásította az igaz tanításokat. A kereszténységre legfőképpen egy olyan elgondolásával volt hatással, melyet később élt írók felhasználtak a Háromság tantételének a kialakításánál. Mi vezetett idáig? Hogy megértsük, először magáról Tertullianusról ejtsünk néhány szót.

„Soha de soha nem volt unalmas”

Tertullianus életéről nem sokat tudni. A legtöbb tudós egyetért abban, hogy i. sz. 160 körül született Karthágóban, Észak-Afrikában. Kétségtelenül igen magas szintű oktatásban részesült, és roppant jól ismerte napjainak minden kiemelkedő filozófiai irányzatát. Vélhetően azért tetszett meg neki a kereszténység, mert azok, akik kereszténynek vallották magukat, készek voltak meghalni a hitükért. A keresztény mártírhalállal kapcsolatban a következő kérdést vetette fel: „akad-e ugyan ember, aki izgatottan ne kezdené azt vizsgálni, hogy mi rejlik ebben a dologban? S ha kikutatta, melyik nem áll közénk?”

Miután Tertullianus névleges kereszténnyé lett, természetes könnyedséggel kezdte ontani magából a tömör, magvas gondolatokat. „Olyan képességet mondhatott magáénak, mellyel kevés teológus büszkélkedhet — jegyzi meg a The Fathers of the Church című könyv. — Soha de soha nem volt unalmas.” Egy tudós így vélekedett róla: „Tertullianus inkább a szavak embere volt, mondatokkal nem boldogult; lényegesen könnyebb megérteni szellemesen csípős megjegyzéseit, mint követni az eszmefuttatásait. Nyilván ezért idézik oly gyakran, s legtöbbször csak dióhéjban.”

A kereszténység védelmében

Tertullianus leghíresebb írása a Védőbeszéd. Ezt az alkotást tartják a névleges kereszténység védelmében írt egyik legerőteljesebb irodalmi műnek. A Védőbeszéd egy olyan időszakban látott napvilágot, amikor a keresztényeknek lépten-nyomon babonás emberek csőcseléktámadásaival kellett szembenézniük. Tertullianus a védelmükre kelt ezeknek a keresztényeknek, és felszólalt oktalan bántalmazásuk ellen. Elmondta, hogy az ellenségeskedők „szerint minden nyilvános szerencsétlenségnek, a népre zúduló valamennyi csapásnak a keresztények az okai . . . , ha a Nílus nem árad szét a  szántóföldeken, ha változatlan az időjárás, ha megmozdul a föld, ha éhínség, ha járvány lép föl, rögtön halljuk az üvöltést: »Oroszlán elé a keresztényeket!«”

Bár rengeteg vád érte a keresztényeket, hogy hűtlenek az államhoz, Tertullianus igyekezett bebizonyítani, hogy valójában ők a birodalom legmegbízhatóbb alattvalói. Miután felhívta a figyelmet a római kormány ellen intézett puccskísérletekre, arra emlékeztette ellenségeit, hogy az összeesküvők egytől egyig pogányok voltak, és keresztény nem volt köztük. Rámutatott, hogy amikor egy keresztényt kivégeznek, igazából az államot éri veszteség.

Tertullianus más művei a keresztényi életről szólnak. A látványosságokról című írásában például azt taglalja, hogy mennyire fontos az embernek távol tartania magát egyes szórakozóhelyektől, pogány játékoktól és színházi előadásoktól. Az új hívők közül néhányan egyáltalán nem tartották összeegyeztethetetlennek azt, hogy először összejöjjenek a Biblia tanulmányozására, azután pedig pogány játékokon vegyenek részt. Tertullianus próbálta gondolkodásra késztetni őket: „Micsoda dolog az, hogy Isten egyháza a Sátán közössége felé igyekszik, a mennyből a koszba?” — írta. Továbbá így érvelt: „amit cselekedetben elvetünk, azt beszédben sem fogadhatjuk el.”

Megmásítja az igazságot, miközben védelmezi azt

Tertullianus a következő szavakkal nyitotta a Praxeas ellen című esszéjét: „A Sátán változatos módokon versengett már az igazsággal. Néhányszor megvédése látszatát keltve zavarta össze.” Hogy ki volt az a Praxeas, arra nem derül fény, Tertullianus mindenesetre nem értett egyet az Istenről és Krisztusról szóló tanításaival. Szerinte Praxeas kezes bárányként engedelmeskedett Sátánnak, aki arra használta fel őt, hogy titkon megfertőzze a keresztényiséget.

A legnagyobb fejtörést akkoriban egyebek között az okozta a névleges keresztényeknek, hogy vajon mi lehet a kapcsolat Isten és Krisztus között. Egyesek — különösen a görög neveltetésű keresztények köréből — nem voltak képesek összeegyeztetni az egy Istenben való hitet Jézus Megmentőként és Megváltóként betöltött szerepével. Praxeas azzal a tanításával próbálta eloszlatni kételyeiket, hogy Jézus tulajdonképpen az Atya volt, csak egy másik alakban, és hogy igazából nincs is különbség az Atya és a Fiú között. E szerint a modalizmusként emlegetett teória szerint Isten „a teremtésben és a Törvény megalkotásában az Atyaként, Jézus Krisztus alakjában a Fiúként, Krisztus mennybemenetele után pedig szent szellemként” jeleníti meg magát.

Tertullianus rámutatott, hogy a Szentírás határozott különbséget tesz az Atya és a Fiú között. Miután idézi az 1Korintus 15:27, 28-at, a következőképpen érvel: „aki aláveti magát és akinek aláveti magát, szükségképpen kettő.” Tertullianus magának Jézusnak a szavait emelte ki: „Az Atya nagyobb nálam” (János 14:28). Héber Iratokból  vett idézetek, köztük a Zsoltárok 8:6 segítségével megmutatta, hogy a Biblia úgy festi le a Fiút, mint aki „kisebb”. „Így az Atya is más, mint a Fiú, amikor nagyobb a Fiúnál — vonja le a következtetést Tertullianus —, mivel más aki szül, más aki születik, mert más aki küld, más aki küldött, mert más az, aki tesz, más az, aki által az megtörténik.”

Jóllehet Tertullianus úgy gondolta, hogy a Fiú alá van rendelve az Atyának, ám miközben arra törekedett, hogy megcáfolja a modalizmust, ’túlment azokon, amik írva vannak’ (1Korintus 4:6). Egy másik teóriát alkalmazva tévesen megpróbálta bebizonyítani, hogy Jézus egy istenség része, s eközben alkotta meg azt a tételt, mely szerint „a három összetartozóban . . . egy lényeget” lehet találni. Ennek az elgondolásnak a segítségével azt igyekezett alátámasztani, hogy az Isten, a Fia, valamint a szent szellem három különböző személy, akik egy isteni lényegben léteznek. Így Tertullianus volt az első, aki a „háromság” szó latin formájával utalt az Atyára, a Fiúra és a szent szellemre.

Óvakodjunk a világi filozófiától!

Hogyan tudott Tertullianus a „három összetartozóban . . . egy lényeg” teóriával előállni? A válasz megint csak abban keresendő, hogy egy ellentmondásokkal teli emberrel van dolgunk. A paradoxon ez alkalommal a filozófiáról alkotott nézőpontjában található. Tertullianus szerint a filozófia „emberi és démoni tanításokból” épül fel. Nyíltan bírálta a keresztény igazságok filozófiával való magyarázását. Arra intett, hogy óvakodjunk azoktól, „akik sztoikus, platonikus és dialektikus kereszténységet találtak ki”. Ugyanakkor Tertullianus bőven merített a világi filozófiából, amikor az összhangban volt a saját elképzeléseivel (Kolosszé 2:8).

Egy forrásmunka elmondja: „A Háromság tantételének kialakulásához és kifejeződéséhez hellenisztikus fogalmak és fogalomkörök alkalmazására volt szükség.” A The Theology of Tertullian című könyv pedig megjegyzi: „Tertullianus különböző jogi és filozófiai fogalmak és kifejezések sajátos egyvelegével volt képes a Háromság tantételének egy olyan formáját megalkotni, mely az abban fellelhető hiányosságok és hibák ellenére alapul szolgált ahhoz, hogy a tantételt később a niceai zsinat elé terjesszék.” Így Tertullianus azon alaptétele, mely szerint három személy egy isteni lényegben egyesül, kiemelkedő szerepet játszott egy olyan vallási tévhit elterjedésében, mely a kereszténység egészét megfertőzte.

Tertullianus azzal vádolt másokat, hogy összezavarják az igazságot, miközben próbálják megvédeni azt. Ám ironikus módon ő ugyanebbe a csapdába esett, hiszen az Isten által ihletett bibliai igazságokat emberi filozófiával vegyítette. Fogadjuk hát meg a Biblia figyelmeztetését, és ne figyeljünk „félrevezető ihletett kijelentésekre és démonok tanításaira” (1Timóteus 4:1).

[Képek a 29., 30. oldalon]

Bár Tertullianus bírálta a filozófiát, ő is ebből merített saját elképzeléseinek a támogatásához

[Forrásjelzés]

29. és 30. oldal: © Cliché Bibliothèque nationale de France, Paris

[Kép a 31. oldalon]

Az igaz keresztények nem vegyítik a bibliai igazságokat az emberi filozófiával