Élettörténet

Az Isten iránti odaadás jutalommal jár

WILLIAM AIHINORIA ELMONDÁSA ALAPJÁN

Az éjszaka közepén apa jól ismert nyöszörgésére ébredtem. Miközben a hasát fogta, a földön fetrengett. Édesanya, a nővérem és én köré gyűltünk. Amikor úgy látszott, hogy a fájdalma csökken, apa felült, egy nagyot sóhajtott, és ezt mondta: „Ezen a földön csak Jehova Tanúinak van békéjük.” Ezt a kijelentését egyáltalán nem értettem, de mélyen megmaradt bennem, mivel azelőtt még sohasem hallottam Jehova Tanúiról. Kíváncsi lettem, miről beszélt apa.

EZ A kellemetlen eset 1953-ban, hatéves koromban történt. Poligám családban nőttem fel Nigéria közép-nyugati részén, Ewossában, egy faluban, ahol mezőgazdasági tevékenység folyt. Második gyermekként születtem, de én voltam az elsőszülött fiú a családban, melyben apának végül 3 felesége és 13 gyermeke lett. Nagyapa zsúpfedeles, négyszobás, sárból épített házában laktunk. Egy háztartásban éltünk még nagymamával és apa három testvérével, valamint az ő családjaikkal.

Szomorú gyermekkorom volt. Különösen édesapa rossz egészségi állapota nyomta rá a bélyegét az életemre. Krónikus hasfájása volt, mely egészen a sok évvel később bekövetkező haláláig tartott. Ismeretlen betegsége mindenféle olyan orvosi kezelésnek ellenállt, melyet egy afrikai földműves család megengedhetett magának. Kipróbáltuk a gyógynövényes kezeléseket és a hagyományos gyógymódokat is. Sok éjszakán át édesapa mellett sírtunk, amint gyötrelmesen vonaglott a földön, míg a kakas  másnap reggel meg nem szólalt. Valamilyen gyógymód után kutatva édesapa gyakran elutazott édesanyával, s ezalatt nagymama vigyázott rám és a testvéreimre.

Családunk a jamszgyökér, manióka és kóladió termesztéséből és árusításából élt. Csekélyke jövedelmünk kiegészítéséül volt, hogy gumifákat csapoltunk. Fő ételünk a jamszgyökér volt. Reggelire jamszgyökeret ettünk, ebédre összezúzott jamszgyökeret fogyasztottunk, este pedig megint csak egy kis jamszgyökeret rágcsáltunk. Időnként, amikor sült banánt ettünk, egy kicsit változatosabb volt az étrendünk.

Életünk fontos részét képezte az ősök imádata. A családunk ételt ajánlott fel nekik porceláncsigák pálcákhoz erősített házában. Édesapa egy bálványt is imádott, hogy távol tartsa a gonosz szellemeket és a boszorkányokat.

Ötéves voltam, amikor ideiglenesen elköltöztünk a falunkból egy földműves táborba, mely körülbelül 11 kilométerre volt tőlünk. Apa ott elkapta a guineaféreg-betegséget, és ez csak további szenvedést okozott neki a hasi fájdalmai mellett. Nappal nem tudott dolgozni, éjjel pedig a hasi fájdalmai gyötörték. Én a fekélybolha által terjesztett betegséget kaptam el, mely a tífusz egyik változata. Ezért a nagycsaládunktól kapott adományokból éltünk. Mivel nem akartunk ilyen hitvány körülmények között meghalni, visszaköltöztünk Ewossába. Édesapa azt szerette volna, ha én mint az elsőszülött fia többre vinném, mint egy olyan földműves, aki csak a létfenntartásáért küszködik. Úgy érezte, a jó iskolai oktatás lehetővé tenné számomra, hogy jobb körülményeket teremtsek a családunknak, és segítene, hogy fel tudjam nevelni a testvéreimet.

Különböző vallásokkal kerülök kapcsolatba

A falunkban kezdtem iskolás éveimet. Itt találkoztam a kereszténység egyházaival. Az 1950-es években a nyugati típusú oktatás szorosan összefonódott a gyarmati kormány vallásával. Mivel katolikus általános iskolába jártam, római katolikusnak kellett lennem.

Amikor 19 éves lettem, 1966-ban, felvettek a Zarándok Baptisták Középiskolájába, mely a falunktól 8 kilométerre fekvő Ewohinmi városában működött. Ott megváltozott a vallásos képzésem. Mivel most már protestáns iskolába jártam, a katolikus papok nem engedték, hogy áldozzak vasárnap.

Ebben a baptista iskolában találkoztam először a Bibliával. Jóllehet továbbra is jártam a katolikus templomba, minden vasárnap olvastam a Bibliát a katolikus mise után. Lenyűgöztek Jézus Krisztus tanításai, és azt a vágyat keltették bennem, hogy értelmes életet éljek, átadva magam Istennek. Minél többet olvastam a Bibliát, annál utálatosabbnak találtam néhány vallási vezető képmutatását és sok laikus erkölcstelen életmódját. Amit a magukat kereszténynek valló embereknél láttam, nagyon különbözött attól, amit Jézus és a tanítványai tanítottak és tettek.

Volt néhány kellemetlen eset is, amely különösen megdöbbentett. Egyszer, amikor a hitoktató üzletébe mentem rózsafüzért vásárolni, az üzlet ajtófélfáján egy amulettet láttam függni, mely a törzsi szertartásokban használatos. Egy másik alkalommal a baptista iskola vezetője megpróbált megbecsteleníteni. Később megtudtam, hogy homoszexuális, és hogy már többeket megbecstelenített. Eltűnődtem ezeken a dolgokon, és ezt kérdeztem magamtól: „Vajon Isten helyesel olyan vallásokat, amelyeknek a tagjait, sőt még a vezetőit  sem vonják felelősségre a rendkívül nagy bűnökért?”

Megváltoztatom a vallásomat

Nekem azonban még mindig tetszettek a Bibliában olvasott dolgok, és ezért elhatároztam, hogy nem hagyok fel az olvasásával. Ekkor történt, hogy kezdtem visszagondolni apának a mintegy 15 évvel azelőtt tett kijelentésére: „Ezen a földön csak Jehova Tanúinak van békéjük.” Az viszont nyugtalanított, hogy az iskolámban a Tanú-fiatalokat kigúnyolták, néha pedig megbüntették, amiért nem vettek részt a reggeli áhítatokon. Ezenkívül néhány hitnézetük furcsának tűnt nekem. Például nehéz volt elhinnem, hogy csak 144 000-en mennek az égbe (Jelenések 14:3). Mivel vágytam rá, hogy az égbe kerüljek, azon gondolkodtam, hogy vajon ez a szám betelt-e már a születésem előtt.

A Tanúknak egyértelműen más volt a viselkedésük és a gondolkodásuk. Az iskola többi fiataljától eltérően nem követtek el erkölcstelen és erőszakos tetteket. Úgy tűnt nekem, hogy ők valóban elkülönülnek a világtól, ahogyan arról a Bibliában olvastam, hogy akik az igaz vallást gyakorolják, így kell tenniük (János 17:14–16; Jakab 1:27).

Elhatároztam, hogy tovább vizsgálódom. 1969 szeptemberében szert tettem Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvre. A következő hónapban Jehova Tanúi egyik teljes idejű szolgája, egy úttörő tanulmányozni kezdett velem. Az első tanulmányozás olyan ösztönző hatással volt rám, hogy szombat este elkezdtem olvasni az Igazság könyvet, és másnap délután már be is fejeztem. Azonnal elkezdtem beszélni az iskolatársaimnak azokról a csodás dolgokról, amelyekről olvastam. A diákok és a tanárok azt hitték, hogy az újonnan megtalált hitem kezd az őrületbe kergetni, de én tudtam, hogy minden rendben van nálam (Cselekedetek 26:24).

A szüleimhez eljutott annak híre, hogy egy új vallásról prédikálok. Arra kértek, hogy menjek haza azonnal, hogy így kideríthessék, mi ütött belém. Senki sem volt, akitől tanácsot kérhettem volna, mivel az összes Tanú elment egy kerületkongresszusra Ileshába. Amikor hazamentem, kérdésekkel ostromoltak, az anyukám és más rokonaim pedig  kritizáltak. Mindent megtettem, ami tőlem telt, hogy megvédjem azt, amit tanultam a Bibliából (1Péter 3:15).

Miután nem tudták bebizonyítani nekem, hogy Jehova Tanúi hamis tanítók, a nagybátyám egy másik módszerhez folyamodott. Így kérlelt: „Ne feledd, azért mentél iskolába, hogy oktatást kapj. Ha abbahagyod a tanulmányaidat és prédikálni mész, sohasem tudod befejezni az iskolát. Miért nem vársz hát addig, amíg befejezed az iskolát, és csak utána csatlakozol ehhez az új valláshoz?” Akkor ésszerűnek tűnt, amit mondott, s ezért abbahagytam a Tanúkkal a tanulmányozást.

1970 decemberében, azután, hogy levizsgáztam, egyenesen a Királyság-terembe mentem, és azóta is mindig eljárok Jehova Tanúi összejöveteleire. 1971. augusztus 30-án Istennek tett önátadásom jelképeként megkeresztelkedtem. Ez nemcsak a szüleimet rázta meg, hanem az egész közösséget is. Azt mondták, hogy csalódást okoztam nekik, mivel én voltam az első Ewossában és a környékén, aki ösztöndíjat kapott az államtól. Sokan nagy reményeket fűztek hozzám. Arra számítottak, hogy a közösség javára fogom fordítani a tanulmányaimat.

A vallásom megváltoztatásának következményei

A családom és a közösség idősebb férfitagjai delegációt küldtek hozzám, hogy megpróbáljanak rávenni a hitem megtagadására. Még meg is átkoztak. „Ha nem fordítasz hátat ennek a vallásnak, akkor sötét jövő vár rád. Nem fogsz munkát kapni. Nem tudsz majd házat építeni magadnak. Nem fogsz tudni megnősülni és családot nevelni” — mondták.

Ám ijesztő jóslatuknak pontosan az ellenkezője következett be. Tíz hónappal azután, hogy befejeztem az iskolát, tanári állást kaptam. 1972 októberében feleségül vettem Veronicát, akit oly nagyon szeretek. Később az állam mezőgazdasági fejlesztési szakembernek képezett ki. Vettem egy autót, és elkezdtem építeni a házunkat. 1973. november 5-én megszületett első lányunk, Victory, majd az ezt követő években megszületett Lydia, Wilfred és Joan is. 1986-ban jött a világra legfiatalabb gyermekünk, Micah. Mindannyian nagyszerű gyermeknek, Jehovától való örökségnek bizonyultak (Zsoltárok 127:3).

Visszatekintve az életemre, elmondhatom, hogy a közösség átkai mind áldásra fordultak. Ezért neveztem el az első lányomat Victorynak, vagyis ’győzelemnek’. A közösség nemrégen ezt írta nekem: „Kérünk, gyere haza, és segíts a közösségünk fejlesztésében most, hogy Isten megáld téged.”

Gyermeknevelés Istennek tetsző módon

Feleségemmel tisztában voltunk vele, hogy nem tudunk a gyermeknevelés Istentől kapott felelősségének eleget tenni, ha közben az anyagi gazdagságot hajszoljuk. Ezért megtanultunk megelégedést találni az egyszerű életben. Inkább ezt az életet választottuk, mivel nem akartunk szembenézni egy másfajta életvitel lehetséges következményeivel.

Ahol mi élünk, megszokott dolog, hogy az emberek más családokkal együtt építenek házat, és közösen használják a fürdőszobát, konyhát, valamint a többi helyiséget. Mi boldogok voltunk, hogy saját lakást tudtunk bérelni azokban a városokban, ahova az állam küldött dolgozni. Igaz, hogy ezek a lakások drágábbak voltak, de így a gyermekeinkre kevesebb rossz befolyás hatott. Köszönöm Jehovának, hogy az évek során gyermekeinket szellemileg egészséges környezetben tudtuk felnevelni.

Ezenkívül a feleségem otthon maradt a gyermekekkel, hogy velük lehessen, és hogy vigyázhasson rájuk. Miután elvégzem a munkámat, igyekszünk együtt tevékenykedni mint család. Mindent együtt csinálunk. Van például családi bibliatanulmányozásunk, együtt készülünk fel a gyülekezeti összejövetelekre, majd együtt veszünk részt rajtuk, együtt megyünk el a keresztény szolgálatba, illetve együtt vesszük ki részünket a társas tevékenységekből.

Megpróbáltuk követni az 5Mózes 6:6, 7-ben található tanácsot, mely arra ösztönzi a szülőket, hogy ne csak otthon tanítsák a gyermekeiket, hanem bárhol, ahol arra lehetőségük  nyílik. Emiatt a gyerekek a Tanúk között kerestek maguknak társaságot, nem pedig a világi emberek között. Mivel Veronicával nem töltöttünk sok időt olyanok társaságában, akik nem osztották a hitnézeteinket, a példánk által a gyermekeink megtanulták, hogy jól válogassák meg a társaságukat (Példabeszédek 13:20; 1Korintus 15:33).

Persze nemcsak az irányítás és a tanítás volt jó hatással a gyermekeink életére. Az otthonunk ajtaja mindig is nyitva állt a buzgó keresztények előtt, akik közül sokan Jehova Tanúi utazószolgái. Az alatt az idő alatt, amíg ezek az érett keresztények a családunkkal voltak, a gyermekeinknek lehetőségük volt megfigyelni az önfeláldozó életüket, és tanulni tudtak tőlük. Ez jobban beléjük véste azt, amit tanítottunk nekik, és a gyermekeink magukévá tették a Biblia igazságát.

Az Isten iránti odaadás jutalommal jár

A feleségem, négy gyermekünk és én most a teljes idejű szolgálatban tevékenykedünk. Először 1973-ban kezdtem el az úttörőszolgálatot. Az évek során az anyagi körülményeink miatt időről időre meg kellett szakítanom a teljes idejű szolgálatomat. Időnként kiváltságom volt oktatóként szolgálni a Királyság-szolgálati iskolán, mely Jehova Tanúi keresztény felvigyázóinak nyújt képzést. Jelenleg abban a kiváltságban van részem, hogy az egyik kórházi összekötő bizottságban, valamint Uhonmora városfelvigyázójaként szolgálhatok.

Két idősebb lányunk, Victory és Lydia nagyszerű keresztény vénekhez mentek feleségül, és boldog házasságban élnek. A férjükkel együtt Jehova Tanúi igiedumai (Nigéria) fiókhivatalának tagjaiként szolgálnak. Idősebb fiunk, Wilfred kisegítőszolgaként tevékenykedik, a fiatalabb, Micah pedig időnként kisegítőúttörő-szolgálatot vállal. Joan lányunk 1997-ben fejezte be középiskolai tanulmányait, és elkezdte az általánosúttörő-szolgálatot.

Életem legszebb élményei közé tartozik az, amikor másoknak segítek Jehova Istent szolgálni. Ezek közül az emberek közül néhányan népes családomhoz tartoznak. Édesapám erőfeszítéseket tett azért, hogy Jehovát szolgálhassa, de a poligámia akadályozta az előrehaladását. Fiatalkorom óta szeretem az embereket. Amikor azt látom, hogy szenvednek, úgy érzem, hogy a magam gondjai nem annyira fontosak. Szerintem látják mások, hogy őszintén szeretnék segíteni, és ez megkönnyíti nekik, hogy odajöjjenek hozzám beszélgetni.

Egy olyan fiatal férfinak is segítettem megismerni Isten szándékait, akit ágyhoz köt a betegsége. A villamosműveknél dolgozott, de munkavégzés közben megütötte az áram, és a mellkasától lefelé teljesen lebénult. Elkezdte tanulmányozni a Bibliát, és fokozatosan elfogadta, amit tanult. 1995. október 14-én keresztelkedett meg a lakásunkhoz közel egy patakban — 15 év után ez volt az első alkalom, hogy kikelt az ágyából. Azt mondta, ez volt élete legboldogabb napja. Most kisegítőszolgaként tevékenykedik a gyülekezetben.

El kell mondanom, hogy egyáltalán nem bántam meg, hogy mintegy 30 évvel ezelőtt azt választottam, hogy Jehovát szolgálom egységes, önátadott népével együtt. A valódi szeretet megnyilvánulását látom közöttük. Akkor is az Isten iránti odaadás szerint való életet választanám, ha Jehova nem jutalmazná meg hűséges szolgáit az örök élettel (1Timóteus 6:6; Héberek 11:6). Az Isten iránti odaadás formálja és irányítja az életemet, valamint örömmel, megelégedettséggel és boldogsággal ajándékoz meg engem és a családomat.

[Kép a 25. oldalon]

Feleségemmel és gyermekeimmel 1990-ben

[Kép a 26. oldalon]

Feleségemmel, gyermekeimmel, valamint két vejemmel