Nagyító alatt néhány tévhit a halálról

LEJÁTSZÁS

Nagyító alatt néhány tévhit a halálról

AZ EMBER mindig is értetlenül és nyugtalanul gondolt a halál sötét órájára. Ráadásul a hamis vallási elképzelések, a közkedvelt szokások és a mélyen gyökerező egyéni nézetek nem engedik őt szabadulni a haláltól való félelem markából. Ha pedig az ember retteg a haláltól, egyszerűen nem képes élvezni a mindennapjait, és lassanként azt a meggyőződését is elveszítheti, hogy van értelme az életnek.

A főbb vallásokat nagy felelősség terheli, amiért számos tévhitet terjesztenek a halálról. Amint a bibliai igazságok tükrében megvizsgálunk közülük néhányat, talán a halálról alkotott saját elképzeléseink is tisztázódnak.

1. tévhit: Teljesen természetes, hogy az élet egyszer véget ér.

„A halál . . . elválaszthatatlanul hozzátartozik az életünkhöz” — mondja a Death—The Final Stage of Growth című könyv. Az ilyen megjegyzésekből az a meggyőződés cseng ki, hogy semmi természetellenes nincs a halálban, mivel egyszer minden élő szervezet elpusztul. Emiatt sokan nihilista nézeteket vallanak, és úgy vannak vele, hogy ha törik, ha szakad, minden kínálkozó lehetőséget meg kell ragadniuk saját érdekeik előmozdítására.

De csakugyan az a természetes, hogy az élet egyszer véget ér? Nem minden kutató osztja ezt a nézetet. Például Calvin Harley biológus, aki az emberi öregedés folyamatát vizsgálja, egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy szerinte az ember „nem úgy lett beprogramozva, hogy meghaljon”. William Clark immunológus úgy véli, hogy „az élet definíciójában nem kell a halálnak is szerepelnie”. Seymour Benzer, a Kaliforniai Műszaki Intézet munkatársa pedig elgondolkodva azt mondta, hogy „az öregedést nem egy órához, hanem inkább egy forgatókönyvhöz lehetne hasonlítani, melyet remélhetőleg át fogunk tudni dolgozni”.

A tudósok zavarban vannak, amikor az emberi test felépítését tanulmányozzák, hiszen azt látják, hogy jóval több adottságunk és képességünk van, mint amennyit 70-80 év alatt hasznosítani tudunk. Rájöttek például, hogy az emberi agy mérhetetlenül sok dolgot tud elraktározni. Egy kutató úgy becsülte, hogy az agyunk annyi információt képes tárolni, hogy az „körülbelül húszmillió kötetet töltene meg, ahány kötet a világ legnagyobb könyvtáraiban található”. Néhány tudós, aki az idegrendszer kutatásával foglalkozik, azt mondja, hogy egy átlagos élettartam alatt az ember a maximális agyteljesítménye egy százalékának az egyszázad (0,0001) részét használja csak fel. Joggal kérdezhetjük hát, hogy miért van az agyunknak ekkora teljesítőképessége, ha egy átlagos élettartam alatt még a töredékét sem használjuk fel.

Azt is figyeljük meg, hogy milyen természetellenesen reagálnak az emberek a halálra. A legtöbbünket az életben annál nagyobb trauma nem érhet, mint ha elveszítjük a feleségünket, férjünket vagy gyermekünket. Egy szeretett személy halála sokszor az ember egész lényét feldúlja, és hosszú időbe telik, amíg újra visszanyeri lelki békéjét. Még azok is, akik amellett érvelnek, hogy a halál része az emberi életnek, nehezen tudják elfogadni tényként azt, hogy saját halálukkor egyszerűen véget ér minden. A British Medical Journal elmondta, hogy „a legtöbb szakembernek az a véleménye, hogy mindenki olyan hosszan akar élni, amilyen hosszan csak lehet”.

Ha figyelembe vesszük, hogy milyen reakciót vált ki belőlünk a halál, milyen óriási kapacitásunk van az emlékezésre és a tanulásra, és mennyire vágyunk az örökkévalóság megismerésére, nem teljesen világos, hogy úgy lettünk megteremtve, hogy éljünk? Isten az örökké tartó élet kilátásával teremtette meg az embert, nem úgy, hogy az legyen számára természetes, hogy egyszer majd meghal. Figyeljük meg, hogy milyen jövőt tárt Isten az első emberpár elé: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon” (1Mózes 1:28). Milyen csodálatos, végeláthatatlan jövő előtt álltak!

2. tévhit: Isten a halál által magához veszi az embereket, hogy vele lehessenek.

Egy 27 éves haldokló nő, három gyermek édesanyja, ezt mondta egy katolikus apácának: „Nehogy azzal jöjjön nekem, hogy ez Isten akarata . . . Gyűlölöm, amikor valaki mástól ezt hallom!” Pedig sok vallás ezt tanítja a halálról — Isten a halál által magához veszi az embereket, hogy a közelében lehessenek.

Csakugyan olyan kegyetlen lenne Isten, hogy minden érzés nélkül halállal sújt minket, noha tudja, hogy mekkora fájdalmat okoz ezzel? Nem, Isten, a Biblia Istene nem ilyen. Az 1János 4:8 kijelenti, hogy „az Isten szeretet”. Figyeljük meg, hogy a Biblia nem azt mondja, hogy Istenben van szeretet, vagy Isten szeretetteljes, hanem azt, hogy Isten maga a szeretet. Az ő szeretete olyan erőteljes, olyan tiszta, olyan tökéletes, olyan maradéktalanul hatja át Isten egész személyiségét és cselekedeteit, hogy joggal lehet rá a szeretet megtestesítőjeként utalni. Ő nem egy olyan Isten, aki a halál által magához veszi az embereket, hogy a közelében lehessenek.

A hamis vallás sok embert összezavart a halottak hollétét és állapotát illetően. A mennyország, pokol, purgatórium és pokol tornáca csupán néhány azok közül a helyek közül, melyeken ezen vallások szerint az emberek kiköthetnek — micsoda felfoghatatlan fogalmak, ha nem egyenesen rémisztőek! A Biblia viszont azt tanítja, hogy a halottak semmiről sem tudnak; leginkább az alváshoz lehetne hasonlítani az állapotukat (Prédikátor 9:7, 12; János 11:11–14). Ezért nem kell azon rágódnunk, hogy mi történik velünk a halálunk után, mint ahogyan az sem aggaszt minket, ha azt látjuk, hogy valaki békésen alszik. Jézus elmondta, hogy eljön az az idő, amikor „mindazok, akik az emléksírokban vannak . . . kijönnek” — új életet kapnak egy paradicsomi földön (János 5:28, 29; Lukács 23:43).

3. tévhit: Isten magához veszi a kisgyermekeket, hogy az angyalai legyenek.

Elisabeth Kübler-Ross, aki halálos betegekkel foglalkozott, egy másik népszerű elgondolást figyelt meg a vallásos emberek körében. Egy megtörtént esetről szólva rámutatott, hogy „ostobaság azt mondani egy kisgyermeknek, akinek meghalt az öccse, hogy Isten nagyon szereti a kisfiúkat, ezért a kis Johnnyt magához vette a mennyországba”. Az ilyen kijelentések rossz fényt vetnek Istenre, és hamis képet adnak mind a személyiségéről, mind a magatartásáról. Dr. Kübler-Ross így folytatja: „Ez a kislány úgy nőtt fel, hogy az Isten iránt érzett haragját soha nem sikerült leküzdenie. Így saját kisfiának az elvesztése három évtizeddel a testvére halála után elmezavart idézett elő nála.”

Miért venne el Isten egy gyermeket csak azért, hogy még egy angyala lehessen? Mintha Istennek nagyobb szüksége lenne a gyermekre, mint a kicsi szüleinek! Ha Isten valóban így cselekedne, egy rideg és önző Teremtővel lenne dolgunk. Ezzel a felfogással szöges ellentétben áll az, amit a Biblia mond, vagyis hogy „a szeretet az Istentől van” (1János 4:7). El tudjuk képzelni a szeretet Istenéről, hogy ekkora veszteséget okozzon, amikor erre még egy ember sem lenne képes, ha van benne egy cseppnyi jó érzés?

Akkor hát miért halnak meg gyermekek? A Biblia több helyen is választ ad erre, köztük a Prédikátor 9:11-ben (NW [9:13]): „az idő és az előre nem látható események hatással vannak mindannyiukra.” A Zsoltárok 51:7 rámutat, hogy már a fogantatásunkkor tökéletlenek és bűnösök vagyunk mindannyian, és hogy jelenleg ilyen vagy olyan módon, de egyszer minden embert utolér a halál. Már az ember születése előtt bekövetkezhet, hiszen vannak csecsemők, akik halva születnek. Néhány gyermek borzasztó körülményeinek az áldozatává válik. Másoknak baleset oltja ki fiatal életét. Isten egy ilyen gyermek haláláért sem felelős.

4. tévhit: Néhány embernek a halála után kínzást kell elszenvednie.

Sok vallás azt tanítja, hogy a gonoszok egy tüzes pokolban végzik, ahol aztán egy örökkévalóságon át gyötrődnek. Vajon logikus ez a tanítás, és van bibliai alapja? Az emberi élet hossza csupán 70-80 évre van szabva. Tegyük fel, hogy valaki rettenetes gonoszságokat követ el élete során. Milyen büntetést érdemel? Örökkévaló kínzást? Nem, hiszen égbekiáltó igazságtalanság lenne valakit örökké tartó gyötrelemnek alávetni rövid élete során elkövetett bűneiért.

Egyedül Isten tudja, hogy mi vár az emberekre a haláluk után, és ezt fel is tárja nekünk írott Szavában, a Bibliában, ahol ez áll: „a mint meghal [az állat], úgy meghal [az ember] is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben . . . Mindenik ugyanazon egy helyre megy; mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz” (Prédikátor 3:19, 20). Tüzes pokolról még csak szó sincs. Amikor az ember meghal, visszatér a porba, azaz a nemlét állapotába.

Ahhoz, hogy az embert kínozni lehessen, öntudatánál kell lennie. Vajon a halottak öntudatuknál vannak? A Biblia megint csak megadja a választ: „az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmok nincs többé; mivelhogy emlékezetök elfelejtetett” (Prédikátor 9:7). Képtelenség, hogy a halottak, akik „semmit nem tudnak”, bárhol is gyötrődjenek.

5. tévhit: A halállal végleg eltávozunk az élők sorából.

Amikor meghalunk, a nemlét állapotába kerülünk, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül véget kell érnie mindennek. A hűséges Jób tudta, hogy amikor egyszer majd meghal, le fog szállni a sírba, vagyis a seolba. De figyeljük csak meg, hogy miért imádkozott! Ezt kérte Istentől: „Vajha engem a holtak országában [seolban, NW] tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam! Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? . . . Szólítanál és én felelnék néked” (Jób 14:13–15).

Jób meg volt győződve róla, hogy ha a haláláig hűséges marad, Isten nem felejti el őt, és idővel feltámasztja majd. Isten minden ókori szolgájának ez volt a meggyőződése. Maga Jézus is megerősítette, hogy ez a reménység valós, és megmutatta, hogy Isten általa fogja feltámasztani a halottakat. Krisztus szavai is erről biztosítanak minket: „eljön az óra, amelyben mindazok, akik az emléksírokban vannak, hallani fogják [Jézus] hangját, és kijönnek: akik jó dolgokat tettek, az élet feltámadására, akik hitványságot gyakoroltak, az ítélet feltámadására” (János 5:28, 29).

Isten a közeljövőben minden gonoszságot eltöröl majd, és egy új világot hoz el, melyet égi kormányzata fog igazgatni (Zsoltárok 37:10, 11; Dániel 2:44; Jelenések 16:14, 16). Végül az egész földön paradicsomi állapotok fognak uralkodni, és olyan emberek lakják majd, akik egytől-egyig mind Istent szolgálják. A Bibliában ezt olvashatjuk: „harsány hangot hallottam a trón felől, mely ezt mondta: »Íme! Az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakozni, azok pedig az ő népei lesznek. És maga az Isten lesz velük. És letöröl minden könnyet a szemükről, és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. A korábbi dolgok elmúltak«” (Jelenések 21:3, 4).

Nem lesz többé félelem

Vigaszra lelhetünk, ha megismerjük a feltámadás reménységét, valamint azt a Személyt, aki gondoskodott erről a reménységről. „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” — ígérte Jézus (János 8:32). Ez azt jelenti, hogy a haláltól való félelem markából is megszabadulhatunk. Egyedül Jehova képes beavatkozni az öregedés és a halál folyamatába, és örök életet adni az embereknek. Vajon bízhatunk Isten ígéreteiben? Igen, mert minden, amit Isten Szava mond, valóra válik (Ézsaiás 55:11). Mindenkit arra buzdítunk, hogy szerezzen még több ismeretet Istennek az emberiséggel kapcsolatos szándékairól. Jehova Tanúi szíves örömest segítenek ebben.

[Oldalidézet a 6. oldalon]

Sajnos, ha az ember retteg a haláltól, egyszerűen nem képes élvezni a mindennapjait

[Táblázat a 7. oldalon]

TÉVHITEK A HALÁLRÓL MIT MOND A BIBLIA?

● Teljesen természetes, hogy 1Mózes 1:28; 2:17; Róma 5:12

az élet egyszer véget ér

● Isten a halál által magához Jób 34:15;

veszi az embereket, hogy vele Zsoltárok 37:11, 29; 115:16

lehessenek

● Isten magához veszi Zsoltárok 51:7;

a kisgyermekeket, hogy az Héberek 1:7, 14

angyalai legyenek