Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagság

MÓZEST a történelem legkiemelkedőbb alakjai között emlegetik. A Biblia négy könyvön keresztül — a Mózes második könyvétől az ötödik könyvéig — majdnem kizárólag azzal foglalkozik, hogy miként bánt Isten az izraelitákkal Mózes vezetése alatt. Felhasználta őt például arra, hogy kivezesse a népét Egyiptomból, közvetítője volt a Törvényszövetségnek, és elvezette az izraelitákat az Ígéret földjének határáig. Mózes a fáraó házában nevelkedett, később viszont Isten népének a vezetésére lett felhatalmazva, valamint próféta volt, bíró és Isten által ihletett író. Ennek ellenére „szelíd vala, minden embernél inkább” (4Mózes 12:3).

A Biblia Mózesről szóló beszámolója leginkább életének az utolsó 40 évét taglalja, tehát azt az időszakot, mely Izrael rabságból való szabadulásával kezdődött, és Mózesnek a 120 évesen bekövetkezett haláláig tartott. Mózes 40 éves korától 80 éves koráig pásztorként élt Midiánban. Ám ahogyan egy forrásanyag rámutat, „életének talán az a szakasza kelti fel leginkább a kíváncsiságunkat, mely a legkevésbé ismert is egyben”, vagyis életének az első 40 éve, születésétől kezdve az Egyiptomból való meneküléséig. Nos, mit tudhatunk meg erről az időszakról? Milyen módon alakította Mózes egyéniségét a környezete, amelyben nevelkedett? Milyen hatásoknak volt kitéve? Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie? És mit tanulhatunk mi mindebből?

Egyiptomi rabság

A Mózes második könyvéből megtudjuk, hogy az egyik fáraó kezdett félni az Egyiptomban élő izraelita telepesektől, mivel nagyon megsokasodtak. A fáraó „okosnak” vélte csökkenteni a számukat úgy, hogy zsarnoki módon rabszolgamunkára kényszerítette őket, munkafelügyelőket nevezve ki föléjük, akiknek ostorcsapásaitól hajtva nehéz terheket kellett cipelniük, agyaghabarcsot kellett csinálniuk, és mindennap meghatározott mennyiségű téglát kellett készíteniük (2Mózes 1:8–14; 5:6–18).

A történelmi bizonyítékok azt mutatják, hogy ez a leírás pontos képet ad arról az Egyiptomról, mely Mózes születésekor létezett. Az ősi papiruszok és egy sírkamrában felfedezett falfestmény — de lehet, hogy több ilyen festmény is létezik — olyan rabszolgákat ábrázol, akik az i. e. második évezredben vagy korábban éltek, és sártéglákat készítettek. A téglaellátásért felelős tisztviselők több száz rabszolga munkáját irányították. A rabszolgák 6-18 fős csoportokra voltak osztva, élükön  egy csoportvezetővel vagy munkafelügyelővel. A téglához való agyagot ki kellett ásni, a szalmát pedig a téglakészítés helyszínére kellett szállítani. Különböző nemzetiségű munkások merítették a vizet, melyet aztán keverőlapátok segítségével agyaggal és szalmával elegyítettek. A négyszögletű formákból egyre-másra kerültek ki a téglák. Ezt követően a munkások vállon hordozható iga segítségével cipelték a naptól kiszáradt téglákat az építkezés helyszínére, melyet egyes esetekben egy felfelé vezető pallón lehetett megközelíteni. Az egyiptomi munkafelvigyázók bottal felszerelkezve ültek vagy járkáltak fel-alá, miközben szemmel tartották a munkásokat.

Egy ősi könyvelési jelentés szerint 602 kényszermunkás 39 118 téglát készített, ami azt jelenti, hogy egy ember átlagosan 65 darab téglát állított elő egy műszak alatt. Egy i. e. XIII. századi feljegyzés pedig erről számol be: „Az emberek teljesítik . . . az előírt téglaszámot naponta.” Ez nagyon is arra a kényszermunkára emlékeztet, melyben az izraelitáknak volt részük a Mózes második könyve szerint.

A héber népesség nem tizedelődött meg az elnyomás következtében. Sőt, ’minél inkább sanyargatták őket, annál inkább sokasodtak’, s az egyiptomiak ’féltek az Izrael fiaitól’ (2Mózes 1:10, 12). Ezért a fáraó először a héber bábáknak adta parancsba, hogy öljenek meg minden újszülött izraelita fiút, azután pedig egész népének. Ilyen ijesztő körülmények közepette született meg Jókébed és Amrám gyönyörű kisfia, Mózes (2Mózes 1:15–22; 6:20; Cselekedetek 7:20).

Elrejtik, rátalálnak és örökbe fogadják

Mózes szülei ellenszegültek a fáraó gyilkos parancsának, és elrejtették a kisfiút. Vajon mindezt annak tudatában kellett cselekedniük, hogy közben kémek figyelik őket, a házakat pedig átfésülik újszülöttek után kutatva? Nem tudhatjuk pontosan. Mindenesetre három hónap után Mózes szülei többé már nem tudták tovább rejtegetni a gyermeket, ezért az elkeseredett édesanya papiruszból kosárkát készített, bekente szurokkal, hogy vízhatlan legyen, és belefektette a kicsit. Jókébed tulajdonképpen engedelmeskedett bizonyos értelemben a fáraó rendelésének, hogy dobjanak minden újszülött héber fiúgyermeket a Nílusba — még ha nem is a parancs szellemében, hanem annak betűje szerint járt el. Miriám, Mózes nővére a közelben tartózkodott, hogy megtudja, mi történik a kisfiúval (2Mózes 1:22—2:4).

Vajon Jókébed azt szerette volna, hogy a fáraó lánya találja meg Mózest, amikor fürödni megy a folyóhoz? Nem tudni, de így alakultak az események. A hercegnő rájött, hogy a kisbaba a héberek csemetéje. Mit tett ekkor? Vajon elrendelte, hogy apja parancsának engedelmeskedve öljék meg a csecsemőt? Nem. A legtöbb nő a természeténél fogva könyörületesen reagál egy ilyen helyzetben. Ő is így tett.

Miriám egykettőre ott termett mellette. ’Hívjak-e egy héber asszonyt, hogy szoptassa a gyermeket neked?’ — kérdezte. Egyesek felettébb ironikusnak tartják ezt a verset, itt ugyanis Mózes nővére és a fáraó van szembeállítva, aki a tanácsosaival együtt  abban settenkedett, hogy „okosan” fog bánni a héberekkel. Persze csak akkor vált biztossá, hogy Mózesnek nem lesz semmi baja, amikor a hercegnő beleegyezett Mózes nővérének a tervébe. „Eredj el” — válaszolta a fáraó lánya, Miriámnak pedig több se kellett, már hívta is az édesanyját. Egy hihetetlen üzlet köttetett meg: Jókébed elszegődött, hogy felnevelhesse saját gyermekét, miközben királyi védelmet élvezett (2Mózes 2:5–9).

A hercegnő irgalma félreérthetetlen ellentétben áll az apja kegyetlenségével. Nem volt tájékozatlan a gyermek felől, és félre sem volt vezetve. Meleg, szívből jövő szánalom indította őt arra, hogy örökbe fogadja a kisfiút. Az pedig, hogy beleegyezését adta egy héber szoptatós dajka felfogadásába, arról tanúskodik, hogy ő nem osztotta az apja előítéleteit.

Mózes neveltetése és oktatása

„Vevé [Jókébed] a gyermeket és szoptatá azt. És felnevekedék a gyermek, és vivé őt a Faraó leányához, és fia gyanánt lőn annak” (2Mózes 2:9, 10). A Bibliából nem derül ki, hogy milyen hosszú ideig élt Mózes a vér szerinti szüleivel. Néhányak szerint legalább addig, amíg el nem választották, tehát két vagy három évig, de nem elképzelhetetlen, hogy még ennél is tovább. A Mózes második könyve csupán annyit mond, hogy a gyermek ’felnevelkedett’ a szüleinél, amiből nem derül ki, hogy hány éves volt. Mindenesetre kétségtelen, hogy Amrám és Jókébed kihasználták az időt arra, hogy tudatosítsák gyermekükben héber származását, és hogy tanítsák őt Jehováról. Arra még várniuk kellett, hogy láthassák, mennyire sikerült nekik kiépíteniük a hitet és az igazságosság iránti szeretetet Mózes szívében.

Amikor Mózest visszaadták a fáraó lányának, oktatásban részesült, mely által „az egyiptomiak minden bölcsességét” megtanulta (Cselekedetek 7:22). Ez azt jelentette, hogy olyan képzést kapott, mely felkészítette őt valamilyen kormányzati tisztség vállalására. Az egyiptomiak rengeteg ismeretet halmoztak fel — egyebek között a számtan és a mértan, az építészet, valamint egyéb művészetek és tudományok területén. A királyi család feltehetően szerette volna, ha Mózes az egyiptomi vallásról is ismeretet szerez.

Lehetséges, hogy Mózes több előkelő gyermekkel együtt részesült ilyen rendkívüli oktatásban. Többek között olyanok kaptak ilyen kiváló oktatást, mint „az idegen uralkodók gyermekei, akiket túszokként küldtek vagy vittek Egyiptomba, hogy ott »civilizált« embereket faragjanak belőlük, majd hazaküldték őket, hogy vazallus uralkodók legyenek”, akik lojálisan szolgálják a fáraót (Betsy M. Bryan: The Reign of Thutmose IV). Úgy tűnik, hogy a királyi palotákkal egybekötött neveldékben a gyermekeket arra készítették fel, hogy később udvari tisztviselőkként szolgálhassanak. * Az egyiptomi Középbirodalom és Újbirodalom idejéből származó feliratokból kiderül, hogy a fáraónak sok személyes ügyintézője és magas rangú kormányzati tisztviselője még felnőttkorában is megtartotta „a nevelde gyermeke” címet, amely igen megtisztelő cím volt.

Az udvari élet próbára tette Mózest. Gazdagsággal, fényűzéssel és hatalommal kecsegtetett, ám erkölcsi buktatókban is bővelkedett. Hogyan döntött Mózes? Kihez kötötte a lojalitása? Vajon a szíve mélyén Jehovát szolgálta, és az elnyomott héberekben a testvéreit látta, vagy inkább a pogány Egyiptomhoz vonzódott?

Egy jelentőségteljes döntés

Amikor Mózes 40 éves volt — s ekkorra már tősgyökeres egyiptomivá válhatott volna —, „kiméne  az ő atyjafiaihoz és látá az ő nehéz munkájokat”. Ami ezután történt, az elárulja, hogy Mózes nem csupán kíváncsi bámészkodó volt, hanem segíteni szeretett volna. Amint meglátta, hogy egy egyiptomi ver egy hébert, közbelépett, és megölte a zsarnokot. Ebből a cselekedetéből kiderül, hogy Mózes szíve a testvéreihez húzott. A halott férfi minden bizonnyal egy tisztviselő volt, akit a munkája végzése közben ölt meg. Az egyiptomiak szemében Mózesnek minden oka megvolt arra, hogy lojális legyen a fáraóhoz. Ám abban, amit Mózes tett, az igazságosság iránti szeretete is közrejátszott. Ez a tulajdonsága a következő napon ismét megnyilvánult, amikor vitába szállt egy héberrel, aki igazságtalanul verte a társát. Mózes szerette volna megszabadítani a hébereket a rabszolgasors keserves bilincséből, amikor azonban a fáraó fülébe jutott, hogy Mózes elpártolt tőle, meg akarta őt ölni. Ezért Mózes kénytelen volt Midiánba menekülni (2Mózes 2:11–15; Cselekedetek 7:23–29). *

Mózes nem akkor tett lépéseket Isten népének megszabadítása érdekében, amikor Jehova azt jónak látta, ám a cselekedetei hitről tanúskodnak. A Héberek 11:24–26 a következőket mondja: „Hit által utasította vissza Mózes, amikor már felnőtt volt, hogy a fáraó leánya fiának hívják, inkább választva, hogy az Isten népével együtt durva bánásmódban részesüljön, semmint hogy ideig-óráig élvezze a bűnt.” Miért döntött így? „Mivel nagyobb gazdagságnak tartotta a Krisztus gyalázatát Egyiptom kincseinél; mert a megjutalmazásra szegezte tekintetét.” „A Krisztus” — vagyis ’felkent’ — kifejezésnek az ilyen különleges módon való használata helyénvaló Mózessel kapcsolatban abban az értelemben, hogy később különleges megbízatást kapott, közvetlenül Jehovától.

Gondolj csak bele! Mózes olyan neveltetésben részesült, mely kizárólag az egyiptomi előkelőség tagjait illette meg. Pozíciója csodálatos karrierrel és az élvezetek netovábbjával kecsegtetett. Ám ő mindezt elutasította. Nem tudta összeegyeztetni a Jehova és az igazságosság iránti szeretetét azzal, hogy a zsarnok fáraónak az udvarában éljen. Mózes ismerte Isten ígéreteit, melyet ősatyáinak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tett, és elmélkedett rajtuk, ami arra indította őt, hogy Isten helyeslését válassza. Így Jehova nagyon kiváltságos szerepben tudta felhasználni Mózest a szándékai beteljesítésére.

Mindannyiunknak döntéseket kell hoznunk arról, hogy mit tartunk a legfontosabbnak. Mózeshez hasonlóan talán te is nehéz döntés előtt állsz. Vajon áldozatot nem kímélve felhagyjál-e valamilyen szokással, vagy lemondjál-e olyan dolgokról, melyeknek köszönhetően látszólag kedvező helyzetben lehetsz? Ha ilyen választás előtt állsz, ne feledd: Mózes értékesebbnek tartotta Jehova barátságát, mint Egyiptom összes kincsét, és ezt soha nem bánta meg.

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 11. oldalon]

Szoptatós dajkák szerződtetése

Az anyák rendes körülmények között a saját csecsemőjüket szoptatták. Ám Brevard Childs tudós szavait idézve a Journal of Biblical Literature elmondja, hogy „néhány esetben a [közel-keleti] arisztokrata családok szoptatós dajkát fogadtak fel. Ez volt az elterjedt szokás abban az esetben is, amikor az anya nem tudta táplálni a gyermekét, vagy amikor nem ismerték az anyát. A dajkáé volt a gyermeknevelés és szoptatás felelőssége az alatt az időtartam alatt, melyben megállapodtak.” Számos olyan, papiruszon rögzített szerződés maradt fenn, melyet az ókori Közel-Keleten kötöttek szoptatós dajkák felvételekor. Ezek a dokumentumok alátámasztják, hogy mennyire elterjedt volt ez a szokás Egyiptomban a sumer korszaktól kezdve a hellenisztikus korszaknak csaknem a végéig. A dokumentumok rendszerint tartalmazták a szerződő felek nyilatkozatát, az időtartamot, melyre a szerződés szólt, a munkafeltételeket, a szoptatásra vonatkozó kikötéseket, azt, hogy mekkora bírságot kell fizetni a szerződés megszegése esetén, valamint a fizetés összegét és módját. Általában „két-három évig szoptattak — magyarázza a tudós. — A szoptatós dajka a saját otthonában nevelte a gyermeket, de időnként vissza kellett vinnie a kicsit az övéihez, hogy szemügyre vehessék.”

[Képek a 9. oldalon]

Ha megnézzük ezt az ősi festményt, láthatjuk, hogy Egyiptomban a téglakészítés nem sokat változott Mózes napjai óta

[Forrásjelzések]

Fent: Pictorial Archive (Near Eastern History) Est.; Lent: Erich Lessing/Art Resource, NY