Tanulság a római történelemből

„HA EMBEREK módján harcoltam vadállatokkal Efézusban.” Néhányak szerint az 1Korintus 15:32-ben található szavak értelmében Pál apostolt arra ítélték, hogy egy római arénában harcoljon. Függetlenül attól, hogy Pál harcolt-e vagy sem, abban az időben elterjedtek voltak az arénákban megrendezett, élet-halál küzdelmek. Mit tudhatunk meg az arénákról és az ott megrendezett eseményekről, ha fellapozzuk a történelemkönyveket?

Keresztények lévén Jehova gondolkodásmódja szerint szeretnénk formálni a lelkiismeretünket. Ez a lelkiismeret segíthet döntést hoznunk napjaink szórakozási lehetőségeivel kapcsolatban. Lássuk például, hogy mit gondol Isten az erőszakról. Érzései a következő szavakban nyilvánulnak meg: „Ne irígykedjél az erőszakos emberre, és néki semmi útát ne válaszd” (Példabeszédek 3:31). A korai keresztények ismerték ezt a tanácsot, és ehhez fordulhattak vezetésért egy olyan világban, melyben sokan a római gladiátorharcokat tartották izgalmasnak. Miközben  megnézzük, hogy miként zajlott le egy-egy ilyen esemény, figyeljük meg, hogy milyen egyértelmű tanulságot vonhatnak le belőle napjainkban a keresztények.

Két felfegyverzett gladiátor áll egymással szemben egy római arénában. Az első kardcsapások nagyot szólnak a pajzsokon, mire az őrjöngő közönség biztató szavakat üvölt kedvencének. Ádáz harc folyik a küzdőtéren. Az egyikük nemsokára megsebesül, és képtelen tovább harcolni. Eldobja fegyvereit, letérdel, s megadva magát kegyelemért folyamodik. A tömeg zúgása ekkorra már fülsiketítő. A nézők egy része kegyelemért kiált, mások a gladiátor halálát követelik. Minden szem a császárra szegeződik, aki a közönség kénye-kedve szerint vagy szabadságot adhat a legyőzött harcosnak, vagy egy mozdulattal a halálba küldheti.

A rómaiak rajongtak a gladiátorjátékokért. Ha hiszed, ha nem, ezek a küzdelmek kezdetben a fontos személyiségek temetéséhez kapcsolódtak. Úgy tartják, hogy a küzdelmek eredete a közép-itáliai oszk vagy szamnita népek által bemutatott emberáldozatokra vezethető vissza, melyeket azért ajánlottak fel, hogy megbékéltessék a halottak szellemeit. Az ilyen küzdelmet munusnak (többes számban munerának), vagyis ’ajándéknak’ nevezték. A feljegyzések szerint Rómában először i. e. 264-ben rendeztek ilyen játékokat, melyeken három pár gladiátor küzdött egymással a marhavásáron. Marcus Aemelius Lepidus temetésén 22 párviadalt bonyolítottak le, Publius Licinius halálakor pedig 60 páros szállt harcba egymással. I. e. 65-ben Julius Ceasar 320 párt küldött az arénába.

„Az előkelő személyiségek temetése politikai esemény volt — mondja Keith Hopkins történész —; a temetési viadalok politikai színezete . . . annak volt köszönhető, hogy a választópolgárok nagyon kedvelték ezeket a játékokat. Leginkább az ambiciózus arisztokrácia tagjai között fennálló politikai versengés miatt váltak egyre nagyszabásúbbá ezek a viadalok.” Augusztusz uralkodásának idejére (i. e. 27 — i. sz. 14) a munus pazar ajándékká nőtte ki magát, melyet a gazdag kormányzati tisztviselők adományoztak a tömeg szórakoztatására, és persze politikai karrierjük előmozdítása érdekében.

A résztvevők és a képzésük

Hogy kik voltak a gladiátorok? Lehettek rabszolgák, halálra ítélt bűnözők, hadifoglyok vagy szabad állampolgárok, akiket kalandvágy, illetve a hírnév és a gazdagság utáni vágy tüze fűtött. Minden gladiátort börtönhöz hasonló iskolákban képeztek ki. A Giochi e spettacoli című könyv beszámolója szerint a képzés alatt álló gladiátorokat „állandóan őrök tartották szemmel, vasfegyelmet követeltek tőlük, merev szabályok szerint kellett élniük, és a legszigorúbb büntetéseket szabták ki rájuk . . . E miatt a bánásmód miatt sokan öngyilkosok lettek. Mások összefogtak, és megtagadták az engedelmességet, vagy lázadásokban vettek részt.” Róma legnagyobb gladiátoriskolájában legalább ezer főt el tudtak szállásolni. Minden gladiátornak megvolt a maga specialitása. Voltak, akik páncélban, pajzzsal és karddal felszerelkezve küzdöttek, mások hálóval és háromágú szigonnyal. Megint másokat arra képeztek ki, hogy vadállatokkal küzdjenek meg a játékok egy másik népszerű válfajában, a vadászatban. Lehet, hogy Pál pont egy ilyen eseményre utalt?

A bemutatók rendezői olyan emberek segítségét kérhették, akik azzal foglalkoztak, hogy 17-18 éves gladiátorjelölteket toboroztak, majd kiképezték őket. Az emberi élettel való kereskedelem hatalmas üzlet volt. Egy emlékezetes viadalon Traianus, hogy megünnepeljen egy katonai győzelmet, 10 000 gladiátort és 11 000 állatot küldött az arénába.

 Egy nap az arénában

Az arénákban a reggeleket a vadászatoknak szentelték. A legkülönbözőbb vadállatokat hajtották be a küzdőtérre. A nézőknek kifejezetten tetszett, amikor egy bikát meg egy medvét eresztettek össze. A két állatnak rendszerint egymáshoz kötözve kellett harcolnia addig, amíg az egyikük el nem pusztult. A másik állatot egy vadász ölte meg. Azok a viadalok is népszerűek voltak, melyekben oroszlánok és tigrisek, valamint elefántok és medvék küzdöttek. A vadászok a birodalom különböző részeiről származó egzotikus állatok — leopárdok, orrszarvúk, vízilovak, zsiráfok, hiénák, tevék, farkasok, vaddisznók és antilopok — lemészárlásával fitogtathatták képességeiket. A pénz nem számított.

A színpadi hatások tették felejthetetlenné a vadászatokat. Sziklákkal, tavakkal és fákkal érzékeltették az erdő hangulatát. Néhány arénában a vadállatok úgy jelentek meg a színen, mintha odavarázsolták volna őket — föld alatti liftek juttatták őket a színpadra csapóajtókon keresztül. Az állatok kiszámíthatatlan viselkedése is növelte az izgalmakat, ám úgy tűnik, ami igazán magával ragadta az embereket, az a kegyetlenség volt.

A következő műsorszámban kivégzéseket hajtottak végre. Arra törekedtek, hogy ezek minél eredetibbek legyenek. Olyan mitológiai színdarabokat mutattak be, amelyekben a színészek valóban meghaltak.

A délután folyamán gladiátorok különböző csoportjai küzdöttek meg egymással eltérő fegyverzetben és módszerekkel. Azok, akik kivonszolták a hullákat a küzdőtérről, időnként alvilági isteneknek voltak beöltözve.

A nézőkre gyakorolt hatás

A tömeg szakadatlanul küzdelmet akart látni, ezért a vonakodó harcosokat ostorral és tüzes vassal kényszerítették harcba. „Miért fut olyan gyáván bele a kardba? — üvöltötte a tömeg. — Miért sújt le olyan félénken? Miért hal meg annyira kelletlenül? Csapjatok bele a sebekbe, csupasz mellel, szemközt fogadjátok egymás ütéseit!” A római államférfi, Seneca azt írja, hogy az egyik szünetben ez a bejelentés hangzott el: „Öldössenek le közben embereket, hogy valamivel teljen az óra!”

Nem meglepő, hogy Seneca a saját bevallása szerint „kegyetlenebbül és embertelenebbül” tért haza. Jól tesszük, ha komolyan elgondolkozunk ennek a nézőnek az őszinte vallomásán. Vajon lehetséges, hogy napjaink néhány sporteseményéről is hasonló lelkiállapotban távoznak a nézők, „kegyetlenebbül és embertelenebbül”?

Voltak, akik örültek, hogy egyáltalán hazamehettek a nap végén. Amikor az egyik néző szarkasztikus megjegyzést tett Domitianusra, a császár kicibáltatta a helyéről, és a kutyák közé dobatta. Caligula, amikor nem volt elég kivégzésre váró bűnöző, elrendelte, hogy ragadják meg a nézőtér egy részén a közönséget, és vessék be a vadállatoknak. Claudius pedig, amikor nem tetszettek  neki a színpadi megoldások, a színpadért felelős szakembereket küldte az arénába.

A közönség fanatizmusa is számos katasztrófát és zavargást idézett elő. Egy Rómától nem messze északra fekvő amfiteátrum összedőlt, és állítólag ezrek veszítették életüket. I. sz. 59-ben egy Pompejiben megrendezett viadalt zavargás szakított félbe. Tacitus beszámolója szerint a helybeliek és az ellentábor, mely egy közeli településről érkezett, először csak sértő szavakat kiabáltak egymásnak, azután már kövekkel dobálóztak, míg végül a kardjaikat is előrántották. Számos néző megsérült, sokakat megcsonkítottak, és rengetegen meghaltak.

A tanulság világos

Nemrégiben a római Colosseumban rendeztek egy kiállítást (Sangue e arena, vagyis „Vér és homok” címmel), mely a munera modern kori megfelelőire emlékeztette az embert. Figyelemre méltó módon olyan videoklipeket lehetett megtekinteni, melyek bikaviadalokról, hivatásos ökölvívó-mérkőzésekről, autó- és motorversenyeken történt borzalmas balesetekről, sportolók vad küzdelmeiről és a közönség hangos összecsapásairól készültek. A filmbemutató végén a Colosseum képe jelent meg a képernyőn madártávlatból. Mit gondolsz, milyen tanulságot szerettek volna közölni a látogatókkal? Vajon hányan tanulnak majd a látottakból?

Néhány országban mindennaposak a kutya-, kakas- és bikaviadalok, illetve az erőszakos sportok. Életeket kockáztatnak, hogy izgalomba hozzák az autó- és motorsportok hatalmas közönségét. És ne feledkezzünk meg azokról a műsorokról sem, melyeket nap mint nap láthatunk a televízióban. Néhány vizsgálat segítségével, melyet egy nyugati országban végeztek, feltárták, hogy egy átlagos gyermek tévénézés közben 10 ezer gyilkosságnak és 100 ezer erőszakos cselekedetnek válhat a szemtanújává, mire eléri a tizedik életévét.

A viadalok nyújtotta szórakozásról azt mondta a harmadik században élt író, Tertullianus, hogy „nem fér össze az igaz vallással, és az igaz Isten iránti hódolattal”. Az író úgy vélekedett, hogy azok, akik látogatják az ilyen eseményeket, cinkostársaikká válnak a gyilkosoknak. Mi a helyzet napjainkban? Feltehetjük magunknak a kérdést: „Vajon én szórakoztatónak találom a vér, a halál és az erőszak látványát a televízióban, illetve az interneten?” Érdemes az elménkbe vésnünk, amit a Zsoltárok 11:5-ben (Újfordítású revideált Biblia) olvashatunk: „Az ÚR megvizsgálja az igazat és a bűnöst, szívből gyűlöli azt, aki az erőszakot szereti.”

[Kiemelt rész a 28. oldalon]

Küzdelmek a „halottak megbékéltetéséért”

A gladiátori játékok eredetéről a következőket mondja a harmadik századi író, Tertullianus: „A régiek úgy gondolták, ezzel a látványossággal teljesítik kötelességüket a megholtak iránt, miután azt emberségesebb kegyetlenségre szelídítették. Hiszen hajdan, mivel az elhunytak lelkeit — úgy gondolták — emberi vérrel kell kiengesztelni, foglyokat vagy rossz állapotban megvett rabszolgákat áldoztak fel a temetések alkalmával. Később úgy tetszett, hogy a kegyetlenséget kedvteléssel homályosítsák el. Akiket tehát erre felkészítettek, akkorra bizonyos fegyverekkel szereltek fel és valamelyest lehettek tanultak, annyira, hogy megtudják, hogyan kell ölni, s tüstént a halotti áldozatok kitűzött napján a sírhalmoknál megsemmisültek. A halál miatt így vigasztalódtak emberöléssel. Innen ered az áldozati adomány. Lassacskán azonban ezek oly kedveltségre tettek szert, s a kegyetlenség annyira fokozódott, hogy a vadállatokban való kedvtelés már nem is volt kielégítő, csak ha emberi testeket is szétmarcangoltak a fenevadak. Amit tehát a megholtaknak ajánlottak, azt gyászszertartásnak tekintették.”

[Kép a 27. oldalon]

Ősi gladiátorsisak és lábszárvért

[Képek a 29. oldalon]

Az ókori keresztények elfogadhatatlannak tartották az erőszakkal átitatott szórakozást. Mi a helyzet veled?

[Forrásjelzések]

Bokszmérkőzés: Dave Kingdon/Index Stock Photography; autóbaleset: AP Photo/Martin Seppala

[Kép forrásának jelzése a 26. oldalon]

Phoenix Art Museum, Arizona/Bridgeman Art Library