Az ikonok ősi eredete

„Az ikonok által azzal a jósággal és szentséggel teremthetünk kapcsolatot, mely Istentől és a Szentjeitől árad” (AUSZTRÁLIA GÖRÖG ORTODOX EGYHÁZÁNAK ÉRSEKSÉGE).

TIKKASZTÓAN forró ez az augusztusi nap. A perzselő napsugarak az „Isten Legszentebb Anyja” nevű kolostorhoz felvezető betonlépcsőket sem kímélik. A kolostor Tínosz szigetén található, melyet az Égei-tenger ölel körül. A szinte kibírhatatlan hőség nem szegi kedvét annak a több mint 25 000 áhítatos görög ortodox zarándoknak, akik kitartóan bandukolnak céljuk felé — Jézus édesanyjának díszes képéhez szeretnének eljutni.

Egy sánta fiatal lány elkeseredett arcára kiül a fájdalom, amint erősen vérző térdein csúszva próbál előrehaladni. Nem messze tőle egy kimerült idős hölgy küzd, hogy fel ne adják fáradt lábai. Ő az ország másik végéből érkezett ide. Egy izgatott középkorú férfiról csöpög a verejték, amint erejét megfeszítve próbál átvergődni a tolongó emberek áradatán. Céljuk ugyanaz: megcsókolni a Máriát ábrázoló ikont, és leborulni előtte.

Ezek az emberek mind mélyen vallásosak, és kétségtelenül őszinte szívből fakad az a vágyuk, hogy Istent imádhassák. De vajon hány ilyen ember van tisztában azzal, hogy az ikonok imádata olyan szokásokra vezethető vissza, melyek több évszázaddal a kereszténység előtt születtek?

Az ikonok nagyon elterjedtek

Az ortodox egyház tele van ikonokkal. A Jézust, Máriát és különböző „szenteket” ábrázoló képek főhelyet foglalnak el a templomokban. Gyakori, hogy a hívők tiszteletük kifejezéséül megcsókolják ezeket a képeket, tömjént égetnek előttük, és gyertyát gyújtanak nekik. Ezenkívül szinte minden ortodox család az otthona egyik sarkát ikonokkal rendezi be, s ott imádkozik. Gyakran hallani ortodox keresztényektől, hogy amikor imádatot mutatnak be egy ikon előtt, közel érzik magukat Istenhez. Sokan hisznek abban, hogy az ilyen képeket áthatja az isteni kegy, és hogy természetfeletti erejük van.

Ezek a hívők nyilván meglepetéssel fogadnák a tényt, hogy az első századi keresztények nem helyeselték az ikonok használatát az imádatban. A Byzantium című könyv kijelenti: „A korai keresztények — akárcsak előttük a zsidók — visszataszítónak találták a bálványimádást, s ezért nem nézték jó szemmel, ha valaki bármilyen módon egy szentnek tartott személy képét tisztelte.” Ugyanez a könyv megjegyzi: „Az V. századtól kezdődően az ikonok vagy képmások . . . egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek mind a közösségi, mind az egyéni imádatban.” Ha az első  századi keresztények nem használtak ikonokat, akkor honnan ered a szokás?

Vissza a gyökerekhez

Vitalij Ivanovics Petrenko kutató a következőket írta: „A képmások használata és annak hagyománya jóval a keresztény kor előtti időszakból való, és »pogány eredete« van.” Sok történész osztozik ezen a véleményen, rámutatva, hogy az ikonok imádata az ősi babiloni, egyiptomi és görög vallásokban gyökerezik. Az ókori Görögországban például szobrokat használtak az imádatban, és abban hittek, hogy ezek a szobrok isteni erővel vannak felruházva. Néhány szoborról úgy vélték, hogy nem emberi kezek alkotása, hanem az égből hullott alá. Kiemelkedő ünnepeiken körmenetet rendeztek, és végigvitték a városon ezeket az imádati tárgyakat, valamint áldozatokat mutattak be előttük. „Az imádati tárgyra istenként tekintettek a vallásos emberek — mondja Petrenko —, noha görög filozófusok megpróbáltak . . . különbséget tenni az istenek és az őket ábrázoló alkotások között.”

Hogyan kerültek át ezek az elgondolások és gyakorlatok a kereszténységbe? Ugyanez a kutató rámutatott, hogy a Krisztus apostolainak halálát követő évszázadok során, kiváltképp Egyiptomban, „a keresztény tanítások mellett »egymásba fonódott pogány elgondolások« is felütötték a fejüket; ezek egyiptomi, görög, zsidó, keleti és római szokásokból és hitnézetekből tevődtek össze, s a keresztény imádattal együtt gyakorolták őket”. Ennek nyomán „a keresztény kézművesek alkotásaiban is megjelentek [a vallásköziség] motívumai, és pogány jelképek felhasználásával kezdtek dolgozni, melyeket új jelentéssel ruháztak fel, bár pogány mivoltuktól nem fosztották meg őket teljesen”.

Az ikonoknak rövidesen mind a közösségi, mind az egyéni vallásos életben fontos szerepük lett. Will Durant történész a The Age of Faith című könyvében elmondja, hogy mi vezetett ehhez: „Egyre több szentet kezdtek imádni, így szükségesnek bizonyult valamilyen módon azonosítani őket, és emlékezni rá, hogy ki kicsoda. Garmadával készítettek szenteket és Máriát ábrázoló képeket, ami pedig Krisztust illeti, nemcsak a vélt külső megjelenéséről készült képeket imádták, hanem a keresztjét is, melyet a hiszékenyebbek még bűvös talizmánként is viseltek.  Az emberek szárnyaló fantáziája nyomán a szent ereklyékből, képekből és szobrokból imádati tárgyak lettek — leborultak előttük, csókolgatták őket, gyertyát gyújtottak és tömjént égettek nekik, virágokkal koronázták meg őket, és azt gondolva, hogy ezeknek a tárgyaknak titokzatos természetfeletti erejük van, csodákat vártak tőlük . . . Az egyházatyák és a zsinatok többször elmagyarázták, hogy ezek a tárgyak nem istenek, csupán az istenekre való emlékeztetőként szolgálnak; az emberek azonban nem szándékoztak ilyenfajta különbséget tenni.”

Napjainkban is sokan, akik ikonokat használnak az imádatukban, úgy érvelnek, hogy csupán tiszteletet szeretnének mutatni ezek iránt a tárgyak iránt, imádatról szó sincs. Vannak, akik azt állítják, hogy a vallásos témájú festmények helyénvalóak, sőt nélkülözhetetlenek Isten imádatában. Néhány olvasónk talán hasonlóan érez. A kérdés azonban az, hogy Isten hogyan vélekedik ezzel kapcsolatban? Vajon elképzelhető, hogy ha valaki tisztelettel övez egy ikont, akkor azzal már imádata tárgyává is tette a képet? Rejlenek-e veszélyek az ilyen gyakorlatokban?

[Kiemelt rész/kép a 4. oldalon]

Mit nevezünk ikonnak?

A szobrokkal ellentétben — melyeknek a használata nagyon elterjedt a római katolikus imádatban — az ikonok kétdimenziós tárgyak. Ábrázolhatják Krisztust, Máriát, a „szenteket” vagy angyalokat, bibliai személyeket és eseményeket, illetve megjeleníthetnek az ortodox egyház történetéből egyes mozzanatokat. Az ikont általában hordozható fatáblára festik.

Az ortodox egyház szerint „a szentekről készült ikonok nem úgy jelenítik meg a képen látható személyt, mint hétköznapi hús-vér embert”. Ezenkívül az ikonokon „a perspektíva ábrázolása pont fordítva történik”, tehát a távolabbi tárgyak, illetve személyek nem kisebbek. Az ilyen képeken rendszerint „nem ábrázolnak árnyékokat, és azt sem érzékeltetik, hogy nappal van-e, vagy éjszaka”. Sokaknak az a meggyőződésük, hogy az ikonokhoz használt fa- és festékanyag „megtelhet Isten jelenlétével”.

[Kép a 4. oldalon]

A képmások használata pogány szokásokban gyökerezik

[Kép forrásának jelzése a 3. oldalon]

© AFP/CORBIS