Élettörténet

Idős vagyok, és elégedett az életemmel

MURIEL SMITH ELMONDÁSA ALAPJÁN

A prédikálómunkában eltöltött tevékeny délelőtt után épp csak hazaértem, hogy megebédeljek, amikor hangosan kopogtak az ajtón. Szokásomhoz híven teát készítettem magamnak, és már éppen azon voltam, hogy kényelembe helyezem magamat, és félórát pihenek. A kopogtatás igencsak sürgetően hangzott, és az ajtó felé haladva azon tűnődtem, hogy ki jöhet hozzám ebben az időpontban. Nem sokat kellett várnom, hogy ez kiderüljön. Az ajtóban álló két férfi rendőr volt. Azt mondták, azért jöttek, hogy átkutassák a házamat, mert Jehova Tanúi által kiadott kiadványokat keresnek. Jehova Tanúi szervezete akkor betiltás alatt volt.

Miért volt Jehova Tanúi tevékenysége betiltva Ausztráliában, és hogyan lettem én is Tanú? Mindez 1910-ben kezdődött, amikor édesanyám egy ajándékkal lepett meg tízéves koromban.

CSALÁDUNK egy faházban élt Észak-Sydney Crows Nest nevű külvárosában. Egyik nap, amikor hazajöttem az iskolából, édesanyám a bejárati ajtóban beszélgetett egy férfival. Kíváncsi voltam, ki lehet ez az öltönyös, idegen férfi, aki egy könyvekkel teli táskát hozott magával. Mivel félénk voltam, bocsánatkérések közepette besiettem a házba, ám néhány perc múlva édesanya kihívott. Ezt mondta:

— Ennek a bácsinak van néhány érdekes  könyve a Bibliáról. Mivel nemsokára itt a születésnapod, vagy egy új ruhát veszek neked, vagy ezeket a könyveket. Melyiket szeretnéd?

— Ó, köszönöm édes anyukám! A könyveket szeretném — feleltem.

Így történt, hogy tízéves koromban megkaptam a Charles Taze Russell által írt Bibliai tanulmányok első három kötetét. A bejárati ajtóban álló férfi arra kérte édesanyát, hogy segítsen nekem megérteni a könyveket, mivel azok nem könnyű olvasmányok egy gyermek számára. Édesanya azt mondta, hogy örömmel segít nekem. Sajnos nem sokkal ezután édesanya meghalt. Édesapa ugyan igyekezett gondot viselni öcsémre, húgomra és rám, de ekkor már több külön feladatom is volt, amit el kellett végeznem, és ezek teljesen lefoglalták az időmet. Ezenkívül egy másik tragédia is hamarosan bekövetkezett.

Az első világháború 1914-ben kitört, és mindössze egy évvel ezután édesapánk meghalt, így árvaságra jutottunk. Az öcsémet és húgomat rokonokhoz küldték, én pedig egy katolikus nevelőintézetbe kerültem. Néha a magányosság kínzott. De azért hálás vagyok, hogy hódolhattam a zenének, különösen a zongorázásnak. Múltak az évek, és levizsgáztam az intézetben. 1919-ben feleségül mentem Roy Smith-hez, egy hangszerkereskedőhöz. 1920-ban gyermekünk született, és újra elárasztottak a mindennapi élet teendői. De mi történt a könyveimmel?

Az egyik szomszéd megosztja velem a szellemi igazságot

Ezek alatt az évek alatt a könyveim, a „bibliás könyvek” együtt utaztak velem. Jóllehet úgy igazán sohasem olvastam őket, szívem mélyén tudtam, hogy fontos üzenet van bennük. Majd az 1920-as évek végén egyik nap Lil Bimsom, az egyik szomszédunk átjött hozzánk látogatóba. Bementünk a nappaliba, leültünk és teázgattunk.

— Ó, neked megvannak ezek a könyvek! — kiáltott fel hirtelen.

— Milyen könyvek? — kérdeztem zavartan.

A könyvszekrényben sorakozó Bibliai tanulmányok köteteire mutatott. Lil kölcsönkérte őket, még aznap magával vitte, és buzgón olvasta őket. Az olvasottak iránti lelkesedése hamarosan nagyon nyilvánvaló vált. Lil még több irodalmat szerzett a Bibliakutatóktól, ahogyan akkor Jehova Tanúit nevezték. Ezenkívül nem tudta magában tartani azt, amit tanult, hanem mindent elmondott nekünk. Megszerezte az Isten hárfája című könyvet, és nemsokára odaadta nekünk is. Végül, amikor időt szakítottam ennek a Biblián alapuló kiadványnak az olvasására, Jehova szolgálatába léptem. Végre választ kaptam azokra az alapvető kérdéseimre, amelyekre az egyházam nem tudott választ adni.

Roy szerencsére különleges figyelmet szentelt a Biblia üzenetének, és mindketten lelkes Bibliakutatók lettünk. Roy korábban szabadkőműves volt, ám családunkat ekkor már az igaz imádat egyesítette, és heti két alkalommal egy testvér bibliatanulmányozást folytatott az egész családdal. Még jobban felbuzdultunk, amikor elkezdtünk járni a Bibliakutatók összejöveteleire. Az összejöveteleket Sydney egyik külvárosában, Newtonban tartottuk egy kis bérelt teremben. Akkoriban a Tanúk száma az egész országban még a 400 főt sem érte el, s ezért a legtöbb testvérnek igen nagy távolságot kellett megtennie, hogy jelen legyen az összejöveteleken.

 Ahhoz, hogy családunk eljusson az összejövetelekre, rendszeresen át kellett kelnünk a sydneyi kikötőn. Azelőtt, hogy a sydneyi Kikötő-híd 1932-ben megépült, komppal kellett átkelni a túlsó partra. Annak ellenére, hogy ez az utazás időbe és pénzbe került, igyekeztünk, hogy egyetlen szellemi étkezésről se maradjunk le, amelyről Jehova gondoskodott a számunkra. Megérte erőfeszítést tennünk azért, hogy szilárddá váljunk az igazságban, hiszen már erősen fújtak a második világháború szelei, és a semlegesség kérdésével az egész családunknak közvetlenül szembe kellett néznie.

A próbák és áldások ideje

Az 1930-as évek eleje igen izgalmas időszak volt nekem és a családomnak. 1930-ban keresztelkedtem meg, és 1931-ben jelen voltam azon az emlékezetes kongresszuson, amelyen mindannyian felálltunk, és beleegyeztünk, hogy felvesszük ezt a csodálatos nevet: Jehova Tanúi. Royjal igyekeztünk méltón élni ehhez a névhez, és ezt azáltal tettük, hogy a prédikálás minden ágából kivettük a részünket, és mindenféle kampányban részt vettünk, amelyre a szervezet buzdított minket. Például 1932-ben egy különleges füzetterjesztő kampányban vettünk részt, melynek az volt a célja, hogy elérjük azt a rendkívül sok embert, akik a sydneyi Kikötő-híd felavatására jöttek el. Különlegességnek számított még nekünk a hangszóróval felszerelt autók használata is, és abban a kiváltságban volt részünk, hogy a családunk autójára is felszereltek egy hangosítóberendezést. Ezzel a technikával Sydney utcái Rutherford testvér lemezekre rögzített bibliai előadásaitól visszhangoztak.

Ám változtak az idők, és egyre nehezebb lett a helyzet. 1932-ben a gazdasági világválság nagy hatást gyakorolt Ausztráliára, és ezért Royjal úgy döntöttünk, hogy leegyszerűsítjük az életünket. Például közelebb költöztünk az összejöveteli helyhez, s ezzel nagyban lecsökkentek az utazási költségeink. Ám az anyagi nehézségeink jelentéktelennek tűntek, amint a II. világháború borzalmai az egész világon érezhetővé váltak.

Jehova Tanúi engedelmeskedtek Jézus azon parancsának, hogy ne legyenek része a világnak, ezért világszerte, így Ausztráliában is az üldözés célpontjaivá váltak. A háborús hisztéria hatására voltak olyanok, akik kommunistának neveztek minket. Ezek az ellenséges emberek tévesen azt állították, hogy Jehova Tanúi Ausztráliában, a birtokukban lévő négy rádióállomást felhasználva üzeneteket küldenek a japán hadseregnek.

Azokra a fiatal testvérekre, akik behívót kaptak a katonasághoz, nagy nyomást gyakoroltak, hogy alkudjanak meg a hitükben. Örömmel mondhatom, hogy mindhárom fiunk kiállt a hite mellett, és megőrizte semlegességét. Legidősebb fiunk, Richard 18 hónap börtönbüntetést kapott. Középső fiunkat, Kevint lelkiismereti okokra hivatkozó szolgálatmegtagadónak jegyezték be. Sajnos azonban legkisebb fiunk, Stuart meghalt egy motorbalesetben, miközben a bíróságra tartott, hogy megvédje álláspontját a semlegesség kérdésében. Ez a tragédia igen nagy megpróbáltatást jelentett számunkra. De az, hogy továbbra is a Királyságra és Jehovának a feltámadásra tett ígéretére összpontosítottunk, segített kitartanunk.

Lemaradtak a nagy fogásról

1941 januárjában Jehova Tanúi munkáját betiltották Ausztráliában. De Jézus apostolaihoz hasonlóan Royjal inkább Istennek engedelmeskedtünk mint uralkodónak, semmint embereknek. Két és fél éven keresztül titokban folytattuk a munkánkat. Ekkor történt, hogy a korábban említett két civil ruhás rendőr kopogtatott az ajtómon. Mi történt?

Behívtam őket, és amint bejöttek a házba ezt kérdeztem: „Megengedik, hogy megigyam a teámat, mielőtt átkutatják a házat?” Szinte hihetetlen, de megengedték. Kimentem a konyhába, hogy Jehovához imádkozzak, és hogy összeszedjem a gondolataimat. Amikor visszatértem, az egyik rendőr bement abba a szobába, ahol tanulmányozni szoktunk, és mindent összeszedett, amin rajta volt az őrtorony jelzés, többek között a tanúskodáskor használt táskámban lévő kiadványokat és a Bibliámat is.

— Nincs semmi más irodalom, amely el lenne rejtve kartondobozokban? — kérdezte. —  Információink vannak arról, hogy minden héten elmennek egy összejövetelre, amelyet ennek az utcának a végén egy teremben tartanak, és rengeteg kiadványt visznek oda magukkal.

— Ez igaz — feleltem —, de most nincs ott irodalom.

— Igen, ezt mi is tudjuk Smith asszony — mondta. — De azt is tudjuk, hogy az irodalmat a kerületben lakó emberek otthonaiban tárolják.

Fiunk szobájában öt dobozt találtak, melyek tele voltak a Freedom or Romanism (Szabadság vagy a római katolikus egyház) című füzettel.

— Biztos, hogy nincs más irodalom a garázsban? — kérdezte.

— Biztos — mondtam.

Ezután kinyitotta az ebédlőben lévő konyhaszekrényt. Ott kitöltetlen nyomtatványokat talált, amelyre a szántóföldi jelentéseket szoktuk írni. Kivette őket, majd ragaszkodott hozzá, hogy a garázsban is körülnézhessen.

— Akkor jöjjenek erre — szóltam.

Kijöttek velem a garázsba, átkutatták a helységet, majd végül elmentek.

Ezek a rendőrök azt gondolták, hogy nagyszerű munkát végeztek azzal, hogy öt doboz könyvet találtak. Ám a nagy fogásról lemaradtak. Tudjátok, abban az időben én voltam a gyülekezet titkára, és olyan listák voltak nálunk, amelyeken a gyülekezeti hírnökök nevei és más fontos információk voltak. Hála érte, a testvérek előzőleg figyelmeztettek minket, hogy készüljünk fel az ilyen házkutatásokra, s ezért gondosan elrejtettem ezeket a dokumentumokat. Borítékokba tettem, majd azoknak az edényeknek az aljába rejtettem őket, amelyekben a teát, cukrot és a lisztet tároltam. A garázs mellett lévő madárkalitkába is tettem néhány dokumentumot. Így történt hát, hogy a rendőrök elsétáltak azok mellett a dokumentumok mellett, amelyeket meg akartak szerezni.

Belépünk a teljes idejű szolgálatba

1947-ben idősebb gyermekeink családot alapítottak. Ekkor Royjal elhatároztuk, hogy elkezdjük a teljes idejű szolgálatot. Dél-Ausztráliában nagy szükség volt prédikálókra, eladtuk hát a házunkat, vettünk egy lakókocsit, melyet Mizpah-nak neveztünk el, ami annyit jelent, hogy ’őrtorony’. Ez a fajta életmód lehetővé tette számunkra, hogy távoli területeken is tudjunk prédikálni. Gyakran munkálkodtunk ki nem utalt, vidéki területeken. Sok szép emléket őrzök abból az időből. Például tanulmányoztam egy fiatalasszonnyal, akit Beverlynek hívtak. Már a megkeresztelkedés előtt állt, mikor elköltözött a területünkről. Képzelhetitek, milyen nagy örömet éreztem, amikor évekkel később Beverly odajött hozzám egy kongresszuson mint testvérnő! Nagyon boldog voltam, amikor olyan sok év után láttam, hogy a férjével és gyermekeivel Jehovát szolgálja.

1979-ben kiváltságomban volt részt venni az úttörőszolgálati iskolán. Az iskolán többek között azt hangsúlyozták, hogy ahhoz, hogy ki tudjunk tartani az úttörőszolgálatban, jó személyes tanulmányozási szokást kell kialakítanunk. Ezt nagyon igaznak találtam. A tanulmányozás, az összejöveteleken és a szolgálatban való részvétel tölti ki az életemet. Kiváltságnak érzem azt, hogy több mint 50 évig általános úttörőként szolgálhattam.

Küzdelem az egészségi gondokkal

Az elmúlt néhány évtizedben különösen nagy nehézségeim adódtak. 1962-ben megállapították,  hogy zöld hályogom van. Abban az időben kissé kezdetleges módon kezelték ezt a betegséget, és a látásom nagyon gyorsan csökkent. Roy egészsége is romlott, és 1983-ban egy nagyon súlyos agyérkatasztrófát élt át, mely miatt részlegesen lebénult, és nem tudott beszélni. 1986-ban hunyt el. A férjem a teljes idejű szolgálat végzése közben nagyon sok gyakorlati segítséget nyújtott, és most nagyon hiányzik nekem.

E kedvezőtlen események ellenére megpróbáltam jó szellemi szokásokat fenntartani. Vettem egy erős autót, amellyel a vidéki prédikálóterületünket jól be lehet járni, és a lányom, Joyce segítségével folytattam az úttörőszolgálatot. Látásom fokozatosan romlott, míg egyik szememre teljesen megvakultam. Az orvosok üvegszemet ültettek be helyette. Egy nagyító és a nagybetűs kiadványok segítségével még így is napi három-öt órát tanulmányoztam azzal a szememmel, amellyel még láttam egy kicsit.

Mivel a tanulmányozás ideje mindig is nagyon értékes volt számomra, gondolhatjátok, milyen szörnyű volt, amikor egyik délután a tanulmányozás közben hirtelen semmit sem láttam. Olyan volt, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Teljesen megvakultam. Hát most hogyan tanulmányozzak? Bár nagyon rosszul hallok, a hangkazetták hallgatásával és a családom szerető támogatásával szellemileg erős tudok maradni.

Kitartok mindvégig

Most, százesztendősen más egészségi gondjaim is adódtak, és ezért vissza kell fognom a tempóból. Néha egy kicsit össze vagyok zavarodva, sőt, most, hogy semmit sem látok, van, hogy szó szerint eltévedek. Nagyon szeretnék újra néhány bibliatanulmányozást, de az egészségem miatt nem tudom felkutatni azokat, akikkel tanulmányozhatnék. Ez először nagyon lehangolt. Meg kellett tanulnom elfogadni a korlátaimat, és azt, hogy legyek elégedett azzal, amit még el tudok végezni. Ez nem könnyű. De nagy kiváltság számomra, hogy minden hónapban le tudok adni munkajelentést arról, hogy beszéltem az emberekkel nagy Istenünkről, Jehováról. Amikor lehetőségem adódik beszélni a Bibliáról, például ápolónőknek, kereskedőknek és másoknak, akik eljönnek hozzám, azonnal megragadom az alkalmat, és beszélek nekik az igazságról, de persze mindezt tapintatosan teszem.

Az egyik legnagyobb áldás, amelyben részem van, az, hogy családom négy generációja hűségesen imádja Jehovát. Néhány családtagom olyan helyeken végez úttörőszolgálatot, ahol nagy a szükség; ők vénként és kisegítőszolgaként tevékenykednek, de olyan családtagom is van, aki Bétel-szolgálatot végez. Sok velem egykorúval együtt arra számítottam, hogy ennek a rendszernek a vége sokkal hamarabb jön el. Ám nagyszerű növekedést láttam végbemenni az alatt a hét évtized alatt, amióta Jehovát szolgálom. Nagy megelégedettség tölt el, ha arra gondolok, hogy én is részt vettem ennek a hatalmas növekedésnek a megvalósulásában.

Az ápolónők, akik ellátogatnak hozzám, azt mondják, hogy biztosan a hitem tart még életben. Egyetértek velük. A Jehova szolgálatában való aktív tevékenykedés a legjobb élettel ajándékozza meg az embert. Dávid királyhoz hasonlóan én is valóban elmondhatom, hogy idős kort értem meg, és napjaimmal meg vagyok elégedve (1Krónika 29:28).

(Muriel Smith testvérnő 2002. április 1-jén hunyt el, mialatt ezen a cikken az utolsó simításokat végeztük. Csupán egy hónap múlva lett volna 102 éves. Valóban szép példa számunkra a hűségben és kitartásban.)

[Képek a 24. oldalon]

Itt ötéves lehettem, majd 19 évesen, amikor találkoztam a férjemmel, Royjal

[Kép a 26. oldalon]

Autónk és lakókocsink, melyet Mizpah-nak hívtunk

[Kép a 27. oldalon]

Férjemmel, Royjal 1971-ben