Hová tűntek a jó szomszédok?

„A modern társadalom már nem tartja olyan fontosnak a jószomszédi viszonyt” (Benjamin Disraeli, XIX. századi angol államférfi).

AZ IDŐSÖDŐ kubai emberek páratlan módon járulnak hozzá a közjóhoz. Szomszédhálózatokat, vagy ahogy magukat nevezik, círculo de abuelosokat (nagyszülői köröket) kezdtek el működtetni. Egy 1997-es beszámoló szerint minden ötödik idős kubai egy ilyen csoporthoz tartozik. Ezekben a csoportokban társakra és támaszra lelnek, és gyakorlati segítséget kapnak ahhoz, hogy egészséges életmódot folytassanak. „Amikor a környékbeli családorvosok oltási kampányban vesznek részt, a csoportok tagjai közt készséges és hozzáértő segítőtársakra találnak” — írja a World-Health magazin.

Sajnos a világ sok részén a szomszédok már nem viselik ennyire szívükön egymás sorsát. Gondoljunk például Wolfgang Dircks tragikus esetére, aki egy nyugat-európai bérházban lakott. Néhány évvel ezelőtt a The Canberra Times arról számolt be, hogy bár az épületben élő többi tizenhét család felfigyelt Wolfgang eltűnésére, „egyikük sem gondolt arra, hogy becsöngessen hozzá”. Amikor végül a bérház tulajdonosa benyitott Wolfgang lakásába, „egy csontvázat talált a televízió előtti székben”. A csontváz ölében egy 1993-as tévéújság feküdt, december 5-énél kinyitva. Wolfgang öt éve halott volt. Milyen szomorú bizonyítéka ez annak, hogy a szomszédok nem érdeklődnek egymás iránt, és nem is törődnek egymással! Nem kell hát csodálkoznunk, hogy a The New York Times Magazine egyik újságírója kijelentette, hogy a lakóközösség, amelyben él, „idegenek közössége lett”, és ez nem egyedi eset. Ugyanez a helyzet ott is, ahol mi élünk?

Az igaz, hogy néhány vidéki közösségben az emberek között még mindig őszinte baráti viszony van, és némelyik városi közösségben is próbálnak a lakótársak jobban odafigyelni egymásra. Sok városlakó viszont elszigeteltnek és sebezhetőnek érzi magát a lakóközösségében, és csüggedten éli az életét névtelenségbe burkolózva. Milyen értelemben?

 Névtelenségbe burkolózva

Természetesen a legtöbbünknek van közeli szomszédunk. A televízió villódzó fényei, ablakok mögött mozgó árnyak, fel- és lekapcsolódó lámpák, elhaladó autók zaja, léptek a folyosón, az ajtókat nyitó és záró kulcsok csörgése: ez mind-mind annak a jele, hogy vannak szomszédaink. Ám ha az egymás közelében lakó emberek névtelenségbe burkolóznak, vagy a rohanó életstílusuk miatt elfelejtkeznek egymásról, akkor nem alakul ki kapcsolat közöttük. Vannak, akik úgy érzik, hogy semmi szükség arra, hogy bármilyen formában is érintkezzenek a szomszédaikkal, vagy hogy az elkötelezettjükké váljanak. Az ausztráliai Herald Sun című újság elismeri: „Az embereket egyre kevésbé ismeri a közvetlen környezetük, ennélfogva kevésbé kötik őket társadalmi kötelezettségek. Most könnyebb figyelmen kívül hagyni vagy kerülni azokat, akiknek a társasága nem vonzó.”

Egyáltalán nem meglepő ez a fejlemény. Egy olyan világban, ahol az emberek „önmagukat szeretők”, a szomszédi közösségek isszák meg a levét az emberek önző életstílusának (2Timóteus 3:2). Emiatt általánosan elterjedt jelenség, hogy az emberek magányosak és el vannak szigetelődve, aminek bizalmatlanság a következménye, különösen akkor, ha erőszak és bűnözés sújtja a környéket. A bizalmatlanság pedig egykettőre kiöli az emberekből a könyörületet.

Bármilyenek legyenek is a körülmények ott, ahol élünk, minden bizonnyal mindannyian egyetértünk abban, hogy a jószomszédi viszony kincset ér egy közösségben. Sokkal több mindent lehet megvalósítani, amikor az emberek együttműködnek egy közös cél érdekében. A jó szomszédok áldásnak is bizonyulhatnak. A következő cikk rámutat, hogy miért van ez így.