Élettörténet

„Mindent ugyanígy csinálnék!”

GLADYS ALLEN ELMONDÁSA ALAPJÁN

Amikor megkérdezik tőlem, hogy mit tennék másként, ha újra kezdhetném, őszintén elmondhatom: „Mindent ugyanígy csinálnék!” Hadd magyarázzam el, hogy miért érzek így.

ÉDESAPÁMMAL, Matthew Allennel csodálatos dolog törént 1929 nyarán, amikor én még csak kétéves voltam. Hozzájutott A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg! című füzethez, melyet a Nemzetközi Bibliakutatók adtak ki, ahogy akkoriban Jehova Tanúit ismerték. Apa alig olvasott néhány oldalt, máris így kiáltott fel: „Ez a legnagyszerűbb dolog, amit valaha olvastam!”

Nem sokkal később apa további kiadványokat kapott a Bibliakutatóktól. Rögtön elkezdte megosztani a szomszédainkkal, amit tanult. Ám Jehova Tanúinak nem volt gyülekezetük azon a vidéken, ahol laktunk. Felismerve, hogy mennyire nagy szükségünk van arra, hogy rendszeresen keresztények társaságában legyünk, apa 1935-ben Orangeville-be (Ontario, Kanada) költöztette a családot, mivel ott volt egy gyülekezet.

Akkoriban a gyerekeket nem mindig buzdították arra, hogy vegyenek részt a gyülekezeti összejöveteleken, hanem általában kint játszottak, amíg a program befejeződött. De apának ez nem tetszett. „Ha az összejövetelek nekem hasznomra válnak, hasznára fognak válni a gyerekeimnek is” — mondogatta. Bár apa még csak újonnan csatlakozott a gyülekezethez, arra kérte a bátyámat, Bobot, a nővéreimet, Ellát és Rubyt, valamint engem, hogy csatlakozzunk a felnőttekhez, és mi meg is tettük ezt. Nemsokára más Tanúk gyermekei is beültek az  összejövetelekre. Az összejöveteleken való részvétel és közreműködés fontos részévé vált az életünknek.

Apa szerette a Bibliát, és nagyon élethűen tudta eljátszani a bibliai történeteket. Még mindig jóleső érzéssel gondolok vissza azokra a fontos tanulságokra, melyeket ily módon a szívünkbe vésett. Mindmáig emlékszem arra a leckére, hogy Jehova megáldja a neki engedelmeskedő embereket.

Apa arra is megtanított minket, hogy a Bibliát használjuk a hitünk megvédésére, mégpedig egy játék segítségével. Apa kijelentett valamit: „Abban hiszek, hogy a halálomkor a mennybe kerülök. Tessék, bizonyítsátok be az ellenkezőjét.” Ruby és én keresgélni kezdtünk a konkordanciában, hogy olyan bibliaverset találjunk, amellyel meg tudjuk cáfolni ezt a tanítást. Miután felolvastuk a talált verset, apa ezt mondta: „Ez érdekes, de még nem győztetek meg.” Újra bújni kezdtük a szójegyzéket. Ez gyakran így ment órákon át, egészen addig, amíg elégedett nem lett a válaszainkkal. Ennek köszönhetően Ruby és én jól fel voltunk készülve arra, hogy elmagyarázzuk a hitnézeteinket, és megvédjük a hitünket.

Legyőzöm magamban az emberektől való félelmet

Bár otthon és a gyülekezeti összejöveteleken nagyszerű oktatásban volt részem, el kell ismernem, hogy nem minden szempontból találtam könnyűnek a keresztény életpályát. Sok fiatalhoz hasonlóan én sem szerettem kilógni a sorból, és főleg azt viseltem nehezen, hogy más vagyok, mint az osztálytársaim. Első hitpróbáim egyike a plakátos felvonulásokkal volt összefüggésben.

Ez a felvonulás abból állt, hogy egy csoport testvér és testvérnő lassan végigsétált a főutcán a körülbelül háromezer lakost számláló városkánkban — ahol mindenki ismert mindenkit —, miközben olyan plakátokat viseltek magukon, amelyeken feliratok voltak. Az egyik plakátos felvonuláson én a sor végén meneteltem, és egy olyan plakátot vittem, melyen ez volt olvasható: „A vallás csapda és szélhámosság”. Néhány osztálytársam meglátott, azonnal beállt mögém a sorba, és rázendített az akkori kanadai himnuszra: „Isten, mentsd meg a Királyt!” Hogy mit tettem ekkor? Buzgón imádkoztam erőért, hogy legyen bátorságom ott maradni a sorban. Amikor végre-valahára véget ért a felvonulás, a Királyság-terembe siettem, hogy visszaadjam a plakátomat, és azt terveztem, hogy utána hazamegyek. Ám a felvonulás szervezője azt mondta, hogy egy újabb menet indul, és szükségük van még egy plakátvivő személyre. Újra csatlakoztam hát a többiekhez, és most olyan odaadóan imádkoztam, mint még soha. De ekkorra az osztálytársaim elunták magukat, és hazamentek. Az erőért mondott könyörgésem hálaadó ima lett (Példabeszédek 3:5).

A teljes idejű szolgákat mindig szívesen láttuk az otthonunkban. Boldog személyek voltak, öröm volt őket megvendégelni. Amióta az eszemet tudom, a szüleink mindig arra tanítottak minket, gyerekeket, hogy a teljes idejű szolgálat a lehető legjobb életpálya.

Buzdításuknak köszönhetően 1945-ben beléptem a teljes idejű szolgák sorába. Később csatlakoztam nővéremhez, Ellához, aki Londonban (Ontario) végzett úttörőszolgálatot. Ott belekóstolhattam a szolgálat egy olyan ágába, melyről korábban azt gondoltam, hogy sohasem  leszek képes részt venni benne. A testvérek a helyi fogadókban asztaltól asztalig mentek, és felajánlották a vendégeknek Az Őrtorony és a Vigasz (most Ébredjetek!) számait. Szerencsére ezt a munkát szombat délutánonként végeztük, tehát volt egy hetem rá, hogy bátorságért imádkozzak. Nem, egyáltalán nem volt könnyű nekem ez a fajta prédikálómunka, de áldásokkal járt.

Azt is megtanultam, hogyan kínálhatom fel a Vigasz különleges számait, melyek a testvéreink náci koncentrációs táborokban elszenvedett megpróbáltatásairól szóltak. Főleg fontos kanadai üzletembereket kerestünk fel, például nagyvállalatok igazgatóit. Az évek folyamán azt tapasztaltam, hogy Jehova egészen addig megáld minket, amíg rá támaszkodunk erőért, apa szavaival élve: „Jehova megáldja azokat, akik engedelmeskednek neki.”

Válaszolva a felhívásra, Québecbe költözöm

1940. július 4-én betiltották Jehova Tanúi munkáját Kanadában. Később, noha a tilalmat feloldották, az üldözés nem ért véget a római katolikus tartományban, Québecben. A Tanúk különleges kampányt szerveztek a kemény szavakkal megfogalmazott Quebec’s Burning Hate for God and Christ and Freedom Is the Shame of All Canada (Québec izzó gyűlölete Istennel, Krisztussal és a szabadsággal szemben egész Kanada szégyene) című traktátus terjesztésére, hogy felhívják a figyelmet arra, milyen rossz bánásmódban van része az ottani testvéreinknek. Nathan H. Knorr, Jehova Tanúi Vezető Testületének tagja több száz úttörővel találkozott Montrealban, és elmagyarázta, mivel jár az előttünk álló munka. Knorr testvér elmondta, hogy ha részt veszünk a kampányban, arra számíthatunk, hogy letartóztatnak és bebörtönöznek minket. Milyen igaza volt! Engem tizenötször tartóztattak le. Amikor elmentük a szolgálatba, magunkkal vittük a fogkefénket és a fésűnket, hátha a börtönben kell éjszakáznunk.

Eleinte éjszaka végeztük a munka java részét, hogy a lehető legkisebb figyelmet vonjuk magunkra. A kabátom alatt, egy nyakba akasztható táskában sok-sok traktátust cipeltem magammal. A traktátusokkal telerakott táska meglehetősen vastag volt, és emiatt úgy néztem ki, mintha terhes lennék. Ennek köszönhetően, amikor felszálltam a zsúfolt villamosra, hogy a területemre utazzak, többször előfordult, hogy udvarias férfiak talpra ugrottak, és átadták helyüket a „kismamának”.

Az idő előrehaladtával kezdtük napközben is terjeszteni a traktátusainkat, három-négy ajtónál hagytunk egyet, majd átmentünk egy másik területre. Ez a módszer rendszerint jól bevált. Ám ha egy pap megtudta, hogy a területen vagyunk, nehézségekre számíthattunk. Az egyik alkalommal egy pap felbujtására ötven-hatvan felnőtt és gyermek paradicsommal és tojással dobált meg minket. Egy keresztény testvérnő otthonába menekültünk, és nála aludtunk éjszaka a padlón.

Nagy szükség volt olyan úttörőkre, akik Québec francia ajkú lakosságának prédikálnak, ezért 1958 decemberében nővéremmel, Rubyval elkezdtünk franciául tanulni. Ezután több francia nyelvű területet is kijelöltek számunkra a tartományban, egyiket a másik után. Mindegyik helyen sajátos élményekben volt részünk. Az egyik területünkön két éven át napi nyolc órát prédikáltunk úgy, hogy senkivel sem tudtunk beszélgetni, mert az emberek, miután odajöttek az ajtóhoz, fogták magukat, és lehúzták az ajtón lévő rolót. De nem adtuk fel. Ma két virágzó gyülekezet van a városban.

Jehova mindenre kiterjedő gondoskodása

1965-ben kezdtük el a különlegesúttörő-munkát. Az egyik ilyen megbízatásunk során értettük meg teljes egészében az 1Timóteus 6:8-ban lévő szavakat. Pál itt ezt írta: „ha van élelmünk és ruházatunk meg hajlékunk, elégedettek leszünk ezekkel.” Nagyon össze kellett húznunk magunkat, hogy maradjon pénzünk mindenre: félretettünk pénzt a fűtésre, a lakbérre, a villanyra és az élelemre. Miután mindezt kifizettük, a hónap hátralevő részére csak huszonöt centünk maradt, amit magunkra fordíthattunk.

Mivel kevéske pénzünk volt, a lakásunkat éjszakánként csak néhány órára fűthettük be.  A hálószobánkban sohasem volt tizenöt foknál melegebb, sőt, legtöbbször ennél jóval lejjebb ment a hőmérő higanyszála. Egy nap aztán meglátogatott minket Ruby egyik bibliatanulmányozójának a fia. Biztos vagyok benne, hogy amikor hazament, elmondta az édesanyjának, hogy halálra fagyunk, mivel ezután az anyukája minden hónapban küldött nekünk tíz dollárt olajra, s így éjjel-nappal működtethettük a kályhát. Nem éreztük úgy, hogy bármitől is meg lennénk fosztva. Nem dúskáltunk az anyagi javakban, de mindig megvolt mindenünk, amire szükségünk volt. Mindent áldásnak tartottunk, amihez ezen felül hozzájutottunk. Mennyire igazak a Zsoltárok 37:25 szavai: „nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé.”

Bár ellenségeskedéssel néztünk szembe, abban az örömben volt részem, hogy láthattam, amint több bibliatanulmányozóm elsajátítja az igazságot. Némelyikük teljes idejű szolga lett, ami külön öröm nekem.

Sikeresen megbirkózom az újabb nehézségekkel

Az új megbízatásunk 1970-ben Cornwallba (Ontario) szólt. Úgy egy évvel azután, hogy megérkeztünk a városba, anyu megbetegedett. Apa már 1957-ben meghalt, így anya szükségleteiről két nővéremmel együtt felváltva gondoskodtunk egészen a haláláig, mely 1972-ben következett be. Ez alatt az idő alatt különlegesúttörő-társaink, Ella Lisitza és Ann Kowalenko segítettek, hogy kiegyensúlyozottak maradjunk, és szeretetteljesen támogattak. Távollétünkben vezették a bibliatanulmányozásainkat, és ellátták más felelősségeinket. Mennyire igazak a Példabeszédek 18:24 szavai: „van barát, a ki ragaszkodóbb a testvérnél.”

Kétségtelen, hogy az élet tele van nehézségekkel. De Jehova szerető támogatásával mindeddig képes voltam megbirkózni ezekkel. Abban az örömben van részem, hogy még mindig végezni tudom a teljes idejű szolgálatot. Bob, aki 1993-ban halt meg, több mint húsz éven át szolgált úttörőként, és tíz értékes éven át úttörőtársa volt a felesége, Doll is. Legidősebb nővérem, Ella 1998 októberében halt meg. Több mint harminc éven át volt úttörő, és mindig megőrizte magában az úttörőszellemet. A másik nővéremnél, Rubynál 1991-ben rákot állapítottak  meg. Megfogyatkozott erejével mégis tovább prédikálta a jó hírt. 1999. szeptember 26-án reggel halt meg. Egészen halála napjáig nem veszítette el a humorérzékét. Bár Ruby személyében elvesztettem a testvéremet, mégis van egy testvérekből és testvérnőkből álló szellemi családom, mely segít megőrizni a humorérzékemet.

Min változtatnék, ha visszatekintek az életemre? Sohasem mentem férjhez, de szerető szüleim, bátyám és nővéreim voltak, akik első helyre tették az igazságot az életükben, és ezt áldásnak tekintem. Várom, hogy mielőbb viszontláthassam őket a feltámadáskor. Szinte érzem, ahogy apu magához ölel, és látom, hogy anyu szemében könnycseppek csillognak, amint egymás nyakába borulunk. Ella, Ruby és Bob szökdelni fognak örömükben.

Míg ez megvalósul, feltett szándékom, hogy arra használom a kissé már megromlott egészségemet és megfogyatkozott energiámat, hogy magasztaljam és dicsérjem Jehovát. A teljes idejű úttörőszolgálat csodálatos, jutalmakkal járó életút. Pontosan igaz, amit a zsoltáríró mondott azokról, akik Jehova útján járnak: „Boldog vagy és jól van dolgod” (Zsoltárok 128:1, 2).

[Képek a 26. oldalon]

Apa szerette a Bibliát. Arra tanított minket, hogy használjuk a hitünk megvédésére

[Kép a 28. oldalon]

Balról jobbra: Ruby, én, Bob, Ella, anya és apa 1947-ben

[Kép a 28. oldalon]

Első sor, balról jobbra: én, Ruby és Ella az 1998-as kerületkongresszuson