Élettörténet

Hozzájárulhattam a háború utáni növekedéshez

FILIP S. HOFFMANN ELMONDÁSA ALAPJÁN

A II. világháború éppen hogy csak véget ért 1945 májusában. Nathan H. Knorr, aki Jehova Tanúi egész világra kiterjedő prédikálómunkájára felügyelt, decemberben Dániába látogatott 25 éves titkárával, Milton G. Henschellel. A már nagyon várt látogatás alkalmából kibéreltünk egy nagy termet. Mi, fiatalok rendkívül izgatottan hallgattuk Henschel testvér előadását, mivel ő velünk egykorú volt, és a következő témát választotta: „emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében” (Prédikátor 12:3).

EZ ALATT a látogatás alatt megtudtuk, hogy izgalmas fejlemények vannak kibontakozóban a világméretű prédikálómunkában, és hogy mi is részt vehetünk ezekben (Máté 24:14). Például az Egyesült Államokban egy új iskola nyitotta meg a kapuit, ahol fiatal férfiakat és nőket képeznek ki misszionáriusi munkára. Knorr testvér megmondta, hogy ha meghívnak minket erre a képzésre, olyan jegyet kapunk, amely csak az odaútra szól, és nem tudhatjuk, hol kötünk ki végül. Ennek ellenére néhányan jelentkeztünk.

Mielőtt a II. világháború utáni élményeimről mesélnék, hadd kezdjem ott, hogy 1919-ben születtem. Sok minden történt a háború előtt és alatt, ami nagyban befolyásolta az életemet.

A család feketebárányától ismerjük meg a bibliai igazságot

Édesanyám, amikor az első gyermekét várta, vagyis engem, azért imádkozott, hogy ha fia születik, bárcsak misszionárius lenne belőle. A bátyja Bibliakutató volt (így hívták akkoriban Jehova Tanúit), és a rokonság többi tagja  a család feketebárányának tartotta őt. Koppenhága közelében laktunk, és amikor a Bibliakutatók évenkénti kongresszusaikat tartották ott, anya mindig meghívta Thomas nagybácsikámat, aki messzebb lakott, hogy addig legyen nálunk. A nagybácsikám bámulatos bibliai ismerete és logikus érvelése végül 1930-ban arra az elhatározásra juttatta anyát, hogy ő is Bibliakutató lesz.

Anya nagyon szerette a Bibliát. Az 5Mózes 6:7-ben található paranccsal összhangban tanított engem és a húgomat: ’mikor a házában ült, mikor úton járt, mikor lefeküdt, és mikor felkelt.’ Egy idő múlva elkezdtem házról házra prédikálni. Szerettem olyan témákról beszélgetni, mint a halhatatlan lélek és a pokoltűz, amelyeket az egyházak tanítanak. A Bibliából ügyesen meg tudtam cáfolni ezeket a tanításokat (Zsoltárok 146:3, 4; Prédikátor 9:7, 12; Ezékiel 18:4).

Családunk egységessé válik

Az 1937-es koppenhágai kongresszus után Jehova Tanúi dániai fiókhivatalának az irodalomraktárában átmenetileg segítségre volt szükség. Éppen akkor fejeztem be a tanulmányaimat egy kereskedelmi iskolában, és nem voltak kötelezettségeim, így hát felajánlottam, hogy segítek a raktárban. Amikor ez a munka befejeződött, megkértek, hogy segítsek a fiókhivatalban. Nem sokkal ezután beköltöztem a koppenhágai fiókhivatalba, pedig még meg sem keresztelkedtem. Az, hogy nap mint nap érett keresztények társaságában voltam, segített szellemileg fejlődnöm. A rá következő évben, 1938. január 1-jén vízben való megkeresztelkedéssel jelképeztem, hogy átadtam magam Jehova Istennek.

1939 szeptemberében elkezdődött a II. világháború. Aztán 1940. április 9-én a német csapatok megszállták Dániát. A dán emberek viszonylag nagy személyes szabadságot élvezhettek, így folytatni tudtuk a prédikálómunkánkat.

Ezután csodálatos dolog történt. Apa tevékeny, lojális Tanú lett, így teljes volt a családunk boldogsága. Amikor négy másik dán testvérrel együtt engem is meghívtak a Gileád Iskola nyolcadik osztályába, már az egész családom támogatott. A képzés, mely 1946 szeptemberében kezdődött, és öt hónapig tartott,  New York államban, a South Lansing melletti gyönyörű területen folyt.

A Gileád és az utána kapott képzés

A Gileádon remek barátokat szereztem. Egyik este az Angliából érkezett Harold Kinggel sétáltunk a kertben, és arról beszélgettünk, hogy vajon hová küldenek bennünket az iskola végén. „Nem hiszem, hogy utoljára láttam Dover fehér szikláit” — mondta Harold. Igaza lett; csakhogy tizenhét év telt el, mire újra megpillanthatta azokat a sziklákat, és ebből négy és fél évet magánzárkában töltött egy kínai börtönben! *

A diplomaosztás után Texasba (Egyesült Államok) küldtek, hogy utazófelvigyázóként látogassam sorra Jehova Tanúi gyülekezeteit, és segítsek nekik szellemileg. Ott tárt karokkal vártak. A texasi testvéreknek érdekes élmény volt találkozni egy európai fiatalemberrel, aki éppen most fejezte be a Gileád Iskolát. Ám mindössze hét hónapot töltöttem Texasban, utána ugyanis meghívtak Jehova Tanúi New York-i, brooklyni főhivatalába. Knorr testvér irodai munkával bízott meg, és azt az utasítást adta, hogy ismerkedjek meg az összes osztály munkájával. Később, amikor visszatértem Dániába, alkalmaznom kellett a tanultakat, és figyelnem kellett rá, hogy minden ugyanúgy menjen, mint Brooklynban. A cél az volt, hogy a hatékonyság kedvéért az egész világon egységesebbé tegyék a fiókhivatalok működését. Knorr testvér idővel átirányított Németországba.

Az utasítások alkalmazása a fiókhivatalokban

Amikor 1949 júliusában megérkeztem a németországi Wiesbadenbe, sok német város még romokban hevert. Olyan férfiak jártak élen a prédikálómunkában, akiket azóta üldöztek, hogy Hitler 1933-ban hatalomra került. Némelyikük nyolc-tíz évet, vagy még ennél is több időt töltött börtönökben és koncentrációs táborokban! Jehovának ilyen szolgáival dolgoztam együtt három és fél évig. Egyedülálló példájuk arra emlékeztet, amit egy német történész, Gabriele Yonan írt: „Ha ez az állhatatos keresztény csoport nem mutatott volna példát a nemzetiszocialista diktatúra idején, az Auschwitzban és a holocaust alatt történtek után kételkednünk kellene abban, hogy egyáltalán lehet-e Jézus keresztény tanításai szerint élni.”

Ugyanaz volt a feladatom ebben a fiókhivatalban is, mint Dániában: be kellett vezetnem a szervezeti ügyek intézésének egy új, egységesített módját. Amikor a német testvérek megértették, hogy egyáltalán nem azért kell változtatni, mert nem jól végezték a munkájukat, hanem mert eljött az idő, hogy a fiókhivatalok és a főhivatal szorosabban együttműködjenek, felbuzdultak, és készek voltak együttműködni.

Knorr testvér irodájából 1952-ben levél érkezett, melyben a berni (Svájc) fiókhivatalba küldtek. Kineveztek, hogy fiókhivatal-felvigyázóként szolgáljak 1953. január 1-jétől.

Új örömök Svájcban

Nem sokkal azután, hogy megérkeztem Svájcba, egy kongresszuson megismerkedtem  Estherrel, és hamarosan eljegyeztük egymást. 1954 augusztusában Knorr testvér Brooklynba hívott. Egy új, izgalmas munkával ismerkedhettem meg. Minthogy a világ különböző részein egyre több és egyre nagyobb létszámú fiókhivatal működött, bevezettek egy új elrendezést. A világot zónákra osztották fel, és ezeknek a kiszolgálását zónafelvigyázókra bízták. Két ilyen zónába kaptam megbízatás: Európába és a Földközi-tenger térségébe.

Rövid brooklyni látogatásom után visszatértem Svájcba, és felkészültem a zónamunkára. Feleségül vettem Esthert, és ő is a svájci fiókhivatalban kezdett szolgálni. Első utazásom során összesen tizenhárom országban látogattam meg misszionáriusotthonokat és fiókhivatalokat; jártam Olaszországban, Görögországban, Cipruson, közel-keleti és az észak-afrikai partok mentén fekvő országokban, Spanyolországban és Portugáliában. Némi időt töltöttem Bernben, majd az összes többi európai országba ellátogattam, mely a vasfüggönytől nyugatra feküdt. Házasságunk első évében hat hónapig távol voltam az otthonunktól, szolgálva keresztény testvéreinket.

Megváltoznak a körülményeink

1957-ben kiderült, hogy Esther várandós, és mivel a fiókhivatalban nem szolgálhatnak gyermekes házaspárok, úgy döntöttünk, hogy Dániába költözünk. Apa örömmel meghívott, hogy lakjunk vele. Esther gondoskodott a lányunkról, Rakelről, és az édesapámról, én pedig a nemrég épült fiókhivatalban segítettem. A gyülekezeti felvigyázók képzésére létrehozott Királyság-szolgálati iskola oktatójaként szolgáltam, és folytattam a zónafelvigyázói tevékenységet is.

A zónamunka hosszú távollétekkel járt, és ez sajnos azt jelentette, hogy ilyenkor sokáig nem láttam a lányunkat. Ennek meg is lettek a következményei. Egyszer Párizsban töltöttem némi időt; egy kis nyomdát létesítettünk ott. Esther és Rakel vonattal utánam jött, hogy találkozhassunk; a Gare du Nord pályaudvarra érkezett a vonatjuk. A fiókhivatalból Léopold Jontès elkísért, amikor kimentem eléjük. Rakel a vonat lépcsőjén állt, Léopoldra nézett, majd rám, aztán megint Léopoldra, és végül őt ölelte át!

Egy másik nagy horderejű változás akkor állt be az életemben, amikor 45 évesen abbahagytam a teljes idejű szolgálatot, hogy munkába  álljak, és eltartsam a családomat. Tapasztalatommal, melyet Jehova Tanújaként végzett szolgálatom során szereztem, el tudtam helyezkedni mint szállítási igazgató. Miután körülbelül kilenc évig ugyanannál a cégnél dolgoztam, és Rakel befejezte az iskolát, úgy döntöttünk, hogy megfogadva a buzdítást, oda költözünk, ahol nagyobb szükség van Királyság-prédikálókra.

Norvégiai lehetőségek után kutatva megkérdeztem egy munkaközvetítő irodát, hogy milyen állást tudnának ajánlani. Nem volt biztató a válaszuk. Ötvenöt évesen nem sok esélyem volt. Mégis kapcsolatba léptem az oslói fiókhivatallal, és Drøbak város közelében kibéreltem egy házat, bízva abban, hogy majd csak adódik valamilyen munka. Találtam is állást, és ezután olyan időszak következett a Királyság-szolgálatban, amelyet nagyon élveztünk Norvégiában.

Azok voltak a legjobb alkalmak, amikor a gyülekezetünk majd minden tagja északra utazott, ki nem utalt területre. Nyaralókat béreltünk ki egy üdülőhelyen, és mindennap elmentünk a fenséges hegyek között szétszórtan elhelyezkedő tanyákra. Maga volt a gyönyörűség ezeknek a barátságos embereknek Isten Királyságáról beszélni. Sok-sok kiadványt terjesztettünk, de csak a következő évben tudtuk elvégezni az újralátogatásokat. Ennek ellenére az emberek nem felejtettek el minket! Esther és Rakel még emlékszik arra, hogy amikor visszatértünk egy helyre, úgy öleltek magukhoz bennünket, mintha rég nem látott családtagok lennénk. Három évet töltöttünk Norvégiában, aztán visszaköltöztünk Dániába.

Családi örömök

Nem sokkal ezután Rakelt eljegyezte Niels Højer, egy buzgó úttörő. A házasságkötésük után úttörőként szolgáltak együtt, míg meg nem születtek a gyermekeik. Niels jó férjnek és jó apának bizonyult, olyannak, aki igazán törődik a családjával. Egyik hajnalban kerékpárral levitte a fiát a tengerpartra, hogy megnézzék a napfelkeltét. A szomszédok közül valaki megkérdezte a kisfiútól, hogy mit csináltak a parton. „Imádkoztunk Jehovához” — felelte ő.

Néhány évvel később Estherrel ott voltunk, amikor két legnagyobb unokánk, Benjamin és Nadja megkeresztelkedett. Niels is figyelte őket, majd hirtelen ott termett előttem. Rám nézett, és ezt mondta: „Egy igazi férfi nem sír.” A következő pillanatban mindkettőnknek patakzottak a könnyeink, ahogy átöleltük egymást. Milyen öröm az, ha az embernek olyan veje van, akivel együtt tud nevetni is, és sírni is!

Még most is alkalmazkodunk a körülményekhez

Újabb áldásban volt részünk, amikor megkértek minket — Esthert és engem —, hogy ismét szolgáljunk a dániai fiókhivatalban. Pont akkoriban készültek egy sokkal nagyobb fiókhivatalt építeni Holbækben. Kiváltságomban állt részt venni az építkezés felvigyázásában. Az egész munkát önkéntesek végezték el, akik nem kaptak fizetést. A kemény tél ellenére 1982 végére lényegében elkészült a fiókhivatal, és mindannyian boldogan költöztünk be a kibővített és jobban felszerelt épületekbe.

Nemsokára irodában kezdtem dolgozni, és a munkám nagy megelégedésemre szolgált; Esther pedig a telefonközpontot kezelte. Később azonban csípőprotézist kellett neki beültetni, másfél év múlva pedig epehólyagműtéten esett át. Bár a fiókhivatalban dolgozó testvérek nagyon figyelmesen bántak velünk, úgy láttuk, hogy minden érintettnek jobb lesz, ha kiköltözünk. Annak a gyülekezetnek a területére mentünk, ahová a lányunk és a családja járt.

Esthernek most sem jó az egészségi állapota, de őszintén azt mondhatom, hogy közös szolgálatunk évei alatt, a sok-sok változással együtt végig csodálatos támaszom és társam volt. Romló egészségünk ellenére szerény mértékben még most is mindketten részt veszünk a prédikálómunkában. Visszatekintve az életemre, hálásan idézem fel a zsoltáríró szavait: „Oh Isten, gyermekségemtől tanítottál engem” (Zsoltárok 71:17).

[Lábjegyzet]

[Kép a 24. oldalon]

Irodalomszállítmány lerakodása az épülő németországi fiókhivatalban, 1949-ben

[Kép a 25. oldalon]

Munkatársaim között olyan Tanúk is voltak, akik a koncentrációs táborból tértek vissza

[Képek a 26. oldalon]

Esther és én ma; és az esküvőnk napján a berni Bételben, 1955 októberében