Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Ragaszkodtunk a megbízatásunkhoz

Ragaszkodtunk a megbízatásunkhoz

Élettörténet

Ragaszkodtunk a megbízatásunkhoz

HERMANN BRUDER ELMONDÁSA ALAPJÁN

Csak két választásom volt: vagy öt évig a francia idegenlégióban szolgálok, vagy egy marokkói börtönbe visznek. Hadd magyarázzam el, hogyan kerültem ebbe a nehéz helyzetbe.

AZ ELSŐ világháború kitörése előtt mindössze három évvel, 1911-ben születtem Oppenauban, Németországban. Szüleimnek, Joseph és Frida Brudernek tizenhét fiuk és lányuk volt. Én voltam a tizenharmadik gyermekük.

A legrégebbi emlékeim között tartom számon, hogy figyeltem egy katonazenekart, amely a szülővárosom főutcáján vonult lefelé. Az élénk induló magával ragadott, ezért a zenekar után mentem az állomásra. Még idejében érkeztem, és láthattam, amint apa és más katonaruhás férfiak felszálltak a vonatra. A vonat indulásakor a peronon álló nők némelyike zokogni kezdett. Nem sokkal ezután a papunk hosszú prédikációt tartott a templomban, és felolvasta négy férfi nevét, akik a hazáért meghaltak. „Most már a mennyben vannak” — mondta. A közelemben egy asszony elájult.

Apa az orosz fronton hastífuszt kapott. Amikor hazaérkezett, rettenetesen le volt gyengülve, és szinte azonnal beutalták őt a helyi kórházba. „Menj el a temető melletti kápolnába, és mondj el ötven miatyánkot és ötven üdvözlégyet — tanácsolta nekem a pap. — Akkor meggyógyul az édesapád.” Megfogadtam a tanácsát, de apa másnap meghalt. A háború még a magamfajta kisfiúknak is nagyon fájdalmas élmény volt.

Megtalálom az igazságot

A két világháború között nehéz volt munkát találni Németországban. 1928-ban, az iskola befejezése után azonban sikerült elhelyezkednem a svájci Bázelben mint kertész.

Rendíthetetlen katolikus voltam, akárcsak apa. Az volt az álmom, hogy kapucinus szerzetesként szolgáljak Indiában. Amikor az öcsém, Richard, aki időközben Jehova Tanúja lett, hallott a tervemről, csak azért utazott Svájcba, hogy megpróbáljon lebeszélni róla. Figyelmeztetett rá, hogy veszélyes dolog emberekben bízni, kivált papokban, és arra biztatott, hogy olvassam a Bibliát, és csak abban bízzak. Gyanakvásom ellenére beszereztem egy Újszövetséget, és elkezdtem olvasni. Apránként rájöttem, hogy sok minden, amiben hiszek, nincs összhangban a Biblia tanításaival.

Éppen Richardnál voltam Németországban, amikor 1933-ban, egy vasárnap bemutatott egy házaspárnak; Jehova Tanúi voltak. Mikor megtudták, hogy olvasom a Bibliát, adtak egy füzetet, melynek a címe A válság * volt. Majdnem éjfél volt, amikor végre letettem. Meg voltam róla győződve, hogy megtaláltam az igazságot.

Jehova Tanúitól Bázelben megkaptam a Bibliai tanulmányok * két kötetét, valamint folyóiratokat és más kiadványokat is. Az olvasottak hatására megkerestem a helyi papot, és megkértem, hogy törölje a nevemet az egyháztagok névsorából. A pap nagyon dühös lett, és figyelmeztetett, hogy el fogom veszíteni a hitemet. Pedig mi sem állt távolabb az igazságtól! Életemben először kezdtem igazi hitet kiépíteni.

Arra a hétvégére a bázeli testvérek prédikálást terveztek a határon túl, Franciaországban. Az egyik testvér kedvesen elmagyarázta, hogy azért nem hívtak meg, mert még csak most kerültem kapcsolatba a gyülekezettel. De engem nem tudott eltántorítani, megmondtam, hogy nagyon szeretném elkezdeni a prédikálást. Miután beszélt egy másik vénnel, kiutalt nekem egy területet Svájcban. Vasárnap kora reggel kerékpárral elindultam egy Bázel közelében levő kis faluba. A táskámban négy könyv, huszonnyolc folyóirat és húsz füzet volt. Amikor odaértem, a legtöbben éppen templomban voltak. Ennek ellenére a táskám 11 órára kiürült.

Amikor közöltem a testvérekkel, hogy szeretnék megkeresztelkedni, komolyan elbeszélgettek velem, és mélyreható kérdéseket tettek föl az igazsággal kapcsolatban. Nagy hatással volt rám a buzgalmuk, valamint a Jehova és a szervezete iránti lojalitásuk. Mivel tél volt, egy testvér az egyik vén lakásában, a fürdőkádban keresztelt meg. Emlékszem, hogy kimondhatatlanul örültem, és óriási erőt éreztem magamban. Akkor 1934-et írtunk.

Munka a Királyság-farmon

1936-ban hallottam, hogy Jehova Tanúi vettek egy földdarabot Svájcban. Felajánlottam, hogy szívesen segítenék kertészként. Örömömre meghívtak, hogy dolgozzak a Királyság-farmon Steffisburgban, Berntől körülbelül 30 kilométerre. Amikor csak tudtam, másoknak is segítettem a farmon. Ott, a Bételben megtanultam, hogy milyen fontos a készséges együttműködés.

A Bételben töltött éveim egyik fénypontja az volt, amikor Rutherford testvér 1936-ban ellátogatott a farmra. Ahogy meglátta, milyen nagyra nőtt a paradicsom és milyen egészségesek a termények, mosolyogva fejezte ki az elégedettségét. Milyen kedves testvér volt!

Már több mint három éve szolgáltam a farmon, amikor az egyik reggel felolvastak egy levelet, mely Jehova Tanúi egyesült államokbeli főhivatalából érkezett. A prédikálómunka sürgősségét hangsúlyozta, és tartalmazott egy meghívást, hogy aki szeretne, szolgáljon úttörőként külföldön. Habozás nélkül jelentkeztem. 1939 májusában kaptam meg a megbízatásomat, mely Brazíliába szólt.

Akkoriban a thuni gyülekezet összejöveteleire jártam a Királyság-farm közelébe. Vasárnaponként csoportosan jártunk prédikálni az Alpokba, Thuntól kétórányi kerékpárútra. Margaritha Steiner is a csoporthoz tartozott. Egyszer eszembe ötlött egy gondolat: Jézus nem kettesével küldte el a tanítványait? Amikor megemlítettem Margarithának, hogy Brazíliába neveztek ki, elmondta, hogy ő is szeretne ott szolgálni, ahol nagyobb a szükség. 1939. július 31-én összeházasodtunk.

Utunk váratlan megszakítása

A franciaországi Le Havre-ból indultunk 1939 augusztusának a végén, úti célunk pedig Santos volt Brazíliában. A kétszemélyes hálóhelyeket már mind elfoglalták, így külön kabinban kellett utaznunk. Útközben azt a hírt kaptuk, hogy Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent Németországnak. Erre harminc német utas elkezdte énekelni a német himnuszt. A kapitányt ez annyira felbosszantotta, hogy megváltoztatta az útvonalat, és kikötött a marokkói Safiban. Azoknak az utasoknak, akiknek német úti okmányaik voltak, öt percet adtak a kiszállásra. Ez ránk is vonatkozott.

Egy napig benn tartottak minket a rendőrségen, majd bezsúfoltak egy rázkódó, régi buszba, és egy börtönbe vittek, Marrakechbe. Körülbelül 140 kilométert utaztunk. Nehéz napok elé néztünk. A celláink túlzsúfoltak voltak, és sötétek. A közös vécé, ami nem volt más, mint egy lyuk a padlón, állandóan el volt dugulva. Mindenki kapott egy koszos zsákot, hogy azon aludjon, és éjszakánként patkányok rágcsálták a lábikráinkat. Naponta kétszer kaptunk enni egy rozsdás edényben.

Egy katonatiszt azt mondta, hogy kiengednek, amennyiben hajlandó vagyok öt évig a francia idegenlégióban szolgálni. Mivel visszautasítottam az ajánlatát, huszonnégy órát embertelen körülmények között kellett töltenem. Szinte végig imádkoztam.

Nyolc nap múlva a börtön vezetősége megengedte, hogy találkozzam Margarithával. Nagyon lefogyott, és csak sírt szakadatlanul. Mindent megtettem, hogy bátorítsam. Kihallgattak bennünket, aztán vonattal Casablancába szállítottak. Ott Margarithát szabadon engedték. Én egy büntetőtáborba kerültem, onnan mintegy 180 kilométerre, Port-Lyautey-be (most Kénitra). A svájci konzul azt tanácsolta Margarithának, hogy térjen vissza Svájcba, de ő lojálisan kitartott amellett, hogy nélkülem nem megy el. Két hónapig, amíg Port-Lyautey-ben voltam, naponta eljött hozzám Casablancából, hogy meglátogasson, és ennivalót hozzon.

Egy évvel azelőtt Jehova Tanúi kiadták a Kreuzzug gegen das Christentum (Keresztes hadjárat a keresztényiség ellen) című könyvet, amellyel fel akarták hívni a nyilvánosság figyelmét arra, hogy a Tanúk nem támogatják a náci rezsimet. Míg a büntetőtáborban voltam, Jehova Tanúi berni fiókhivatala írt a francia hatóságoknak, és küldött nekik egy ilyen könyvet, így próbálva bebizonyítani, hogy nem vagyunk nácik. Margaritha is nagyszerű munkát végzett azzal, hogy elment kormánytisztviselőkhöz, és igyekezett meggyőzni őket az ártatlanságunkról. Aztán 1939 végén engedélyt kaptunk Marokkó elhagyására.

Ismét elindultunk Brazíliába, és csak az indulás után tudtuk meg, hogy német tengeralattjárók az Atlanti-óceán hajózási útvonalain támadnak, és hogy a mi hajónk az egyik fő célpontjuk. Bár a Jamaique, amellyel utaztunk, kereskedelmi hajó volt, az orrában és farában tároltak fegyvereket. Napközben a kapitány cikcakkban vezette a hajót, és folyamatosan tüzeltetett. Éjjel mindent elsötétítettünk, hogy ne fedezzenek fel a németek. Annyira megkönnyebbültünk, amikor 1940. február 6-án végre kikötöttünk Santosnál, Brazíliában, több mint öt hónappal azután, hogy elhagytuk Európát!

Ismét börtönben

Első prédikálási megbízatásunk Montenegro városába szólt, mely a Rio Grande do Sul nevű dél-brazíliai szövetségi államban fekszik. Az egyházi vezetőket nyilván valaki értesítette az érkezésünkről. Még csak két órája prédikáltunk, amikor a rendőrség letartóztatott minket, és elkobozta a bibliai előadásokat tartalmazó gramofonfelvételeinket, az összes irodalmunkat, sőt még a tevebőrből készült táskáinkat is, amelyeket Marokkóban vásároltunk. A rendőrségen egy pap és egy németül beszélő lelkész várt bennünket. Meghallgatták Rutherford testvér egyik előadását, melyet a rendőrfőnök lejátszott a szintén elkobozott gramofonunkon. Hát Rutherford testvér aztán nem köntörfalazott! Amikor a Vatikánt említette, a pap elvörösödött, majd elviharzott.

Santa Maria püspökének a kérésére a rendőrség átvitt minket Pôrto Alegrébe, a szövetségi állam fővárosába. Margarithát rövidesen elengedték, így ő a svájci konzulátushoz fordult segítségért. A konzul azt javasolta neki, hogy térjen vissza Svájcba. Ő ekkor sem volt hajlandó elhagyni engem. Mindig is nagyon lojális társam volt. Harminc nappal később kihallgattak, és szabadon engedtek. A rendőrség választás elé állított bennünket: vagy tíz napon belül elhagyjuk az államot, vagy pedig számolnunk kell a következményekkel. A főhivatal tanácsára Rio de Janeiróba mentünk.

„Kérem, olvassa el ezt a kártyát”

Bár a kezdet nem alakult valami rózsásan a brazil szántóföldön, nagyon boldogok voltunk. Végső soron életben maradtunk, a táskáink újra tele voltak kiadványokkal, és egész Rio de Janeirót be kellett munkálnunk. De hogyan tudtunk prédikálni kevéske portugál nyelvtudásunkkal? Bizonyságtevő kártyát használtunk. Az első portugál mondat, amelyet megtanultunk, hogy elmondhassuk a prédikálómunkában, így szólt: „Por favor, leia este cartão.” („Kérem, olvassa el ezt a kártyát.”) És micsoda sikereket tudtunk elérni a kártyával! Egyetlen hónap alatt több mint ezer könyvet terjesztettünk. Sokan, akik bibliai irodalmat fogadtak el tőlünk, később az igazsághoz jöttek. Őszintén szólva a kiadványaink sokkal jobban tudtak tanúskodni, mint amire mi valaha is képesek lettünk volna. Ebből megtanultam, hogy milyen fontos eljuttatni az érdeklődőkhöz a kiadványainkat.

Akkoriban Rio de Janeiro volt Brazília fővárosa, és az üzenetünket kiemelkedően jól fogadták a kormányzati épületekben dolgozók. Kiváltságomban állt személyesen tanúskodni a pénzügyminiszternek és a hadügyminiszternek. Ezeken a beszélgetéseken egyértelmű bizonyítékát láttam annak, hogy Jehova szelleme működik.

Egyszer egy téren prédikáltam Rio de Janeiro központjában, és bementem az igazságügyi palotába. Magam sem tudom, hogyan, de egy olyan teremben kötöttem ki, ahol körben fekete ruhás férfiak voltak, középen meg mintha temetési szertartás zajlott volna. Odamentem egy előkelő megjelenésű férfihoz, és megmutattam neki a bizonyságtevő kártyámat. Nem temetés volt. Egy bírósági perbe csöppentem, és éppen a bíróval beszéltem. Nevetve jelzett az őröknek, hogy semmi baj sincs. Kedvesen elfogadta a Children * (Gyermekek) című könyvet, és hozzájárulást is adott. Kifelé menet az egyik őr rámutatott az ajtón levő szembetűnő feliratra: Proibida a entrada de pessoas estranhas (Idegeneknek tilos a belépés).

Egy másik termékeny terület a kikötő volt. Egyszer egy tengerész elfogadott tőlem kiadványokat, mielőtt újra tengerre szállt. Később találkoztunk vele egy kongresszuson. Az egész családja elfogadta az igazságot, és ő maga is nagyszerűen haladt előre. Olyan boldogok voltunk!

De nem minden ment simán. Lejárt a hat hónapra szóló vízumunk, és számítanunk kellett rá, hogy kitoloncolnak bennünket. Írtunk a helyzetünkről a főhivatalnak, és Rutherford testvértől kaptunk egy kedves levelet, amelyben arra buzdított minket, hogy tartsunk ki, és tanácsokat adott, hogy mit tegyünk. Szerettünk volna Brazíliában maradni, és egy ügyvéd segítségével 1945-ben végül sikerült állandó vízumot szereznünk.

Hosszú távú megbízatás

Még mielőtt mindez történt, 1941-ben megszületett a fiunk, Jonathan, 1943-ban Ruth lányunk, 1945-ben pedig Esther. Növekvő családunkról csak úgy tudtam gondoskodni, hogy munkahelyet kerestem. Margaritha egészen a harmadik gyermekünk megszületéséig folytatta a teljes idejű prédikálómunkát.

Családunk minden tagja kezdettől fogva együtt prédikált tereken, pályaudvarokon, az utcákon és üzleti negyedekben. Szombat esténként együtt terjesztettük Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratot, és ilyenkor különösen jól éreztük magunkat.

Otthon minden gyereknek megvoltak a napi feladatai. Jonathan dolga volt a tűzhely és a konyha tisztán tartása. A lányok kitakarították a hűtőszekrényt, felsöpörték az udvart, és kifényesítették a cipőinket. Így hozzászoktak a szervezettséghez, és megtanulták, hogyan kezdeményezzenek. Gyermekeink most szorgalmas emberek, akik szépen rendben tartják otthonukat és a dolgaikat, és mi ennek nagyon örülünk.

Azt is elvártuk a gyerekektől, hogy viselkedjenek rendesen az összejöveteleken. A program elkezdése előtt ittak egy pohár vizet, és elmentek a mosdóba. Az összejövetel alatt Jonathan tőlem balra ült, Ruth tőlem jobbra, mellette Margaritha, és tőle jobbra foglalt helyet Esther. Így könnyebb volt odafigyelniük és már kiskoruktól kezdve magukhoz venniük a szellemi táplálékot.

Jehova megáldotta az erőfeszítéseinket. Mindhárom gyerekünk most is hűségesen szolgálja Jehovát, és örömmel vesz részt a prédikálómunkában. Jonathan vénként szolgál a Novo Méier Gyülekezetben, Rio de Janeiróban.

1970-re a fiunk megnősült, a lányaink pedig férjhez mentek, és mindhárman elköltöztek otthonról, ezért Margarithával úgy döntöttünk, hogy oda költözünk, ahol nagyobb a szükség. Először Minas Gerais államba, Poços de Caldasba mentünk, ahol akkor egy 19 Királyság-hírnökből álló kis csoport tevékenykedett. Döbbentem láttam, hogy egy olyan alagsori helyiségben tartják az összejöveteleiket, amelyen nincs ablak, és amely kétségbeejtő állapotban van. Azon nyomban keresni kezdtünk egy tisztességesebb Királyság-termet, és hamarosan találtunk egy szép épületet, méghozzá kitűnő helyen. A különbség érezhető volt! Négy és fél évvel később a hírnökök száma 155-re emelkedett. 1989-ben Araruama városába költöztünk, Rio de Janeiro államba, és kilenc évig ott szolgáltunk. Ez idő alatt két új gyülekezet megalakulását láthattuk.

Áldásokat kaptunk, amiért ragaszkodtunk a megbízatásunkhoz

Egészségi gondjaink miatt, és mert szerettünk volna közel lenni a gyermekeinkhez, 1998-ban a Rio de Janeiro államban levő São Gonçalóba költöztünk. Most is itt szolgálok gyülekezeti vénként. Törekszünk rá, hogy rendszeresen részt vegyünk a prédikálómunkában. Margaritha szívesen tanúskodik a közeli áruházban megforduló embereknek, és a gyülekezet kedvesen félretett nekünk valamennyi területet a közelünkben, így könnyebb prédikálnunk, amennyire csak az egészségi állapotunk engedi.

Margaritha és én most már több mint 60 éve Jehova önátadott szolgái vagyunk. Személyesen tapasztaltuk, hogy „sem kormányzatok, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtés nem . . . képes elválasztani minket az Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róma 8:38, 39). És milyen öröm volt látni a „más juhok” begyűjtését, akiknek az a csodálatos reménységük, hogy örökké élhetnek egy tökéletes földön, élvezve Isten gyönyörű teremtésművét! (János 10:16). Amikor 1940-ben Rio de Janeiróba jöttünk, a városban csak egy 28 hírnökből álló gyülekezet volt. Ma mintegy 250 gyülekezet van, melyekben jóval több mint 20 000 Királyság-hírnök szolgál.

Többször is lett volna lehetőségünk visszatérni Európába a családjainkhoz, de a Jehovától kapott megbízatásunk ide, Brazíliába szól. Mennyire örülünk, hogy ragaszkodtunk hozzá!

[Lábjegyzetek]

^ 11. bek. Jehova Tanúi kiadványa, de már nem nyomtatják.

^ 12. bek. Jehova Tanúi kiadványa, de már nem nyomtatják.

^ 33. bek. Jehova Tanúi kiadványa, de már nem nyomtatják.

[Kép a 21. oldalon]

A steffisburgi Királyság-farmon, Svájcban az 1930-as évek vége felé (balra, a sor legszélén állok)

[Kép a 23. oldalon]

Nem sokkal az esküvőnk előtt, 1939-ben

[Kép a 23. oldalon]

Casablanca az 1940-es években

[Kép a 23. oldalon]

A családunk együtt prédikál

[Kép a 24. oldalon]

Ma is rendszeresen részt veszünk a szolgálatban