Örömteli adakozás

BRAZÍLIA északkeleti részén egy nyomornegyedben él Genival. Feleségével és gyermekeivel abból a sovány fizetésből tengődtek, melyet Genival egy kórházban biztonsági őrként keresett. Nehézségei ellenére mégis lelkiismeretesen fizette a tizedet. „Volt, hogy a családom éhezett — emlékszik vissza a hasára bökve —, de a tőlem telhető legtöbbet akartam Istennek adni, és nem számított, hogy ez milyen áldozattal jár.”

Amikor Genival elveszítette az állását, továbbra is fizette a tizedet. A papja arra buzdította, hogy tegye próbára Istent azzal, hogy nagy értékű adományt ad, a pap pedig garantálta, hogy Isten biztosan megáldja ezért Genivalt. Tehát Genival úgy döntött, hogy eladja a házát, és annak árát az egyháznak adományozza.

Genivalon kívül sokan mások is ilyen őszinte szívvel adakoznak. Számtalan ember — bár olyan szegény, mint a templom egere — kötelességtudóan fizeti a tizedet, mert az egyházuk arra tanítja őket, hogy a tized bibliai követelmény. Vajon igaz ez?

A tized és a Törvény

A tized fizetésére vonatkozó parancs annak a Törvénynek a része volt, melyet Jehova Isten az ókori Izrael tizenkét törzsének adott több mint 3500 évvel ezelőtt. Eme Törvény értelmében a föld és a gyümölcsfák termésének és az állatállomány szaporulatának a tizedét Lévi törzsének kellett adni, hogy támogassák a sátortemplomban végzett szolgálatukat (3Mózes 27:30, 32; 4Mózes 18:21, 24).

Jehova biztosította az izraelitákat afelől, hogy a Törvény előírásai „nem túlságosan nehezek” (5Mózes 30:11, Katolikus fordítás). Azt ígérte nekik, hogy amíg hűségesen megtartják a parancsolatait, köztük a tized fizetésére vonatkozót is, addig bőséges terméssel áldja meg őket. Emellett a biztonság kedvéért félretettek egy plusz évi tizedet, amelyet rendes körülmények között a nemzet vallásos ünnepei idején használtak fel. Ebből lehetett kielégíteni „a jövevény, árva és özvegy” szükségleteit is (5Mózes 14:28, 29; 28:1, 2, 11–14).

A Törvény nem szabott ki büntetést arra, aki elmulasztotta megfizetni a tizedet, de minden egyes izraelitának szigorú erkölcsi kötelezettségnek kellett tartania, hogy ily módon támogassa az igaz imádatot. Jehova szemrehányást tett azoknak az izraelitáknak, akik Malakiás napjaiban semmibe vették a tized fizetését, ’megrabolva őt a tizeddel és az áldozni valóval’ (Malakiás 3:8, New International Version). Felróható ugyanez azoknak a keresztényeknek, akik nem fizetnek tizedet?

Nos, gondoljuk csak át. Egy nemzet törvényei általában nem érvényesek az országhatárokon túl. Például az a törvény, amely Nagy-Britanniában arra kötelezi a gépkocsivezetőket, hogy az út bal oldalán haladjanak, nem vonatkozik a Franciaországban közlekedőkre. Ehhez hasonlóan a tized fizetését meghatározó törvény is egy kizárólagos szövetség része volt, amely Isten és Izrael nemzete között köttetett, tehát csakis az izraelitákat kötelezte (2Mózes 19:3–8; Zsoltárok 147:19, 20).

Emellett bár való igaz, hogy Isten változatlan, a követelményei azonban időnként változnak (Malakiás 3:6). A Biblia határozottan kijelenti, hogy Jézusnak az i. sz. 33-ban bekövetkezett áldozati halála „eltörölte” a Törvényt, s ezzel együtt azt a ’parancsolatot, hogy tizedet szedjenek’ (Kolosszé 2:13, 14; Efézus 2:13–15; Héberek 7:5, 18).

Keresztényi adakozás

Az igaz imádat támogatásához azonban szükség volt hozzájárulásokra. Jézus megparancsolta a tanítványainak, hogy ’legyenek tanúi a föld  legtávolabbi részéig’ (Cselekedetek 1:8). Ahogy nőtt a hívők száma, úgy egyre nélkülözhetetlenebbé vált, hogy legyenek olyan keresztény tanítók és felvigyázók, akik meglátogatják és erősítik a gyülekezeteket. Időnként gondoskodni kellett özvegyekről, árvákról és más nincstelen személyekről. Hogyan fedezték az első századi keresztények a felmerülő költségeket?

Időszámításunk szerint 55 körül felhívás hangzott el a nem zsidó keresztények között Európa- és Kis-Ázsia-szerte a Júdeában lévő, elszegényedett gyülekezet megsegítésére. Pál apostol a korintusi gyülekezetnek szóló leveleiben leírta, hogyan lett megszervezve „a szentek számára való gyűjtés” (1Korintus 16:1). Talán meglepő lesz, amit Pál szavai feltárnak a keresztényi adakozásról.

Pál apostol nem erőszakolta ki, hogy a hívőtársai adományozzanak. Ellenkezőleg, a ’nyomorgattatás közepette mélységes szegénységben’ élő makedón keresztényeknek ’sok kérleléssel folyton könyörögniük kellett’ Pálnak „a kedves adakozás kiváltságáért és a szenteknek szánt szolgálatban való részességért” (2Korintus 8:1–4).

Igaz, hogy Pál ösztönözte a tehetősebb korintusiakat, hogy utánozzák a Makedóniában élő, nagylelkű testvéreiket, de ahogy egy forrásmű megjegyzi, Pál nem volt hajlandó utasításokat adni, inkább javaslatot tett nekik, kérte, ösztönözte vagy kérlelte őket. A forrásmű azonban hozzáteszi még, a korintusiak adakozása nem lett volna szabad elhatározásból való és lelkes, ha a kényszer jelei mutatkoztak volna rajta. Pál tisztában volt azzal, hogy „a vidám adakozót szereti az Isten”, nem pedig azt, aki „kelletlenül vagy kényszerűségből” ad (2Korintus 9:7).

A hitben és az ismeretben való bővelkedés, valamint a keresztény hittársak iránt érzett őszinte szeretet indította a korintusiakat arra, hogy szabad elhatározásból adakozzanak (2Korintus 8:7, 8).

„Ahogy eltökélte szívében”

Pál nem határozott meg konkrét összeget vagy százalékot, hanem pusztán javasolta, hogy „minden hét első napján [mindenki] tegyen el valamit tartalékba a maga házánál, ahogy módjában áll” (1Korintus 16:2). Azzal, hogy a korintusiak terveket készítettek, és rendszeresen félretettek egy összeget, nem érezték úgy, hogy kénytelen-kelletlen vagy érzelmi felindultságból adakozniuk kell, amikor Pál megérkezik. Minden keresztény maga dönthetett afelől, hogy mekkora összeget adományoz, „ahogy eltökélte szívében” (2Korintus 9:5, 7).

Ahhoz, hogy a korintusiak bőven arassanak, nagylelkűen kellett vetniük. Szó sem volt arról, hogy „bármi áron adakozzanak”. Pál biztosította őket, hogy nem akarja, hogy ’nekik nehéz legyen’. A hozzájárulás „aszerint kiváltképpen elfogadható, amije van az embernek, nem aszerint, amije nincs” (2Korintus 8:12, 13; 9:6). Egy későbbi levelében az apostol így figyelmeztetett: „ha valaki nem gondoskodik . . . háznépének tagjairól, a hitet megtagadta, és rosszabb  a hitetlennél” (1Timóteus 5:8). Pál nem szorgalmazott olyan adakozást, amely megsérti ezt az alapelvet.

Figyelemre méltó, hogy Pál felügyelt egy szükségben lévő „szentek számára való gyűjtést”. Nem olvasunk viszont a Szentírásban arról, hogy Pál vagy a többi apostol a saját szolgálata fedezésére szervezett volna gyűjtést, vagy ehhez kapott volna tizedet (Cselekedetek 3:6). Pál amellett, hogy mindig hálás volt, ha a gyülekezetek ajándékot küldtek neki, lelkiismeretesen ügyelt arra, hogy ne rakjon a testvéreire „költséges terhet” (1Tesszalonika 2:9; Filippi 4:15–18).

Önkéntes adakozás napjainkban

Nyilvánvaló tehát, hogy az első században Krisztus követői önként adakoztak, és nem fizettek tizedet. De felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon még mindig ez a megfelelő mód arra, hogy anyagilag támogassuk a jó hír prédikálását, és gondoskodjunk azokról a keresztényekről, akik szükséget szenvednek.

Figyeljük meg a következőket. Ennek a folyóiratnak a szerkesztősége 1879-ben nyíltan kijelentette, hogy „sohasem fog emberektől kéregetni vagy emberekhez folyamodni támogatásért”. Akadályozta ez a döntés Jehova Tanúinak a bibliai igazság terjesztésére tett erőfeszítéseit?

Jelenleg a Tanúk 235 országban terjesztenek Bibliákat, keresztény könyveket és egyéb kiadványokat. Bibliai oktatást nyújtó folyóiratuk, Az Őrtorony kezdetben egy nyelven havonta 6000 példányban jelent meg. Azóta már havonta kétszer jelenik meg több mint 24 000 000 példányban 146 nyelven. A világméretű bibliai oktatómunka megszervezéséhez a Tanúk 110 országban építettek vagy vásároltak adminisztratív központokat. Emellett több ezer összejöveteli helyet, valamint nagy kongresszusi termeket építettek azok fogadására, akik szeretnének további oktatást kapni a Bibliából.

Bár Jehova Tanúi elsődlegesen az emberek szellemi szükségleteivel foglalkoznak, nem hanyagolják el hívőtársaik anyagi szükségleteit sem. Akár háború, akár földrengés, szárazság  vagy vihar miatt szenvednek a testvéreik, azonnal orvosi felszerelésekről és gyógyszerekről, élelemről, ruházatról és egyéb szükséges dolgokról gondoskodnak. Ezeket az egyes keresztények, valamint a gyülekezetek adományaiból fedezik.

Az önkéntes adakozás nemcsak hogy eredményes, hanem emellett leveszi a terhet azok válláról, akik szűkölködnek, mint mondjuk a korábban említett Genival. De még az a jó, hogy mielőtt Genival el tudta adni a házát, meglátogatta őt Maria, aki teljes időben végez szolgálatot Jehova Tanújaként. Genival így emlékszik vissza: „Az a beszélgetés rengeteg szükségtelen nehézségtől óvta meg a családomat.”

Genival felismerte, hogy az Úr munkája nem függ a tizedtől. Sőt, a tized már nem szentírási követelmény. Megtudta, hogy a keresztények áldásban részesülnek, ha bőkezűen adakoznak, de nincsenek kötelezve arra, hogy erejükön felül adományozzanak.

Az önkéntes adakozás valódi örömet szerzett Genivalnak. „Lehet, hogy tíz százalékot adok, lehet, hogy nem, de amit adok, az boldoggá tesz, és biztos vagyok benne, hogy Jehova is boldog tőle” — jelenti ki.

[Kiemelt rész/képek a 6. oldalon]

A korai egyházatyák tanították a tizedfizetést?

„Minden nélkülözőnek segítségére vagyunk . . . A jómódúak, és aki akar, ki-ki szándékának megfelelően adakozik, azt amit jónak lát” (Jusztinosz vértanú: I. Apológia, kb. i. sz. 150).

„A zsidók valóban minden javuk tizedét Neki szentelték, de akik szabaddá váltak, azok minden vagyonukat az Úr céljaira fordították . . . , ahogyan az a szegény özvegyasszony tette, aki a megélhetésére valót bedobta Isten ládájába” (Iréneusz: Az eretnekségek ellen, kb. i. sz. 180).

„Ha van is valamelyes pénztárunk, nem a fölvételi díjakból gyarapszik, mintha pénzért vesztegetnénk a vallást, hanem ki-ki a hónap meghatározott napján, vagy amikor akar, ha éppen akar és módjában áll az adakozás, szerény összeget fizet abba. Senkit sem kényszerítünk, hanem mindenki jószánta szerint fizet” (Tertullianus: Védőbeszéd, kb. i. sz. 197).

„Ahogy az egyház gyarapodott, és különféle intézmények jöttek létre, szükségessé vált, hogy törvényeket alkossunk, hogy biztosítani tudjuk a papság megfelelő és tartós támogatását. A tized fizetését a régi Törvényből vettük . . . E törvény meghozására legkorábban úgy tűnik, hogy az 567-ben Tours-ban összegyűlt püspökök levelében, valamint az 585-ös mâcon-i tanács [kánonjaiban] van konkrét utalás” (The Catholic Encyclopedia).

[Forrásjelzés]

Bal felső pénzérme: Pictorial Archive (Near Eastern History) Est.

[Kép a 4., 5. oldalon]

Az önkéntes adakozás örömet szerez

[Képek a 7. oldalon]

Önkéntes adományokból fedezik a prédikálómunkát, a vészhelyzetekben nyújtott segélyeket és az összejöveteli helyek építési költségeit