Élettörténet

Misszionáriusként otthonra leltünk megbízatásunk helyén

DICK WALDRON ELMONDÁSA ALAPJÁN

1953 szeptembere volt, egy vasárnap délután. Még újak voltunk Délnyugat-Afrikában, mai nevén Namíbiában, mivel alig egy hete érkeztünk. Most pedig a fővárosban, Windhoekban egy nyilvános összejövetel megrendezésére készültünk. Hogyan kerültünk Ausztráliából ebbe az afrikai országba? A feleségemmel és három fiatal nővel Isten Királysága jó hírének misszionáriusaiként jöttünk ide (Máté 24:14).

ÉLETEM a föld távoli vidékén, Ausztráliában kezdődött. Sorsdöntő évben, 1914-ben születtem. Éppen a gazdasági világválság idején voltam tinédzser, így nekem is tennem kellett valamit a családunk életben maradásáért. Munkalehetőség persze nem volt, de én kitaláltam egy módszert, hogyan lehet vadon élő nyulakra vadászni, mert belőlük bőven akadt Ausztráliában. Ezért főleg azzal járultam hozzá, hogy ne ürüljön ki a család éléskamrája, hogy folyamatosan gondoskodtam nyúlhúsról.

Amikor 1939-ben kitört a második világháború, már volt munkám. Melbourne-ben dolgoztam, az ottani villamosokon és buszokon. Körülbelül hétszázan voltunk állományban, és a buszokon több műszakban dolgoztunk, így aztán minden műszakban más és más buszvezetővel vagy villamoskalauzzal találkoztam. Gyakran feltettem nekik a kérdést, hogy milyen vallásúak, és megkértem őket, hogy magyarázzák el a hitnézeteiket. Csupán egy Jehova Tanúja tudott kielégítő válaszokat adni. Elmondta  a Biblia üzenetét a paradicsomi földről, ahol az istenfélő emberek örökké fognak élni (Zsoltárok 37:29).

Közben az édesanyám is kapcsolatba került Jehova Tanúival. Sokszor, amikor a délutáni műszakból hazaértem, a vacsorám mellett egy Vigasz (mai nevén Ébredjetek!) folyóirat is várt rám. Jól hangzott az, amit ezekben olvastam. Egy idő után levontam a következtetést, hogy ez az igaz vallás, aktívan kezdtem részt venni a gyülekezeti életben, és 1940 májusában megkeresztelkedtem.

Melbourne-ben volt egy úttörőotthon, ahol Jehova Tanúinak mintegy 25 teljes idejű szolgája lakott, és én is odaköltöztem. Nap mint nap hallgattam a prédikálómunkában szerzett izgalmas tapasztalataikat, és közben az én szívemben is kialakult a vágy, hogy csatlakozni szeretnék soraikhoz. Végül jelentkeztem az úttörőszolgálatra. A jelentkezésemet elfogadták, és behívtak Jehova Tanúi ausztráliai fiókhivatalába, tehát a Bétel-család tagjává váltam.

Bebörtönzés és betiltás

A Bételben az volt az egyik megbízatásom, hogy a fűrésztelepen dolgozzak, ahol felvágtuk a faanyagot, hogy üzemanyagként faszenet készítsünk. Ezt használtuk a fiókhivatal járműveihez, mivel a háború miatt alig lehetett üzemanyagot kapni. Tizenketten dolgoztunk a fűrésztelepen, mindannyian sorkötelesek voltunk. Kis idő múlva hat hónap börtönbüntetésre ítéltek bennünket, amiért a Bibliából tanultak alapján nem voltunk hajlandók bevonulni a hadseregbe (Ézsaiás 2:4). A börtön gazdaságába küldtek és kényszermunkára fogtak minket. Hogy mit kellett csinálnunk? Csodák csodájára éppen fát kellett vágnunk, amit már a Bételben megtanultunk!

Annyira ügyesen vágtuk a fát, hogy a börtönigazgató engedélyezte, hogy kaphassunk egy Bibliát és bibliai kiadványokat, noha a szigorú rendeletek kimondták, hogy meg kell tagadni tőlünk az ilyesmiket. Ekkor tanultam meg egy hasznos leckét az emberi kapcsolatokról. Még amikor a Bételben szolgáltam, volt egy testvér, akivel egyszerűen nem tudtam kijönni, annyira más volt a személyiségünk. Nos, mit gondoltok, kivel tettek egy cellába? Úgy bizony, pontosan ezzel a testvérrel. Itt aztán igazán volt időnk arra, hogy jobban megismerjük egymást, aminek az lett az eredménye, hogy bensőséges, életre szóló barátság szövődött közöttünk.

Idővel Jehova Tanúi munkáját betiltották Ausztráliában. A fiókhivatal összes pénzét elkobozták, és a Bételben dolgozó testvérek igen szűkösen éltek. Egyszer az egyikük odajött hozzám, és ezt mondta: „Dick, szeretnék elmenni a városba tanúskodni egy kicsit, de nincs cipőm, csak a munkáscsizmám.” Örömmel segítettem rajta, és az én cipőmben ment a városba.

Később hallottuk, hogy letartóztatták és börtönbe vetették a prédikálásért. Nem bírtam ki, hogy ne írjak neki egy kis üzenetet: „Sajnálom, hogy ez történt veled. Annak viszont örülök, hogy nem én voltam a cipőmben!” Hamarosan azonban a semleges álláspontom miatt engem is letartóztattak és bebörtönöztek, ezúttal már másodszor. Szabadulásom után azt a megbízatást kaptam, hogy felügyeljem a munkát abban a gazdaságban, mely a Bétel-családot látta el élelemmel. Addigra megnyertünk egy bírósági pert, és feloldották a Jehova Tanúi tevékenységét betiltó rendeletet.

Feleségül veszek egy buzgó evangéliumhirdetőt

A gazdaságban dolgozva kezdtem komolyan fontolgatni a házasságot, és beleszerettem egy fiatal úttörő testvérnőbe, Coralie Cloganbe. Coralie nagymamája volt az első a családjukban, aki érdeklődni kezdett a Biblia üzenete iránt. Halálos ágyán ezt mondta Coralie édesanyjának, Verának: „Úgy neveld fel a gyermekeidet, hogy szeressék és szolgálják Istent, és akkor egy napon találkozunk a Paradicsomban, itt a földön.” Később, amikor egy úttörő kopogtatott Vera ajtaján A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg! című kiadvánnyal a kezében, kezdtek érthetővé válni a nagymama szavai. A füzet ugyanis meggyőzte Verát arról, hogy Istennek az a szándéka, hogy az emberiség élvezze az életet a paradicsomi földön (Jelenések 21:4). Vera az 1930-as évek elején keresztelkedett meg, és éppen úgy, ahogy az  édesanyja buzdította rá, segített a három lányának — Lucynek, Jeannek és Coralie-nek — szeretetet kifejleszteni Isten iránt. Coralie édesapja azonban heves ellenállást tanúsított családja vallási meggyőződésével szemben, ahogy Jézus előre figyelmeztetett is, hogy a családi köteléken belül ilyen előfordulhat (Máté 10:34–36).

A Clogan család muzikális volt, mind a három gyermek játszott valamilyen hangszeren. Coralie hegedülni tudott, és 1939-ben, tizenöt éves korában művészi tehetségéért kitüntetést kapott. A második világháború kitörése azonban komolyan elgondolkodtatta a jövőjéről. Elérkezett az ideje, hogy döntsön, mit kezd az életével. Egyrészt zenei pályán futhatott be karriert, amihez már adott is volt egy meghívás, hogy játsszon a melbourne-i szimfonikus zenekarban. Másrészt az is egy lehetőség volt, hogy annak a nagyszerű munkának szenteli az idejét, hogy prédikálja a Királyság-üzenetet. Miután alaposan meghányta-vetette a dolgot, két testvérével 1940-ben megkeresztelkedett, és előkészületeket tett arra, hogy belépjen a teljes idejű evangelizálómunkába.

Mihelyt Coralie a teljes idejű szolgálat mellett döntött, beszélt vele az ausztráliai fiókhivatal egyik felelős testvére, Lloyd Barry, aki később Jehova Tanúi Vezető Testületében szolgált. Barry testvér egy Melbourne-ben tartott előadás után ezt mondta Coralie-nek: „Visszamegyek a Bételbe. Miért nem jössz velem? Egy vonaton utazhatnánk, és te is csatlakozhatnál a Bétel-családhoz.” Coralie készséggel tett eleget a meghívásnak.

Coralie-nek és a Bétel-család többi testvérnőjének létfontosságú szerepe volt abban, hogy a bibliai kiadványok eljussanak a testvérekhez Ausztrália-szerte a betiltás időszakában, a háborús években. A nyomtatás oroszlánrészét gyakorlatilag ők végezték Malcolm Vale testvér felvigyázása alatt. A több mint két évig tartó betiltás alatt lett kinyomtatva és bekötve a The New World (Az új világ) és a Children (Gyermekek) című könyv, Az Őrtorony folyóiratnak pedig egyetlen száma sem maradt el ez idő alatt.

A nyomdát vagy tizenötször át kellett költöztetni, hogy egérutat nyerjünk a rendőrség elől. Egyik alkalommal éppen bibliai kiadványokat nyomtattunk egy olyan épület alagsorában, amelyben álcázásképpen másfajta kiadványt is nyomtattunk. Vész esetén a portánál a testvérnő megnyomhatott egy gombot. Ekkor az alagsorban megszólalt egy csengő, és az ottani testvérnők elrejthették a kiadványokat még mielőtt bárki neki tudott volna kezdeni a házkutatásnak.

Egy ilyen házkutatás alkalmával néhány testvérnő rémülten vette észre, hogy Az Őrtorony egy példánya az asztalon hever mindenki szeme láttára. A rendőr bejött, lerakta az aktatáskáját pontosan Az Őrtorony folyóiratra, majd elkezdte az ellenőrzést. Mivel semmit sem talált, fogta a táskáját és kisétált a házból!

Miután véget ért a betiltás időszaka, és a fiókhivatalt visszaszolgáltatták a testvéreknek, sokuknak lehetőségük volt kimenni a Bételből a szántóföldre különleges úttörőnek. Coralie ekkor önként jelentkezett, hogy elmenne Glenn Innesbe. 1948. január 1-jén összeházasodtunk, és csatlakoztam hozzá az ottani szolgálatában. Mire eljöttünk erről a megbízatási helyünkről, addigra már egy virágzó gyülekezet volt Glenn Innesben.

A következő megbízatásunk Rockhamptonban volt, de ott nem találtunk semmilyen szállást, így egy érdeklődő személy földbirtokán a nyílt terepen felütöttünk egy sátrat. Ez a sátor volt az otthonunk a következő kilenc hónapban. Valószínűleg még hosszabb ideig is az lett volna, de amikor beköszöntött az esős évszak,  egy trópusi vihar darabokra szaggatta, a monszuneső pedig elmosta.

Külföldi megbízatásunk

Rockhamptoni tartózkodásunk alatt meghívást kaptunk az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 19. osztályába misszionáriusi képzésre. Így történt, hogy miután 1952-ben elvégeztük ezt az iskolát, az akkor Délnyugat-Afrikaként ismeretes ország lett a megbízatási területünk.

A kereszténység papsága késedelem nélkül megmutatta, hogy mit szól a misszionáriusi munkánkhoz. Hat egymást követő héten át minden vasárnap a szószékről óva intették a nyájuk tagjait, nehogy szóba álljanak velünk. Azt mondták az embereknek, hogy ne nyissák ki nekünk az ajtót, ne engedjék, hogy felolvassunk nekik a Bibliából, mert csak összezavarjuk őket. Az egyik helyen sok kiadványt elhelyeztünk, de a pap házról házra követett minket, hogy összegyűjtse ezeket. Egyszer beszélgettünk ezzel a pappal a dolgozószobájában, és észrevettük, hogy meglehetősen gazdag gyűjteménye van a könyveinkből.

Alig telt el egy kis idő, és a helyi hatóságok is kezdtek érdeklődést mutatni a tevékenységünk iránt. Kétségtelenül a papság felbujtására az volt a gyanújuk, hogy a kommunistákkal állunk kapcsolatban. Ezért ujjlenyomatot vettek tőlünk, és néhány személyt, akivel már beszéltünk, kihallgattak. Ám annak ellenére, hogy ilyen ellenállást tapasztaltunk, az összejöveteleinken részt vevők száma folyamatosan növekedett.

Itt-tartózkodásunk kezdetétől fogva égő vágyat éreztünk arra, hogy az őslakos ovambókhoz, hererókhoz és namákhoz is elvigyük a Biblia üzenetét. Ez azonban korántsem volt egyszerű. Délnyugat-Afrika ugyanis azokban a napokban a dél-afrikai kormány által bevezetett apartheid-rendszer fennhatósága alá került. Ezért fehérek lévén tilos volt feketék lakta területeken tanúskodnunk, kivéve, ha engedélyt kaptunk a kormánytól. Időről időre kérvényeztük, hogy ezt megtehessük, de a hatóságok egyszerűen nem adták meg az engedélyt.

Két éve szolgáltunk már külföldi megbízatásunkban, amikor meglepetés ért minket: kiderült, hogy Coralie állapotos. Kislányunk, Charlotte 1955 októberében jött a világra. Bár nem tudtuk misszionáriusokként folytatni a szolgálatunkat, én találtam egy rész idejű munkát, így egy ideig úttörőként szolgáltam.

Válasz az imáinkra

1960-ban újra olyan helyzetbe kerültünk, amely próbára tett minket. Coralie levélben értesült róla, hogy az édesanyja annyira súlyos beteg, hogy ha nem megy haza, lehet, hogy sohasem látja őt élve. Ezért úgy terveztük, hogy otthagyjuk Délnyugat-Afrikát, és visszaköltözünk Ausztráliába. Ám ekkor megint történt valami. Éppen azon a héten, amikor indulnunk kellett, a helyi hatóságoktól megkaptam az  engedélyt arra, hogy belépjek a feketék lakta területre, Katuturába. Most mit tegyünk? Adjuk vissza az engedélyt, amikor hét éven át küzdöttünk érte? Könnyen érvelhettünk azzal, hogy majd mások folytatják ott, ahol mi abbahagytuk. De hát ez vajon nem áldás Jehovától, nem válasz az imáinkra?

Azonnal meghoztam a döntést. Én ott maradtam, nehogy veszélybe kerüljön az állandó tartózkodási engedélyünk, ha mindannyian elmegyünk Ausztráliába. Másnap visszamondtam a helyfoglalást a hajón, és útjukra engedtem Coralie-t és Charlotte-ot Ausztráliába egy hosszú szabadságra.

Amíg ők oda voltak, én elkezdtem tanúskodni a feketék lakta területen. Óriási érdeklődést mutattak az ott élő emberek! Amikor Coralie és Charlotte visszatért, már többen is jártak az összejöveteleinkre a feketék közül.

Akkoriban volt egy régi autóm, amellyel el tudtam vinni az érdeklődőket az összejövetelekre. Négyszer vagy ötször fordultam minden egyes összejövetel alkalmával, egyszerre hét, nyolc vagy kilenc embert vittem az autómban. Amikor az utolsó ember is kiszállt az autóból, Coralie viccesen megkérdezte: „Hányan vannak még az ülés alatt?”

Ahhoz, hogy eredményesebbek lehessünk a prédikálómunkában, szükségünk volt az őslakosok nyelvén készült kiadványokra. Így aztán kiváltságomban állt megszervezni, hogy a Life in a New World (Élet egy új világban) című traktátus le legyen fordítva négy helyi nyelvre, a hereró, a nama, a ndonga és a kvanyama nyelvre. A fordítók olyan művelt emberek voltak, akikkel már tanulmányoztuk a Bibliát, de mellettük kellett ülnöm, hogy ellenőrizni tudjam, helyesen fordítottak-e minden egyes mondatot. A nama nyelvben nem sok szó van. Például próbáltam kifejezni azt, hogy „kezdetben Ádám tökéletes volt”. A fordító csak vakarta a fejét, és azt mondta, hogy nem emlékszik rá, hogy nama nyelven mi az, hogy „tökéletes”. Majd végül megszólalt: „Tudom már! Kezdetben Ádám olyan volt, mint egy érett barack.”

Elégedettek vagyunk a kijelölt otthonunkkal

Majdnem ötven év telt el azóta, hogy megérkeztünk ebbe az országba, melyet most Namíbiának neveznek. Ma már nem kell engedélyt kérnünk ahhoz, hogy felkereshessük a fekete bőrűek közösségeit. Új kormány működik Namíbiában, amelynek alkotmánya nem részrehajló egyik rassz iránt sem. Windhoekban négy nagy gyülekezetünk van, és a testvérek kényelmes Királyság-termekben jöhetnek össze.

Sokszor gondolunk azokra a szavakra, melyeket a Gileád Iskolán hallottunk: „Külföldi megbízatásotok helyét tegyétek az otthonotokká!” Látva azt, ahogyan Jehova irányította az eseményeket, meg vagyunk győződve róla, hogy az ő akarata volt, hogy ebben a külföldi országban otthonra leljünk. Megszerettük a testvéreket és sokszínű, érdekes kultúrájukat. Velük együtt nevettünk, ha örültek, és sírtunk, ha bánkódtak. Néhányan azok közül, akiket régen, még mikor újak voltak, betuszkoltunk az autónkba, hogy elvigyük az összejövetelekre, most a gyülekezetük oszlopos tagjai. Amikor 1953-ban megérkeztünk ebbe a hatalmas országba, kevesebb mint tíz helyi hírnök prédikálta a jó hírt. Ebből a kicsiny kezdetből mára több mint 1200-an lettünk! Jehova az ígéretéhez hűen megadta a növekedést ott, ahol mi és mások ’ültettünk’ és ’öntöztünk’ (1Korintus 3:6).

Visszatekintve a szolgálatban eltöltött sok-sok évre, melyeket először Ausztráliában éltünk, most pedig Namíbiában töltünk, Coralie-vel mély megelégedettséget érzünk. Reménykedünk benne és imádkozunk azért, hogy Jehova továbbra is adjon erőt nekünk akarata cselekvéséhez most és örökkön örökké.

[Kép a 26., 27. oldalon]

Rockhamptonba (Ausztrália) költözünk az új megbízatásunk miatt

[Kép a 27. oldalon]

A Gileád Iskolába készülve a kikötőben

[Kép a 28. oldalon]

Sok örömet szerez nekünk a Namíbiában végzett tanúskodás