Élettörténet

Egy üzenet, amely megváltoztatta az életemet

IRENE HOCHSTENBACH ELMONDÁSA ALAPJÁN

1972-ben egy kedd este történt. Tizenhat éves voltam akkor, és a szüleimmel egy vallásos összejövetelen vettem részt a holland Észak-Brabant tartományban lévő Eindhoven városában. Nem éreztem magamat biztonságban, és azt kívántam, bárcsak valahol máshol lehetnék, amikor két fiatal nő a következő üzenetet nyújtotta nekem át: „Kedves Irene, nagyon szeretnénk segíteni neked.” Aligha tudatosult bennem akkor, hogy ez az üzenet mennyire megváltoztatja az életemet. De mielőtt elmondanám, hogy mi történt ezután, hadd meséljek egy kicsit arról, milyen volt a gyermekkorom.

INDONÉZIÁBAN születtem, a Belitung nevű szigeten. Emlékszem még néhány hangra, amelyet ezen a trópusi szigeten hallottam: a pálmafák susogását a szélben, egy közeli folyó halk morajlását, a házunk körül játszadozó gyermekek kacaját és az otthonunkat betöltő muzsika hangját. 1960-ban, amikor négyéves voltam, családunk Indonéziából Hollandiába költözött. Hajóval tettük meg a hosszú utat, és különösen megmaradt bennem a kedvenc játékom, egy kis doboló bohóc hangja, melyet magammal vittem akkor. Hétéves koromban egy betegség következtében elveszítettem a hallásomat, és azóta a körülöttem lévő világból semmiféle hangot sem hallok. Nekem csak ezek az emlékek maradtak.

Siketen nőttem fel

Szüleim szeretetteljes törődése miatt először nem fogtam fel teljesen, hogy mivel is jár az,  hogy siket lettem. Gyermekszemmel még az óriási hallókészülékem is egyfajta mulatságnak tűnt, és amúgy nem is igazán segített rajtam. A szomszéd gyerekek úgy kommunikáltak velem, hogy krétával teleirkálták a járdát, én pedig szóban válaszoltam nekik, bár nem hallottam a saját hangomat.

Ahogy növekedtem, kezdett tudatosulni bennem, hogy más vagyok, mint a többi ember. Az is feltűnt, hogy néhányan kigúnyolnak amiatt, hogy siket vagyok, mások meg kizártak a társaságukból. Ezért aztán árvának és magányosnak éreztem magam. Kezdtem felfogni, hogy mit is jelent siketnek lenni, és ahogy nőttem, egyre jobban féltem a halló emberek világától.

A szüleim úgy döntöttek, hogy az egész család egy Limburg tartománybeli faluból Eindhoven városába költözik, hogy én egy különleges iskolába járhassak, melyet siketek részére alapítottak. Apukám keresett magának munkát, az öcsém és a nővéreim pedig új iskolába kezdtek járni. Hálás vagyok nekik azért, hogy ilyen áldozatokat hoztak értem. Engem az iskolában megtanítottak arra, hogy szabályozni tudjam a hangerőmet, és még egyértelműbben tudjak artikulálni. Bár a tanárok nem használták a jelbeszédet, az osztálytársaim megtanítottak jelelni.

Az én világom

Miközben növögettem, a szüleim mindent elkövettek, hogy kommunikálni tudjanak velem, de még így is sok mindent nem értettem. Például nem fogtam föl, hogy a szüleim tanulmányozzák a Bibliát Jehova Tanúival. Arra ugyan emlékszem, hogy egyik nap a családdal elmentünk valahova, ahol sok ember székeken ült, mindannyian előre néztek, időnként tapsoltak és felálltak, de hogy miért tették ezt, arról fogalmam sem volt. Jóval később tudtam meg, hogy Jehova Tanúi kongresszusán vettem részt. Ezenkívül a szüleim rendszeresen elvittek egy kis terembe Eindhovenben. Nem volt ellenemre, mert ott mindenki kedves volt, és úgy láttam, hogy a családom boldog, de hogy miért mentünk oda mindig, arról én mit sem sejtettem. Most már tudom, hogy az a kis terem Jehova Tanúi Királyság-terme volt.

Sajnos, ezeken az összejöveteleken senki sem tudta tolmácsolni nekem a programot. Ma már látom, hogy a jelenlévők segíteni akartak, csak nem tudták, hogy mit kezdjenek egy siket személlyel. Úgy éreztem, hogy ezeken az összejöveteleken én kilógok a sorból, és ez járt az eszemben: „Bárcsak inkább az iskolában lehetnék.” De éppen akkor, amikor ez megfordult a fejemben, két fiatal nő valamit írt egy darab papírra, és átnyújtották nekem. Ez volt az az üzenet, amelyet a bevezetőben már említettem. Fogalmam sem volt arról, hogy ez az üzenet egy értékes barátságot indít el, amely kiszabadít az én külön világomból.

Értékes barátság szövődik

Colette és Hermine — akiktől az üzenetet kaptam — a húszas éveik elején jártak. Később megtudtam, hogy azért jöttek Jehova Tanúinak abba a gyülekezetébe, amelyikbe én is jártam, hogy ott általános úttörőkként, azaz Isten teljes idejű szolgáiként tevékenykedjenek. Bár Colette és Hermine nem igazán ismerték a jelbeszédet, le tudtam olvasni a szájukról, hogy mit mondanak, és így elég jól tudtunk kommunikálni.

A szüleim örültek, amikor Colette és Hermine megkérdezték, hogy tanulmányozhatnák-e velem a Bibliát. De ezek a lányok még ennél is többet tettek. Keményen fáradoztak azon, hogy tolmácsolni tudják a Királyság-teremben tartott összejöveteleket, valamint hogy segítsenek összebarátkozni másokkal a gyülekezetben. Bibliai témájú felkínálásokat próbáltak el velem, hogy tudjak prédikálni,  és segítettek felkészülni a teokratikus szolgálati iskolán megtartandó tanulóbeszédeimre is. Képzeljétek csak, már volt bátorságom tanulóbeszédet tartani egy csoport halló ember előtt!

Colette és Hermine emellett éreztették velem, hogy megbízhatok bennük. Türelmesek voltak velem, és figyeltek rám. Bár sokat nevettünk, amikor hibákat követtem el, ők sohasem gúnyoltak ki, és nem érezték kényelmetlenül magukat a társaságomban. Próbálták megérteni az érzéseimet, és egyenrangú félként bántak velem. Ettől a két kedves lánytól csodálatos ajándékot kaptam: a szeretetüket és a barátságukat.

De ami még ennél is fontosabb, Colette és Hermine megtanították nekem, hogy meg kell ismernem Istenünket, Jehovát mint barátot, akiben meg lehet bízni. Elmondták, hogy Jehova lát engem, amikor a Királyság-teremben ülök, és megérti, hogy mit jelent siketnek lennem. Nagyon hálás vagyok, hogy a Jehova iránt érzett szeretetünk így összehozott minket hármunkat barátokként! Jehova irántam tanúsított törődése hatással volt rám, és az iránta érzett szeretetből átadtam magam neki, majd 1975 júliusában vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam ezt.

Elkísérek egy különleges barátot

Az ezt követő években egyre több keresztény testvérrel és testvérnővel ismerkedtem meg. Az egyik testvér nagyon különleges barátommá vált, és 1980-ban feleségül mentem hozzá. Nem sokkal ezután beléptem az úttörők soraiba, és a férjemmel, Harryvel 1994-ben azt a megbízatást kaptuk, hogy különleges úttörőkként a holland jelnyelvű területen szolgáljunk. Egy év múlva újabb megbízatásról értesültünk, amely nekem próbateljes volt, mivel azt jelentette, hogy el kell kísérnem a férjemet, aki halló, és aki ezentúl körzetfelvigyázó-helyettesként fogja látogatni a különböző gyülekezeteket.

A következőképpen oldom meg a helyzetet: Amikor először vagyunk egy gyülekezetben, rögtön odamegyek annyi testvérhez és testvérnőhöz, ahányhoz csak tudok, és bemutatkozom. Elmondom nekik, hogy siket vagyok, és megkérem őket, hogy rám nézve, lassan beszéljenek hozzám. Mihamarabb hozzászólok a gyülekezeti összejöveteleken. Továbbá megkérdezem, hogy van-e valaki, aki tolmácsolni tudna nekem a heti összejöveteleken és a szántóföldi szolgálatban.

Ez a módszer annyira bevált, hogy a testvéreim és testvérnőim időnként elfelejtik, hogy én nem hallok, és ebből mulatságos helyzetek adódnak. Például mesélték, hogy amikor a városban autóval közlekednek, és meglátnak az  utcán, dudálnak nekem, hogy köszönjenek, de én persze ügyet sem vetek rá. Még velem is megesik, hogy megfeledkezem a korlátozottságomról, például amikor próbálok súgni valami bizalmasat a férjemnek. Ha azt látom, hogy ő egyszer csak elpirul, akkor tudom, hogy a „suttogásom” hangosra sikeredett.

A gyerekek váratlan módon segítenek. Az egyik gyülekezetben, amelyet első alkalommal látogattunk éppen, egy kilencéves kisfiú észrevette, hogy a Királyság-teremben néhányan egy kissé vonakodnak beszélgetni velem, ezért elhatározta, hogy tenni fog valamit. Odajött hozzám, kézen fogva a Királyság-terem közepére vezetett, és amilyen hangosan csak tudott, így szólt: „Hadd mutassam be nektek Irenét. Ő siket.” A jelenlévők odajöttek hozzám, és bemutatkoztak.

Miközben mindig elkísérem a férjemet a körzetmunkába, egyre szélesedik a baráti köröm. Ma már egész más az életem azokhoz az évekhez képest, amikor árvának és magányosnak éreztem magam! Azóta, hogy Colette és Hermine átnyújtotta azt a kis üzenetet azon az estén, tapasztalom, milyen ereje van a barátságnak, és olyan emberekkel találkozom, akik nagyon különlegesek a szememben. De ami a legfontosabb, megismertem Jehovát, a legeslegdrágább Barátot! (Róma 8:38, 39). Az a kis üzenet igazán megváltoztatta az életemet!

[Kép a 24. oldalon]

Emlékszem a kedvenc játékom hangjára

[Képek a 25. oldalon]

A szolgálatban, és a férjemmel, Harryvel