Élettörténet

Tüzes kemencéhez hasonló próbákat álltam ki

PERIKLISZ GIANNURISZ ELMONDÁSA ALAPJÁN

Csontomig hatolt a hideg a dohos, nyirkos cellában. Ahogy ott üldögéltem egymagam csupán egy vékony pokrócba burkolózva, még láttam magam előtt fiatal feleségem szúrós tekintetét. Akkor nézett rám így, amikor a milicisták kivonszoltak a házból két nappal korábban, s így ott kellett hagynom őt és két beteg kisgyermekünket. A feleségem, aki nem osztozott a hitnézeteimben, később küldött egy csomagot a következő üzenettel: „Küldök neked egy kis kenyeret, és remélem, hogy te is olyan beteg leszel, mint a gyermekeid.” Hazajutok-e valaha, és látom-e még a családomat?

EZ CSUPÁN egy epizód volt a kereszény hitért folytatott hosszú és vesződséges harcomban, abban a küzdelemben, amely családi ellenállást, a társadalom részéről jövő kivetettséget, jogi csatákat és ádáz üldözést foglalt magában. De hogy kerültem arra a borzasztó helyre, és miért voltam ott, holott én csöndes és istenfélő ember vagyok? Hadd mondjam el.

Egy szegény fiúcska magasztos célja

Amikor a krétai Sztavrómeno nevű faluban 1909-ben világra jöttem, az országot háború, szegénység és éhezés sújtotta. Később a négy testvéremmel — akik nálam fiatalabbak voltak — épphogy elkerültük a spanyolnátha pusztítását. Emlékszem, hogy volt, amikor a szüleim hetekre bezártak minket a házba, hogy ne kapjuk el ezt a betegséget.

Édesapám szegény földműves volt, mélyen vallásos, de egyben széles látókörű ember. Mivel Franciaországban és Madagaszkáron is élt már, így találkozott vallással kapcsolatos felvilágosult nézetekkel. Családunk mégis lojális maradt a görög ortodox egyházhoz, ezért minden  vasárnap eljártunk az istentiszteletre, és az otthonunk nyitva állt a helyi püspök előtt, aki évi látogatásakor nálunk szállt meg. Az egyházi énekkar tagja voltam, és életcélom az volt, hogy pap legyek.

1929-ben beálltam rendőrnek. Theszaloníkiben, Görögország északi részén teljesítettem szolgálatot, amikor édesapám elhunyt. Vigaszra és szellemi megvilágosodásra vágyva átkértem magam az Áthosz hegynél lévő rendőri erőkhöz. (Az Áthosz hegyet az ott működő szerzetesrendi közösség miatt az ortodox keresztények „szent hegy”-ként tisztelik. *) Négy évig szolgáltam itt, és lehetőségem volt közelről megfigyelni a szerzetesi életet. Ám a szerzetesek kirívó erkölcstelenségét és romlottságát látva nem kerültem közelebb Istenhez, hanem inkább elborzadtam. Felháborodtam, amikor egy általam tisztelt archimandrita erkölcstelen ajánlatokat tett. Jóllehet ezek kiábrándító tapasztalatok voltak, még mindig őszintén arra vágytam, hogy Istent szolgáljam, és továbbra is pap szerettem volna lenni. Fel is vettem egy papi ruhát, és lefényképezkedtem, majd a fotót eltettem emlékbe. Idővel visszaköltöztem Krétára.

„Ez az ember maga az ördög!”

1942-ben feleségül vettem egy bájos lányt, Froszinit, aki tiszteletre méltó családból származott. A házasság újból megerősített abban, hogy pap legyek, mivel a feleségem rokonai mélyen vallásosak voltak. * Elhatároztam, hogy Athénba megyek, hogy elvégezzek egy teológiai iskolát. 1943 vége felé egy nap kimentem a krétai Iráklio kikötőjébe, de a hajó nélkülem indult útnak Athénba. Ez talán annak tudható be, hogy időközben másféle szellemi felüdülésre leltem. Miről is volt szó?

Már néhány éve egy Manólisz Lionudakisz * nevű lendületes fiatalember — Jehova Tanúinak a prédikálója lévén — olyan bibliai igazságokat tanított Krétán széltében-hosszában, melyek felnyitották az emberek szemét. Voltak, akiket vonzott, hogy a Tanúk révén világosan megérthették Isten Szavát, s ezért elhagyták a hamis vallást. Egy közeli városban, Szitíában a lelkes Tanúk már csoportba szerveződtek. Ez nem tetszett a helyi püspöknek, aki első kézből ismerte, hogy milyen hatékony prédikálók tudnak lenni Jehova Tanúi, mivel egy ideig az Egyesült Államokban élt. Ezért elhatározta, hogy a fennhatósága alá tartozó területen megszünteti ezt az „eretnekséget”. Az ő felbújtására a rendőrség rendszeresen börtönbe vetette a Tanúkat, és számtalan hamis vád alapján bíróság elé állíttatta őket.

Ezen Tanúk egyike nekem is megpróbálta elmagyarázni a bibliai igazságot, de azt feltételezte, hogy engem nem érdekel ez a téma. Ezért aztán küldött egy tapasztaltabb Tanút, hogy ő beszéljen velem. Nyers reagálásom minden bizonnyal arra indította ezt a második Tanút, hogy a kicsiny csoportba visszatérve ezt mondja rólam: „Kizárt dolog, hogy ebből a Perikliszből Tanú legyen. Ez az ember maga az ördög!”

Ízelítő az ellenállásból

Örülök, hogy Isten nem így vélekedett rólam. 1945 februárjában a testvéremtől, Dimosztenisztől kaptam egy füzetet, amelynek az volt a címe, hogy Vigasztaljátok a szomorkodókat *. Dimosztenisz egyébként meg volt győződve arról, hogy Jehova Tanúi tanítják az igazságot. Nos, a füzet lenyűgözött. Azonnal megszakítottuk a kapcsolatot az ortodox egyházzal, és csatlakoztunk a Szitíában lévő kicsiny csoporthoz, majd tanúskodtunk a többi testvérünknek új hitünkről. Mindannyian elfogadták a Biblia igazságát. De ahogy az várható volt, a feleségem és a családja kirekesztett, és ellenségesen bánt velem amiatt, hogy elhagytam a hamis vallást. Egy ideig az apósom még csak nem is szólt hozzám. Otthon pedig nézeteltérések és folytonos feszültség jellemezte az életünket. Ennek ellenére 1945. május 21-én Minósz Kokkinakisz * testvér megkeresztelte Dimoszteniszt és engem.

Végre valóra tudtam váltani az álmomat, és Isten valódi szolgájaként élhettem! Még emlékszem, milyen volt az első napom a házról házra végzett szolgálatban. Harmincöt füzettel a táskámban  egyedül ültem fel a buszra, hogy egy faluba menjek. Félénken kezdtem házról házra járni. De minél messzebbre jutottam, annál bátrabb lettem. Amikor egy mérges pappal futottam össze, bátran ki tudtam állni vele szemben, és ügyet sem vetettem kitartó követelésére, hogy a kíséretében menjek a rendőrörsre. Azt mondtam neki, hogy csak akkor hagyom el a falut, ha már mindenkit meglátogattam, és pontosan így is történt. Annyira boldog voltam, hogy még a buszt sem vártam meg, hanem gyalog tettem meg a hazavivő tizenöt kilométeres utat.

Kegyetlen banditák kezében

1945 szeptemberében további felelősségekkel lettem megbízva újonnan megalakult szitíai gyülekezetünkben. Görögországban nem sokkal később polgárháború tört ki. Partizáncsapatok vak gyűlölettel estek egymásnak. Ezt a helyzetet kihasználva a helyi püspök felbujtott egy ottani gerillacsapatot, hogy bármilyen úton-módon, szabaduljanak meg a Tanúktól (János 16:2). Miközben a gerillacsapat busszal a falunk felé  tartott, egy barátságos hölgyutas fültanúja volt a terveiknek, hogy miként akarják végrehajtani „Isten által elrendelt” tettüket, és figyelmeztetett bennünket. Úgy sikerült életben maradnunk, hogy elbújtunk, és az egyik rokonunk közbenjárt az érdekünkben.

Ezek után azonban még több szenvedés következett. Mindennaposakká váltak a verések és a fenyegetések. Ellenségeink arra próbáltak kényszeríteni minket, hogy térjünk vissza korábbi egyházunkhoz, kereszteljük meg a gyermekeinket, és vessünk keresztet. Egy alkalommal addig verték a testvéremet, amíg halottnak nem hitték. Fájdalmas volt látni, amikor két lánytestvéremről letépték a ruhát, és megverték őket. Ekkortájt történt az is, hogy az egyház erőszakkal megkeresztelt nyolc olyan gyermeket, akiknek a szülei Jehova Tanúi voltak.

1949-ben meghalt az édesanyám. A pap megint csak zaklatni kezdett minket, és azzal vádolt, hogy nem teszünk eleget a temetésre vonatkozó jogi követelményeknek. Bíróság elé állítottak, de felmentettek. Ez óriási tanúskodás volt, hiszen Jehova neve elhangzott a tárgyalás nyitó szavaiban. Ellenségeink ezek után már csak úgy tudtak „észre téríteni” minket, hogy letartóztattak, és száműztek bennünket. Ez 1949 áprilisában történt.

A tüzes kemence

Két másik testvérrel együtt engem is letartóztattak. A feleségem meg sem látogatott a helyi rendőrörsön. Először az Iráklióban lévő börtönbe kerültünk. Ahogy az elején már említettem, magányos és csüggedt voltam. Magam mögött kellett hagynom fiatal feleségemet, aki nem volt egy hiten velem, valamint két kisgyermekünket. Odaadóan imádkoztam Jehovához segítségért. Istennek a Héberek 13:5-ben feljegyzett szavai jártak a fejemben: „Semmi esetre sem hagylak cserben, és el sem hagylak semmiképpen.” Ekkor eszméltem rá, mennyire bölcs dolog fenntartás nélkül Jehovába vetni a bizalmamat (Példabeszédek 3:5).

Megtudtuk, hogy Görögország egy kopár szigetén, Makróniszoszon leszünk száműzetésben, amely nincs túl messze Attika partjaitól. Elég volt csak kiejteni a Makróniszosz szót, és már meghűlt az emberek ereiben a vér, mivel ez a büntetőtábor a kínzásról és a rabszolgamunkáról volt hírhedt. Útban odafelé megálltunk Pireuszban. Bár még bilincsekben voltunk, de néhány hívőtársunk feljött a hajóra buzdítani minket, és átöleltek bennünket (Cselekedetek 28:14, 15).

Makróniszoszon az élet olyan volt, akár egy rémálom. A katonák reggeltől estig bántalmazták a rabokat. Sok olyan rab, aki nem volt Tanú, megbolondult, mások meghaltak, nagyon sokan pedig mozgáskorlátozottá váltak. Éjszakánként hallottuk azoknak a sírását és nyögését, akiket kínoztak. Vékony pokrócom egy kicsit melegített a hideg éjszakákon.

Jehova Tanúi fokozatosan ismertté váltak a táborban, mivel névsorolvasáskor minden reggel elhangzott ez a kifejezés. Így aztán sok lehetőségünk volt a tanúskodásra. Még abban a kiváltságban is részem volt, hogy megkeresztelhettem egy politikai foglyot, aki eljutott addig, hogy átadja életét Jehovának.

Száműzetésem ideje alatt rendszeresen írtam levelet drága feleségemnek, noha egyszer sem kaptam tőle választ. Ez nem vette el a kedvemet attól, hogy továbbra is meleg hangnemben írjak neki, vigasztalva őt, és biztosítva afelől, hogy ez csak egy átmeneti rossz, és újra boldogok leszünk.

Időközben egyre többen lettünk, ahogy újabb és újabb testvérek kerültek be a táborba. Irodában dolgoztam, és megismerkedtem a tábor ezredesével. Mivel tisztelte a Tanúkat, összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem tőle, hogy kaphatnánk-e némi bibliai irodalmat az athéni fiókhivatalunktól. „Képtelenség — válaszolta —, de miért nem teszik bele Athénban az emberei abba a csomagba, amelyet maguknak küldenek? Csak írják rá az én nevemet, és küldjék el nekem.” A szám is tátva maradt! Néhány nappal később, miközben rakodtuk le a beérkező hajó szállítmányát, egy rendőr tisztelgett az ezredes előtt, majd ezt mondta neki:

— Uram, a poggyásza megérkezett.

— Miféle poggyászom? — kérdezte erre.

Éppen ott álltam a közelében, és hallottam a párbeszédet, így odasúgtam neki:

— Alighanem ez a mienk, csak az ön nevére lett címezve, ahogy mondta.

 Jehova egyebek között így gondoskodott arról, hogy szellemileg táplálkozhassunk.

Váratlan áldás, majd újabb szenvedés

1950 végén szabadlábra helyeztek. Betegen és sápadtan értem haza, csont és bőr voltam. Aggódtam, hogy milyen lesz otthon a fogadtatás. Mennyire boldog voltam, hogy újra láthattam a feleségemet és a gyermekeimet! És ami még jobb volt, hogy legnagyobb meglepetésemre Froszini ellenséges érzései alábbhagytak. A börtönből küldött leveleim megtették a hatásukat. Meghatotta őt a kitartásom és az állhatatosságom. Nem sokkal később békülési szándékkal hosszan elbeszélgettünk. Elfogadta a bibliatanulmányozás lehetőségét, valamint hitet fejlesztett ki Jehovában és az ígéreteiben. Életem egyik legboldogabb napja az volt, amikor 1952-ben megkeresztelhettem őt mint Jehova önátadott szolgáját!

1955-ben kampányszerűen terjesztettünk el minden papnak egy példányt a Kereszténység vagy keresztényiség — Melyik „a világ világossága”? című füzetből. Letartóztattak, és bíróság elé állítottak sok más Tanú-társammal együtt. Olyan sok per volt folyamatban Jehova Tanúi ellen, hogy a bíróság kénytelen volt külön ülést tartani mindannyiuk kihallgatására. Azon a napon a tartomány egész jogi testülete jelen volt, és a tárgyalóterem zsúfolásig megtelt papokkal. A püspök idegesen járt fel-alá a padsorok között. Az egyik pap a térítői tevékenység miatt panaszt emelt ellenem. A bíró ezt kérdezte tőle: „Annyira gyenge a hite, hogy egy füzet elolvasása meg tudná téríteni?” A pap szóhoz sem jutott. Engem felmentettek a vád alól, de néhány testvért hat hónap börtönbüntetésre ítéltek.

Az ezt követő években többször letartóztattak bennünket, és a bírósági perek száma megsokszorozódott. Ügyvédeink ki sem látszottak a munkából a tárgyalások miatt, melyeken próbáltak megvédeni minket, Tanúkat. Engem összesen tizenhétszer állítottak bíróság elé. De ellenállás ide vagy oda, mi rendszeresen végeztük a prédikálótevékenységet. Boldogan vállaltuk az ezzel járó nehézségeket, és eközben a tüzes próbák finomították a hitünket (Jakab 1:2, 3).

Új kiváltságok, további nehézségek

1957-ben Athénba költöztünk. Nem sokkal később kineveztek egy újonnan megalakult gyülekezetbe. Mivel feleségem teljes szívvel támogatott, ezért egyszerű életet tudtunk élni, és a szellemi tevékenységek élveztek elsőbbséget a tennivalóink között. Így időnk java részét a prédikálómunkára tudtuk fordítani. Az évek során nemegyszer megkértek minket, hogy menjünk át másik gyülekezetbe, ahol segítségre volt szükség.

1963-ban a fiam betöltötte 21. életévét, ezért jelentkeznie kellett a sorozáson. Semleges álláspontjuk miatt a besorozott Tanúkat mind egy szálig súlyosan bántalmazták, gúnyolták és megalázták. Közéjük tartozott a fiam is. Így hát odaadtam neki a pokrócomat, amely még  Makróniszoszon velem volt, hogy jelképesen buzdítsam őt azok példájának a követésére, akik megőrizték a feddhetetlenségüket. Azokat a testvéreket, akiket behívtak, katonai bíróság elé állították, és általában kettőtől négy évig terjedő börtönbüntetésre ítélték. Mihelyt kiszabadultak, azon nyomban újabb behívót kaptak, és megint elítélték őket. Vallási szolga lévén több börtönt is meg tudtam látogatni, így volt némi kapcsolatom a fiammal és más hűséges Tanúkkal. A fiam több mint hat évig volt börtönben.

Jehova egész idő alatt fenntartott minket

Miután Görögországban újra vallásszabadság lett, kiváltságomban állt ideiglenes különleges úttörőként szolgálni Rodosz szigetén. 1986-ban szükség merült fel a krétai Szitíában, ahol keresztény pályafutásom kezdődött. Örömmel elfogadtam ezt a megbízatást, hogy újra azokkal a drága hívőtársaimmal szolgálhassak, akiket fiatal éveim óta ismerek.

Családom legidősebb tagjaként boldog vagyok, hogy szemtanúja lehetek annak, hogy majdnem hetven rokonom szolgálja Jehovát lojálisan, és ez a szám még növekszik. Vannak közöttük vének, kisegítő szolgák, úttörők, Bétel-szolgák és utazófelvigyázók. Több mint 58 éven át tüzes kemencéhez hasonló próbákat álltam ki. Most 93 éves vagyok, és visszatekintve semmit nem bántam meg, ami Isten szolgálatával kapcsolatos. Erőt adott, hogy válaszolni tudjak szeretetteljes meghívására: „Adjad, fiam, a te szívedet nékem, és a te szemeid az én útaimat megőrizzék” (Példabeszédek 23:26).

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 27. oldalon]

Makróniszosz — A rettegett sziget

Makróniszosz sivár és kietlen szigete tíz éven át, 1947-től 1957-ig több mint 100 000 rab „otthona” volt. Köztük volt sok-sok hűséges Tanú is, akiket keresztény semlegességük miatt küldtek oda. A száműzetésük kieszközlésében általában a görög ortodox papság keze volt, akik hamisan azzal vádolták a Tanúkat, hogy kommunisták.

A görög Papyros Larousse Britannica a következőket írja arról, ahogy Makróniszoszon próbálták „jó útra téríteni” a rabokat: „A kegyetlen kínzási módszerek . . . , azok az életkörülmények, amelyek elfogadhatatlanok egy civilizált nép számára és az őrök lealacsonyító viselkedése a foglyokkal szemben . . . a görög történelem szégyenfoltjai.”

Néhány Tanúnak azt mondták, hogy addig nem engedik őket szabadon, amíg meg nem tagadják a hitüket. A Tanúk feddhetetlenségét azonban még ez sem törte meg. Sőt, akadtak olyan politikai foglyok is, akik a Tanúkkal való kapcsolatuk eredményeként fogadták el a bibliai igazságot.

[Kép a 27. oldalon]

Minósz Kokkinakisz (jobbról a harmadik) és jómagam (balról a negyedik) a makróniszoszi büntetőszigeten

[Kép a 29. oldalon]

Együtt szolgálok egy Tanú-társammal a krétai Szítiában, ahol fiatal éveimben is tevékenykedtem