Milyen szerepe van az oltárnak az imádatban?

ÚGY gondolod, hogy az oltárnak fontos szerepe van az imádatodban? Sokaknak, akik a kereszténység templomaiba járnak, az oltár talán a figyelmük középpontjában áll. Elgondolkodtál már valaha azon, mit mond a Biblia arról, hogy miként használtak oltárokat az imádatban?

Az első oltár, amelyet a Biblia megemlít, az volt, amelyet Noé épített állatáldozatok felajánlására, miután elhagyta az életmentő bárkát a Vízözönt követően (1Mózes 8:20). *

Miután Jehova összezavarta a nyelveket Bábelben, az emberek szétszóródtak az egész föld színén (1Mózes 11:1–9). Mivel az emberekben születésüktől fogva megvolt a késztetés, hogy imádatot mutassanak be, igyekeztek közeledni Istenhez, akit egyre kevésbé ismertek, és ’tapogatózva keresték’ őt, mintha vakok volnának (Cselekedetek 17:27; Róma 2:14, 15). Noé napjaitól fogva sok nép épített oltárokat istenségeknek. A különböző vallásokhoz tartozó emberek oltárokat használtak a hamis imádatban. Mivel elidegenedtek az igaz Istentől, némelyek borzalmas rítusokra használták az oltárokat, és olyan is megesett, hogy embereket, sőt gyermekeket áldoztak fel rajtuk. Amikor Izrael némelyik királya elhagyta Jehovát, pogány isteneknek, például Baálnak emelt oltárokat (1Királyok 16:29–32). De mit mondhatunk az igaz imádatban használt oltárokról?

Az igaz imádatban használt oltárok Izraelben

Noé után más hűséges férfiak is építettek oltárokat, hogy az igaz Isten, Jehova imádatában használják fel. Ábrahám Sikemben, Béthel közelében és Hebronban épített oltárt, valamint Mórija hegyén, ahol egy olyan kost áldozott fel, amelyről Isten gondoskodott, hogy azt ajánlja fel neki Izsák helyett. Később Izsákot, Jákobot és Mózest a szíve indította arra, hogy oltárt építsen Isten imádatára (1Mózes 12:6–8; 13:3, 18; 22:9–13; 26:23–25; 33:18–20; 35:1, 3, 7; 2Mózes 17:15, 16; 24:4–8).

Amikor Isten a Törvényét adta Izraelnek, megparancsolta, hogy építsék meg a hajlékot, azaz egy hordozható sátort, amelyet „a gyülekezet sátorának” is hívtak, és legfőképpen ez által lehetett közeledni hozzá (2Mózes 39:32, 40). A hajléknak, vagyis a sátornak két oltára volt. Az égőáldozati oltárt, mely akáciafából készült és rézzel volt bevonva, a bejárat előtt helyezték  el, és állatáldozatokat ajánlottak fel rajta (2Mózes 27:1–8; 39:39; 40:6, 29). A füstölőoltárt — mely szintén akáciafából készült, de arannyal volt bevonva — a hajlékban helyezték el, a szentek szentjét eltakaró függöny előtt (2Mózes 30:1–6; 39:38; 40:5, 26, 27). Különleges füstölőszert égettek rajta naponta kétszer, reggel és este (2Mózes 30:7–9). Salamon király maradandó templomot épített a hajlék mintáját követve, és ennek is két oltára volt.

Az „igazi sátor” és a jelképes oltár

Amikor Jehova Izraelnek adta a Törvényt, sokkal többről gondoskodott, mint csupán szabályokról, hogy irányítsa népe életét és azt, hogy miként közeledjenek hozzá az áldozatok felajánlása és az ima által. Sok ilyen elrendezés Pál apostol szavaival élve ’az égi dolgok mintaképi ábrázolata’, ’szemléltetése’ vagy „árnyéka” volt (Héberek 8:3–5; 9:9; 10:1; Kolosszé 2:17). Más szóval a Törvény sok vonása nemcsak azt a célt szolgálta, hogy irányítsa az izraelitákat Krisztus eljöveteléig, hanem előrevetítette Isten szándékait, amelyeknek Jézus Krisztus által kellett beteljesedniük (Galácia 3:24). Igen, a Törvény egyes vonásainak prófétai értékük volt. Például a pászkabárány — melynek vére az izraeliták megmenekülését jelezte — előre mutatott Jézus Krisztusra. Ő „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”, és az ő vére lett kiontva azért, hogy megszabaduljunk a bűntől (János 1:29; Efézus 1:7).

A hajléknál és a templomnál végzett szolgálattal kapcsolatos sok dolog szellemi elrendezéseket ábrázolt (Héberek 8:5; 9:23). Sőt, Pál ír „az igazi sátorról, amelyet Jehova állított fel, nem ember”. Később pedig ezt írja: „Krisztus eljött mint azon jó dolgok főpapja, amelyek most már meglettek, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebből a teremtésből való sátoron keresztül” (Héberek 8:2; 9:11). „A nagyobb és tökéletesebb . . . sátor” Jehova nagy szellemi templomelrendezése. A Szentírás kifejezésmódja jelzi, hogy ez a nagy szellemi templom jelenti azt az elrendezést, amely által az emberek Jézus Krisztus engesztelő áldozata alapján közeledhetnek Jehovához (Héberek 9:2–10, 23–28).

Amint megértjük Isten Szavából, hogy a Törvényben megfogalmazott intézkedések és szabályok némelyike nagyobb és jelentőségteljesebb szellemi elrendezéseket ábrázol, az biztosan építi majd a Biblia ihletettségébe vetett hitünket. Ezenkívül növeli az értékelésünket Isten bölcsessége iránt, amely ilyen egyedülálló módon mutatkozik meg a Szentírásban (Róma 11:33; 2Timóteus 3:16).

Az égőáldozati oltárnak szintén volt prófétai jelentősége. Úgy tűnik, hogy Isten ’akaratát’ jelképezi, vagyis azt, hogy kész elfogadni Jézus tökéletes emberi áldozatát (Héberek 10:1–10).

Pál később a hébereknek írt levélben ezt az érdekes kijelentést teszi: „Olyan oltárunk van, amelyről nincs hatalmuk enni azoknak, akik a sátornál látnak el szent szolgálatot” (Héberek 13:10). Milyen oltárra utalt Pál?

Sok katolikus szövegmagyarázó azt állítja, hogy a Héberek 13:10-ben említett oltár arra utal, amelyet a „szentáldozás” lebonyolítására használnak, melynek során úgy gondolják, hogy Krisztus áldozata megújul a mise alatt. De a szövegkörnyezetből látható, hogy a Pál által említett oltárnak szimbolikus jelentése van. Sok tudós  jelképes értelmet tulajdonít az „oltár” kifejezésnek ebben a szövegben. A jezsuita Giuseppe Bonsirven szerint „ez tökéletesen beleillik a [hébereknek írt] levél egész jelképrendszerébe”. Hozzáteszi még: „A keresztény nyelvezetben az »oltár« szót kezdetben jelképes értelemben használták, és csak Iréneusz, de főleg Tertullianus és Szt. Cyprianus után alkalmazták a szentáldozásra és különösen a szentáldozáskor használt asztalra.”

Egy katolikus folyóirat kijelentette, hogy az oltár használata „Konstantin korában” terjedt el a „bazilikák építésével”. A Rivista di Archeologia Cristiana (Keresztény régészeti szemle) megjegyezte: „Bizonyos, hogy az első két században nem beszélhetünk meghatározott imádati helyről, hanem olyan liturgikus összejövetelekről, melyeket magánotthonok szobáiban tartottak . . . , ezek a szobák a szertartás végén azonnal visszanyerték eredeti szerepüket.”

A kereszténység által használt oltár

„Az oltár . . . áll a középpontban nemcsak a templomban, hanem az élő Egyházban is” — mondja egy katolikus folyóirat (La Civiltà Cattolica). Ám Jézus Krisztus egyetlenegy olyan vallásos szertartást sem vezetett be, amelyet oltárnál kellett volna elvégezni, és nem is parancsolta meg a tanítványainak, hogy olyan szertartásokat végezzenek, melyekben oltárt használnak. Az az oltár, amelyet Jézus a Máté 5:23, 24-ben és máshol említ, a zsidók között elterjedt vallási gyakorlatokra utal, és nem arra, hogy követőinek egy oltárt felhasználva kell imádniuk Istent.

George Foot Moore (1851—1931) amerikai történész ezt írta: „A keresztény imádat főbb jellemvonásai mindig ugyanazok voltak, de idővel a Jusztinosz által leírt egyszerű szertartások a második század derekán magasztos kultusszá váltak.” A katolikus szertartások és nyilvános vallási ceremóniák annyira megsokasodtak és összetetté váltak, hogy külön tudományágat — liturgiát — alkotnak, melyet katolikus szemináriumokon oktatnak. Moore így folytatta: „Ez a folyamat, mely minden szertartást érintett, nagyobb lendületet kapott az Ószövetség befolyása által, amikor a keresztény papság úgy kezdte tekinteni magát, mint amely a korábbi vallási rendszer papságának helyébe lép. A főpap fényűző ruhája, a többi pap szertartási ruhája, az ünnepélyes felvonulások, a lévita énekesek zsoltárokat éneklő kórusai, a lengő tömjénezőkből felszálló füstölőszer felhője — mind a vallási imádat Istentől kapott mintájának tűnt, amely igazolta az egyháznak azt a törekvését, hogy igyekezzen túlszárnyalni az ókori világ pogány vallásainak pompáját.”

Döbbenetes lehet felismerni, hogy sok rítus, szertartás, egyházi ruha és más dolgok, amelyeket számos egyház felhasznál az imádatban, nem az evangéliumok keresztény tanításait követik, hanem a zsidó és pogány szokásokat és rítusokat. Egy katolikus lexikon kijelenti, hogy a katolicizmus „a judaizmustól és részben a pogányságtól örökölte az oltár használatát” (Enciclopedia Cattolica). Minucius Felix, i. sz. harmadik századi hitvédő írt arról, hogy a keresztényeknek nem voltak sem templomaik, sem oltáraik. A Religioni e Miti (Vallások és mítoszok) című lexikon hasonlóan fogalmaz: „A korai keresztények visszautasították az oltár használatát, hogy megkülönböztessék magukat a zsidó és a pogány imádattól.”

Mivel a keresztényi hit elsősorban alapelveken nyugszik, amelyeket az embernek el kell fogadnia, és alkalmaznia kell a mindennapi életben, bárhol éljen is, ezért nincs szükség többé egy meghatározott szent városra a földön, sem szó szerinti oltárokkal felszerelt templomra, sem pedig egy különleges osztályt alkotó papságra, amely jellegzetes egyházi ruhát visel. „Eljön az óra — mondta Jézus —, amikor se nem ezen a hegyen, se nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát . . . az igaz imádók szellemmel és igazsággal fogják imádni az Atyát” (János 4:21, 23). Az, hogy sok egyház bonyolult szertartásokat követ, és oltárokat használ, azt mutatja, hogy nem veszik figyelembe Jézus szavait arról, hogy miként kell imádni az igaz Istent.

[Lábjegyzet]