Hol találhatunk igazi szellemi értékeket?

„HA CSUPÁN a családi hagyomány kedvéért tartozol egy valláshoz, miért ne döntenél a kelta vallás mellett, amelyet őseink 2000 évvel ezelőtt gyakoroltak?” — teszi fel a kérdést Rodolphe némi iróniával. Fiatal hallgatója elmosolyodik a gondolatra.

„Nekem nagyon fontos az Istennel ápolt kapcsolatom — mondja Rodolphe. — Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy a hagyomány alapján rám erőszakoljanak valamilyen hitet, csak azért, mert a családom tagjai, akik évtizedekkel, vagy akár évszázadokkal ezelőtt éltek, egy bizonyos vallást gyakoroltak.” Rodolphe mindent gondosan mérlegelt; nem intézte el annyival ezt a fontos kérdést, hogy ezt örökölte és kész.

Igaz, mostanában már nem annyira divat, hogy nemzedékről nemzedékre szálljon a vallás, az emberek többsége mégis ragaszkodik a családja vallásához. De vajon mindig az a helyes eljárásmód, ha valaki megőrzi a szülei vallási értékeit? Mit mond erről a Biblia?

Józsué, aki Mózes után az izraeliták élére állt, a pusztában töltött negyven év elteltével választás elé állította a népet: „Ha viszont rossznak tűnik a szemetekben, hogy Jehovát szolgáljátok, akkor válasszátok meg magatoknak ma, kit szolgáltok, akár azokat az isteneket, melyeket ősatyáitok szolgáltak, akik a Folyó túloldalán éltek, akár az amoriták isteneit, akiknek a földjén laktok. De én és az én háznépem Jehovát fogjuk szolgálni” (Józsué 24:15, NW).

Amikor Józsué az ősatyáikat említette, többek között Táréra, Ábrahám apjára utalt, aki Ur városában élt. Ez a város akkoriban az Eufrátesztől keletre feküdt. A Biblia nem árul el túl sokat Táréról, de azt megtudhatjuk róla, hogy idegen isteneket imádott (Józsué 24:2). A fia, Ábrahám kész volt elhagyni a várost, ahol élt, amikor Jehova ezt parancsolta neki, pedig nem ismerte Isten szándékának minden részletét. Ezek szerint Ábrahám az apja vallása helyett egy másik mellett foglalt állást. Ennek köszönhetően megkapta az áldásokat, amelyeket Isten ígért neki, és azzá lett, akiről számos vallás elismeri, hogy „az atyja . . . mindazoknak, akiknek van hitük” (Róma 4:11).

A Biblia elismerően számol be Ruthnak, Jézus Krisztus egyik ősanyjának a történetéről is. Ruth moabita nő volt, aki egy izraelita férfihoz ment feleségül, majd megözvegyült. Döntenie kellett, hogy a szülőföldjén marad-e, vagy elmegy az anyósával Izraelbe. Ruth felismerte, hogy Jehova imádata magasabb rendű, mint a szülei által gyakorolt bálványimádat, ezért így szólt az anyósához: „néped az én népem, és Istened az én Istenem” (Ruth 1:16, 17).

Egy forrásmű e feljegyzésnek a bibliai  kánonban betöltött helyét méltatva kifejti, hogy a beszámolóból kiderül, hogy „egy idegen származású asszony, egy olyan pogány nép szülöttje, amely Izrael ellensége volt, és amelyet Izrael gyűlölt . . . , miként lesz gondviselésszerűen a szent Dávid király ősanyjává, mivel szereti Jehova nemzetét és imádatát” (Dictionnaire de la Bible). Ruth nem habozott egy olyan vallás mellett dönteni, amely különbözött a szülei vallásától, és döntésének eredményeként Isten megáldotta őt.

A keresztényiség kezdeteiről szóló beszámoló még világosabban fogalmazza meg az indokokat, amiért Jézus tanítványai elhagyták őseik vallását. Péter apostol egy igen meggyőző beszédében felszólította a hallgatóit, hogy ’meneküljenek ki abból az elferdült nemzedékből’, megbánva bűneiket, és megkeresztelkedve Jézus Krisztus nevében (Cselekedetek 2:37–41). Az egyik legfigyelemreméltóbb példa Saul volt, a keresztények zsidó származású üldözője. Damaszkuszba tartva látomásban látta Krisztust, azután keresztény lett, és Pál apostolként vált ismertté (Cselekedetek 9:1–9).

A korai keresztények többségének nem volt része ilyenfajta élményben. De mindannyiuknak el kellett hagyniuk vagy a judaizmust, vagy különböző pogány istenek imádatát. Akik elfogadták a keresztényiséget, teljesen tudatában voltak a tényeknek, és gyakran előfordult, hogy az áttérésük előtt valaki részletesen elmagyarázta nekik Jézus messiási szerepét (Cselekedetek 8:26–40; 13:16–43; 17:22–34). Ezek a korai keresztények világosan megértették, hogy változtatniuk kell az életükön. A felhívás mindenkinek szólt, zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt, és az üzenet ugyanaz volt. Ahhoz, hogy elnyerjék Isten tetszését, új imádati formát kellett követniük, a keresztényiséget.

A döntés ránk tartozik

Bizonyára bátornak kellett lenni az első században ahhoz, hogy az ember megtagadja a család vallásos hagyományait — a judaizmust, a császárimádatot vagy a pogány istenek imádatát —, és egy olyan mozgalomhoz csatlakozzon, amelyet a zsidók is, és a rómaiak is kigúnyoltak. Aki így döntött, arra hamarosan kíméletlen üldözés várt. Ma ugyanilyen bátorságra van szükség ahhoz, hogy valaki ne „hagyja, hogy elnyelje a mindent átható elvtelen alkalmazkodás”, ahogy Hippolyte Simon, Clermont-Ferrand katolikus püspöke fogalmaz a könyvében (Vers une France païenne?). Bátorságot kíván meg az, hogy az ember egy olyan kis felekezettel tartson kapcsolatot, amelyet időnként bírálat ér, vagyis Jehova Tanúival.

Egy fiatalember, Paul, aki a korzikai Bastia városában él, katolikusként nevelkedett, és olykor részt vett vallásos tevékenységekben, például süteményt árult, hogy pénzt gyűjtsön egy katolikus jótékonysági szervezetnek. Szerette volna jobban megérteni a Bibliát, ezért beleegyezett, hogy rendszeresen elbeszélget Jehova Tanúival. Egy idő után felismerte, hogy amit tanul, az tartósan a javára válhat. Ezért teljesen elsajátította a Biblia értékrendjét, és Jehova Tanúja lett. Szülei tiszteletben tartották a döntését, hiszen az nem befolyásolta a hozzájuk fűződő szoros kapcsolatát.

Amélie Dél-Franciaországban él. Családjának tagjai már négy nemzedék óta Jehova Tanúi. Miért döntött úgy, hogy elfogadja a szülei vallásos értékrendjét? „Az ember nem azért lesz Jehova Tanúja, mert a szülei vagy a nagyszülei azok — mondja. — Nem, hanem előbb-utóbb a meggyőződése alapján választja  ezt a vallást.” Jehova sok más fiatal Tanújához hasonlóan Amélie is tudja, hogy szilárd vallásos meggyőződése életcélt ad neki, és tartós boldogságot eredményez.

Miért fogadjuk el Isten értékrendjét?

A Példabeszédek könyve 6. fejezetének a 20. verse így buzdítja azokat, akik szeretnének Istennek tetszeni: „Őrizd meg, fiam, atyád parancsolatját, és anyád tanítását el ne hagyd.” Ez a tanács nem vak engedelmességre ösztönzi a fiatalokat, hanem arra, hogy fogadják el az isteni irányadó mértékeket azáltal, hogy elmélyítik hitüket, és állást foglalnak Isten mellett. Pál apostol arra kérte a társait, hogy ’bizonyosodjanak meg mindenről’, és járjanak utána, hogy amit tanítanak nekik, az összhangban van-e Isten Szavával és akaratával, majd pedig aszerint éljenek (1Tesszalonika 5:21).

A több mint hatmillió Jehova Tanúja meghozta ezt a döntést, ki fiatalon, ki idős korában. Vannak köztük olyanok is, akik keresztény nevelést kaptak, és olyanok is, akik nem. A Biblia gondos tanulmányozása közben megbízható válaszokat találtak az élet céljával kapcsolatos kérdéseikre, és világosan megértették, hogy mi Isten akarata az emberekkel. Ennek az ismeretnek a birtokában elsajátították Isten értékrendjét, és igyekeznek Isten akaratát tenni.

Akár rendszeres olvasója ennek a folyóiratnak, akár nem, kérjük, fogadja el, amikor Jehova Tanúi felajánlják, hogy segítenek Önnek megvizsgálni a Bibliában található szellemi értékeket. Ezáltal ’érezheti és megláthatja majd, hogy jó az Úr’, és megszerezheti azt az ismeretet, amely a gyakorlatba átültetve örök élethez vezet (Zsoltárok 34:9; János 17:3).

[Kép az 5. oldalon]

Egy Jehova Tanúiból álló család négy nemzedéke Franciaországban

[Kép a 7. oldalon]

Ruth úgy döntött, hogy nem az ősei isteneit fogja szolgálni, hanem Jehovát