Vajon téged észrevesz Jehova?

MIT válaszolnál erre a kérdésre? Sokan ezt: „Szerintem Isten az olyan emberek tetteit veszi észre, mint Mózes, Gedeon és Dávid, de kétlem, hogy bármi is érdekelné, amit én teszek. Ki vagyok én Mózeshez, Gedeonhoz vagy Dávidhoz képest?”

Igaz, a bibliai időkben élt némelyik hűséges rendkívüli tetteket vitt véghez, melyek a hitükről tanúskodtak. „Királyságokat vertek meg . . . , oroszlánok száját tömték be, feltartóztatták a tűz erejét, megmenekültek a kard élétől” (Héberek 11:33, 34). Mások azonban kevésbé látható módon bizonyították hitüket, de a Biblia biztosít bennünket, hogy Isten figyelmét nem kerülték el az ő hitből fakadó tetteik sem. Ennek szemléltetéséül vizsgáljuk meg egy pásztor, egy próféta és egy özvegyasszony Szentírásban feljegyzett példáját.

Egy pásztor áldozatot ajánl fel

Mi jut eszedbe, ha Ábelre, Ádám és Éva második fiára gondolsz? Talán felötlik benned, hogy mártírhalált halt, ezzel pedig valószínűleg nagyon kevesen néznek szembe. De Ábelre először más miatt figyelt fel Isten.

Egy nap Ábel a nyájának legjobb példányai közül kiválasztott néhány állatot, és feláldozta Istennek. Ajándékát ma viszonylag szerénynek tekinthetnénk, de Jehova figyelmét nem kerülte el, és ki is fejezte a helyeslését. De ez még nem minden. Közel négyezer évvel később Jehova arra ihlette Pál apostolt, hogy írjon erről a hébereknek írt levelében. Oly sok év elteltével Isten nem felejtette el ezt az egyszerű áldozatot! (Héberek 6:10; 11:4).

Hogyan döntötte el Ábel, hogy milyen áldozatot ajánljon fel? A Biblia nem beszél erről, de Ábel biztosan komolyan elgondolkodott róla. Pásztor volt, ezért nincs benne semmi különös, hogy a nyájából ajánlott fel áldozatot. Figyeljük meg azonban, hogy a legjobb példányokat választotta ki, azaz nyájának „kövérségéből” adott (1Mózes 4:4). Az is lehet, hogy elmélkedett azokon a szavakon, amelyeket Jehova mondott a kígyónak az Éden-kertben: „ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (1Mózes 3:15; Jelenések 12:9). Bár Ábel nem érthette, hogy ki „az asszony” és „az ő magva”, mégis rájöhetett, hogy az asszony magva ’sarkának megmarása’ vérontással jár. Biztos felismerte, hogy semmi sem értékesebb, mint egy élő, lélegző teremtmény. Mindenesetre valóban megfelelő áldozatot ajánlott fel.

Ábelhez hasonlóan ma a keresztények is áldozatokat ajánlanak fel Istennek. Nem nyájuk elsőszülötteit, hanem „dicséretáldozatot, vagyis az ajkak gyümölcsét, amelyek nyilvános kijelentést tesznek [Isten] neve mellett” (Héberek  13:15). Ajkunkkal akkor teszünk nyilvános kijelentést, amikor megosztjuk hitünket másokkal.

Szeretnél javítani áldozatod minőségén? Akkor alaposan gondold át a területeden élő emberek szükségleteit. Milyen gondokkal küszködnek? Mi érdekli őket? A Biblia üzenetének mely vonása ragadná meg a figyelmüket? A prédikálás alatt elemezd a beszélgetéseidet azzal a céllal, hogy javíts a hatékonyságodon. Amikor Jehováról beszélsz, tedd azt meggyőződéssel, szívből. Áldozatod legyen igazi ’dicséretáldozat’.

Egy próféta közönyös embertársainak prédikál

Figyeljük most meg Énók prófétát. Abban az időben feltehetően egyedül ő volt Jehova Isten tanúja. Énókhoz hasonlóan te vagy az egyetlen a családodban, aki hűségesen szolgálod Jehovát? Az osztályban vagy a munkahelyen egyedül te ragaszkodsz a bibliai alapelvekhez? Ha igen, akkor nyomásnak lehetsz kitéve. A barátaid, rokonaid, osztálytársaid vagy munkatársaid talán arra igyekeznek rávenni, hogy hágd át Isten törvényeit. Lehet, hogy ezt mondják: „Soha senki nem fogja megtudni. Nem fogjuk elárulni senkinek.” Azt hangoztathatják, hogy butaság aggódni a Biblia erkölcsi szabályai miatt, mert Isten nem törődik azzal, hogy mit teszel. Zokon veszik, hogy nem úgy gondolkodsz és viselkedsz, ahogyan ők, és mindent megtesznek, hogy megváltoztasd elveidet.

Kétségtelenül nem könnyű ellenállni az ilyen nyomásnak, de nem lehetetlen. Gondolj Énókra, aki Ádám hetedik leszármazottja volt (Júdás 14). Amikor megszületett, az emberek többsége már minden erkölcsi érzékét elveszítette. Beszédük gyalázatos, viselkedésük pedig „botrányos” volt (Júdás 15). Úgy viselkedtek, ahogy manapság sokan.

Hogyan tartott ki Énók? Ez bennünket is foglalkoztat, akik ma élünk. Bár talán akkor Énók volt az egyetlen ember, aki Jehovát imádta, valójában mégsem volt egyedül. Énók az Istennel járt (1Mózes 5:22).

Énók azt tartotta a legfontosabbnak az életében, hogy megörvendeztesse Istent. Tudta, hogy ahhoz, hogy Istennel járhasson, nem elég csupán tiszta, erkölcsös életet élnie. Jehova elvárta tőle, hogy prédikáljon (Júdás 14, 15). Az embereket figyelmeztetnie kellett arra, hogy istentelen tetteik nem maradnak észrevétlenek. Énók több mint háromszáz éven át folyamatosan Istennel járt — azaz sokkal tovább, mint amennyi ideig bármelyikünk valaha is kitartott. Haláláig szakadatlanul Istennel járt (1Mózes 5:23, 24).

Énókhoz hasonlóan mi is azt a megbízatást kaptuk, hogy prédikáljunk (Máté 24:14). Azonkívül, hogy házról házra tanúskodunk, igyekszünk elmondani a jó hírt rokonainknak, üzletfeleinknek és osztálytársainknak. Ám időnként talán nem merünk tanúskodni. Megesett már veled is? Ne csüggedj. Utánozd a korai keresztényeket, és imádkozz Istenhez bátorságért (Cselekedetek 4:29). Sose feledd, hogy ameddig Istennel jársz, addig igazából sosem vagy egyedül.

Egy özvegyasszony ételt készít

Képzeld csak el, hogy egy özvegyasszony — mivel készített egy egyszerű ételt — két áldásban is részesült, pedig még a nevét sem ismerjük! Ő nem izraelita, hanem idegen országból való volt, aki az i. e. X. században élt Sarepta városában. Egy hosszan sújtó aszály és éhínség vége felé az özvegyasszony élelmiszer-tartaléka szinte  teljesen kifogyott. Csupán egy maréknyi lisztje maradt, és annyi olaja, hogy elkészítse az utolsó ételt magának és a fiának.

Ekkor látogató érkezett. Illés volt az, Isten prófétája, és arra kérte az özvegyet, hogy ossza meg vele kevéske eledelét. Szűkösen lett volna elég az az özvegynek és fiának is, és az özvegynek csakugyan nem volt semmije, amit megoszthatott volna a látogatóval. De Jehova szava szerint Illés arról biztosította őt, hogy ha megosztja vele ételét, akkor sem ő, sem a fia nem fog éhezni. Hinnie kellett benne, hogy Izrael Istene észreveszi őt annak ellenére, hogy idegen országból származó özvegyasszony volt. Hitt Illésnek, és Jehova megjutalmazta. „A vékabeli liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesült meg, az Úrnak beszéde szerint, a melyet szólott Illés által.” Az asszonynak és a fiának napról napra volt mit ennie, míg véget nem ért az éhínség (1Királyok 17:8–16).

Ám egy másik áldás is várt az özvegyre. Nem sokkal ez után a csoda után, szeretett fia megbetegedett és meghalt. Illés szánalomra indult, és könyörgött Jehovának, hogy hozza vissza a fiút az életbe (1Királyok 17:17–24). Ehhez példa nélkül álló csodára volt szükség. Nincs feljegyzés arról, hogy előtte bárki is feltámadt volna! Vajon Jehova újból irgalmasságot mutat ez iránt az idegen özvegy iránt? Igen, így történt. Jehova erőt adott Illésnek, hogy visszahozza a fiút az életbe. Jézus később így beszélt erről a nagy kegyben részesült asszonyról: ’sok özvegy volt Izraelben, ám Illés csak a Szidon földjén levő Sareptába küldetett egy özvegyhez’ (Lukács 4:25, 26).

Napjainkban a gazdasági helyzet nagyon ingatag, még az iparilag fejlett országokban is. Némelyik nagyvállalat elbocsátja a dolgozóit, akik évtizedeken át hűségesen dolgoztak. Mivel egy keresztény könnyen munkanélkülivé válhat, kényszerítve érezheti magát, hogy rengeteg időt töltsön a munkahelyén annak reményében, hogy a vállalat nem fogja elbocsátani. Emiatt talán kevés idő marad arra, hogy eljárjon a keresztény összejövetelekre, részt vegyen a szántóföldi szolgálatban, vagy gondoskodjon családja érzelmi és szellemi szükségleteiről. Mégis úgy érzi, hogy szinte bármi áron meg kell tartania az állását.

Egy keresztény joggal aggodalmaskodhat az ilyen anyagi szempontból nehéz helyzetben. Ezekben a napokban nehéz munkát találni. Legtöbbünket nem az hajtja, hogy gazdagok legyünk, hanem a sareptai özvegyhez hasonlóan meg akarjuk keresni a napi betevőt. Ám Pál apostol Isten következő kijelentésére emlékeztet bennünket: „Semmi esetre sem hagylak cserben, és el sem hagylak semmiképpen.” Bátran állíthatjuk: „Jehova az én segítőm; nem fogok félni. Mit tehet nekem ember?” (Héberek 13:5, 6). Pál kész volt még az életét is kockára tenni ezért az ígéretért, és Jehova mindig gondot viselt rá. Isten ugyanezt teszi velünk is, ha nem hagyjuk el őt.

Talán úgy érezzük, hogy sosem tudnánk olyan hőstetteket véghezvinni, mint Mózes, Gedeon és Dávid, de utánozhatjuk a hitüket. Ne felejtkezzünk meg Ábel, Énók és a sareptai özvegy hitből fakadó, egyszerű tetteiről. Jehovát a hitből fakadó valamennyi tett érdekli, még a jelentéktelennek tűnők is. Amikor egy istenfélő iskolás nem fogad el kábítószert egy iskolatársától, amikor egy keresztény dolgozó visszautasít minden erkölcstelen ajánlatot a munkahelyén, vagy amikor egy idősebb Tanú hűségesen eljár a gyülekezeti összejövetelekre a fáradtsága és gyenge egészségi állapota ellenére, Jehova látja, és örül (Példabeszédek 27:11).

 Te észreveszed, amit mások tesznek?

Jehova észreveszi, amit teszünk. Ezért Isten utánzóiként nekünk is fel kell ismernünk mások erőfeszítéseit (Efézus 5:1). Miért ne vizsgálnánk meg közelebbről azt, hogy milyen nehézségeket igyekeznek legyőzni keresztény hittársaink azért, hogy eljárjanak a gyülekezeti összejövetelekre, részt vegyenek a szántóföldi szolgálatban, vagy elvégezzék mindennapi tevékenységeiket?

Tudasd azokkal, akik veled együtt imádják Jehovát, hogy értékeled az erőfeszítéseiket. Örülni fognak annak, hogy tetteik nem kerülték el a figyelmedet, és törődésed megerősítheti bennük azt, hogy Jehova is észreveszi őket.