VI. Sándor — Olyan pápa, akit Róma megemleget

„KATOLIKUS szemszögből nincsenek szavak, melyek kellőképpen elítélhetnék VI. Sándort” (Geschichte der Päpste seit dem Ausgang des Mittelalters). „Magánéletére nem lehet mentséget találni . . . El kell hogy ismerjük, ez a pápai méltóság nem válik az egyház becsületére. Bár kortársai hozzászoktak már ehhez hasonló botrányokhoz, ám elmondhatatlan borzalommal szemlélték a Borgia család bűneit, amelyeknek visszhangja még négy évszázaddal később, napjainkban sem halt el” (L’Église et la Renaissance [1449—1517]).

Miért beszélnek ilyen elítélően egy pápáról és a családjáról a római katolikus egyházzal foglalkozó elismert történelmi művek? Mit tettek, amiért ilyen kritikát érdemelnek? Rómában volt egy kiállítás 2002 októberétől 2003 februárjáig, amelynek a címe: I Borgia​—l’arte del potere (A Borgiák — A hatalom művészete). Itt remek lehetőség nyílt arra, hogy bepillanthassunk abba, hogy a pápaság milyen kiváltságokat követelt magának, legfőképpen pedig abba, ahogyan Rodrigo Borgia, azaz VI. Sándor pápa (pápasága 1492—1503-ig tartott) élt vissza velük.

Felemelkedése

Rodrigo Borgia 1431-ben, egy befolyásos család sarjaként született Játivában, az aragóniai királyságban, a mai Spanyolország területén. Nagybátyja, Alfonso Borgia, Valencia püspöke volt. Ő taníttatta unokaöccsét, és gondoskodott róla, hogy az ifjú Rodrigo már tizenévesen egyházi javadalmakat kapjon (olyan egyházi tisztségeket, amelyekhez jövedelem is járult). Tizennyolc éves korában Alfonso pártfogásával, aki ekkor már bíboros volt, Rodrigo Itáliába költözött, ahol kánonjogot tanult. Amikor Alfonso lett a pápa III. Calixtus néven, Rodrigót és egy másik unokaöccsét, Pere Lluís Borgiát bíborossá tette meg, aki számos város kormányzóságát kapta meg. Rodrigót hamarosan az egyház alkancellárjává nevezték ki, s ezt a tisztséget több pápa idején is megtartotta, ami számos pazar egyházi javadalomhoz juttatta. Hihetetlen nagy gazdagságra és hatalomra tett szert, és fejedelmien fényűző életet élt.

Rodrigo intelligens ember és ékesszóló prédikátor volt, a művészetek pártolója, olyan valaki, aki el tudta érni, amit akart. Számtalan törvénytelen kapcsolata volt. Négy gyermeke egy életre szóló kapcsolatából származott, de  több gyermeke is volt más nőktől. Bár II. Pius pápa megfeddte élvetegségéért, „felettébb kicsapongó” szórakozásaiért és „féktelen élvhajhászásáért”, Rodrigo nem változtatott életmódján.

VIII. Ince pápa 1492-ben bekövetkezett halálakor az egyház bíborosai összegyűltek, hogy megválasszák a pápa utódját. Nem kérdéses, Rodrigo Borgia mesés ajánlataival és nyílt cinizmusával elegendő szavazatot vásárolt bíborostársaitól, hogy a konklávéból VI. Sándor pápaként emelkedjen ki. Hogyan vásárolta meg a bíborosok szavazatát? Úgy, hogy egyházi hivatalokat, palotákat, kastélyokat, városokat, apátságokat és püspökségeket adományozott hatalmas jövedelmekkel. Most már érthető, hogy az egyik egyháztörténész miért mondta VI. Sándor uralmáról: „szégyen és gyalázat a római egyházra nézve.”

Nem különb a világi fejedelmeknél

Az egyház fejeként betöltött hatalommal VI. Sándor döntőbíróként működött közre Spanyolország és Portugália között az újonnan felfedezett amerikai területek felosztásában. A néhány közép-itáliai területet magában foglaló pápai állam fejeként világi hatalommal bírt, és úgy irányította királyságát, mint más reneszánsz uralkodók. VI. Sándor uralmát, az őt megelőző és őt követő pápákéhoz hasonlóan tehát a megvesztegetés, a családtagjainak nyújtott jogtalan előny és több, gyanús körülmények között bekövetkezett haláleset jellemezte.

Ezekben a viharos időkben rivális hatalmak versengtek Itália területeiért, ám a pápa nem nézte mindezt ölbe tett kézzel. Politikai mesterkedései és szövetségei — melyeket megkötött, majd felbontott — azt a célt szolgálták, hogy a lehető legnagyobb hatalmat biztosítsák neki, előmozdítsák gyermekeinek a karrierjét, és mindenki más fölé emeljék a Borgia családot. Juan fia a kasztíliai király unokahúgát vette el, és ezáltal a spanyol Gandía hercegévé vált. Egy másik fia, Jofré, a nápolyi király unokáját vette el.

Amikor a pápának szövetségesre volt szüksége a francia kapcsolatok megerősítésére, felbontotta 13 éves lányának, Lucreziának egy aragóniai nemessel kötött eljegyzését, és inkább a milánói herceg egyik rokonához adta hozzá. De amikor ez a házasság már nem volt többé politikailag hasznos, ürügyet találtak Lucrezia házasságának az érvénytelenítésére. Lucrezia egy rivális dinasztia tagjával kötött házasságot, az aragóniai Alfonsóhoz ment hozzá. Időközben Lucrezia becsvágyó és könyörtelen fivére, Cesare Borgia szövetséget kötött XII. Lajos francia királlyal, és húga újabb házassága az aragóniaival zavaró tényező lett. Mi volt a megoldás? Egy forrás szerint Alfonsót, a szerencsétlen férjet „egy négyfőnyi merénylőcsoport megsebesítette [a Szent Péter-bazilika lépcsőjén]. Még lábadozott, amikor Cesare egyik szolgája megfojtotta.” Mivel a pápa stratégiai szempontból újabb szövetségest akart, az ekkor 21 éves Lucrezia harmadik házasságát is megszervezte, és hozzáadta a befolyásos ferrarai herceg fiához.

Cesare karrierjét így jellemezték: „gátlástalan, véres történet.” Bár apja 17 éves korában bíborossá tette meg Cesarét, az inkább harcra született, semmint egyházi ügyek ellátására, mivel ravasz volt, becsvágyó, és aligha akadt még egy ilyen korrupt ember. Miután lemondott egyházi tisztségéről, elvett egy francia  hercegnőt és ezzel megszerezte a Valentinois hercegséget. Majd a francia seregek támogatását maga mellett tudva, ostromok és gyilkosságok tömkelegével hatalma alá vonta Észak-Itáliát.

Cesare további céljaihoz szüksége volt Franciaország katonai segítségére, ezért a pápa beleegyezett a XII. Lajos által követelt kívánatos, ám botrányos válásba, amivel lehetővé tette, hogy a király elvegye a bretagne-i Annát, és királyságához csatolja azt a hercegséget is. Egy forrásmű szerint a pápa „feláldozta az egyház tekintélyét és az alapelvek szigorúságát, hogy világi előnyökhöz juttassa családjának tagjait”.

Bírálat a túlkapások miatt

A Borgiák túlkapásai sok ellenséget és bírálatot szereztek. A pápa általában figyelembe sem vette az őt ócsárlókat, ám Girolamo Savonarolát nem tudta figyelmen kívül hagyni. Savonarola Domonkos-rendi szerzetes volt, szenvedélyes prédikátor, és politikai vezető Firenzében. Elítélte a pápai udvar erkölcstelenségét, sőt magát a pápát és annak politikáját is. Követelte a pápa leváltását, valamint az egyházi reformot. Savonarola harsogva hirdette: „Egyházfők . . . , éjszaka az ágyasaitokhoz mentek, nappal pedig a szentségeitekhez!” Majd később még ezt is mondta: „[Ezek a vezetők] olyanok, mint a szajhák, hírhedtségük szégyen az egyházra! Mondom nektek, ezek nem hisznek a keresztény hitben.”

A pápa megpróbálta elhallgattatni Savonarolát, ezért felajánlott neki egy bíborosi tisztséget, de ő visszautasította. Talán pápaellenes politikája, de az is lehet, hogy prédikációi okozták vesztét. Savonarolát kiátkozták, letartóztatták, addig kínozták, míg vallomást nem tett, majd felakasztották és elégették.

Komoly kérdések

Ezek a történelmi események fontos kérdéseket vetnek fel. Mivel lehet magyarázni egy pápa ilyenfajta viselkedését és ármánykodásait? Mit mondanak a történészek? Többféle magyarázat született már.

Sokan úgy vélik, hogy VI. Sándort a történelmi háttér figyelembevételével kell megítélni. Azt mondják, politikai és egyházi ténykedéseit valószínűleg az a vágy hajtotta, hogy biztosítsa a békét, egyensúlyt teremtsen a rivális államok között, megerősítse a kapcsolatot olyan szövetségesekkel, akik védelmezik a pápaságot, és egyesítse a keresztény uralmakat a török vésszel szemben.

De mit mondhatunk a viselkedéséről? „Az egyház történetének minden korszakában voltak rossz keresztények és tisztségükre nem méltó papok — mondja egy tudós. — Ezen nem kell megütköznünk, hisz maga Krisztus is előre megmondta ezt. Sőt, olyan földhöz hasonlította egyházát, amelyben búza és gyom is nő, vagy olyan hálóhoz, amelyben vannak jó halak és rosszak, * és megtűrte Júdást is az apostolai között.”

Ugyanez a tudós még hozzáteszi: „Mint ahogy a tökéletlen foglalat nem csorbítja egy drágakő értékét, ugyanúgy egy pap bűnössége alapján sem lehet elítélni . . . azt a tantételt, amit tanít . . . Az arany arany marad, adja azt akár tiszta, akár tisztátalan kéz.” Egy katolikus történész szerint VI. Sándor esetében a hithű  katolikusok Jézusnak azt a tanácsát kövessék, amelyet a tanítványainak az írástudókról és farizeusokról mondott: Tegyétek, amit mondanak, de ne azt, amit tesznek (Máté 23:2, 3). De ha őszinte vagy önmagadhoz, meggyőző az ilyen érv?

Vajon ez az igaz keresztényiség?

Jézus igazán egyszerű útmutatót hagyott ránk, ami alapján meg tudjuk állapítani, hogy valóban keresztény-e valaki, aki kereszténynek mondja magát: „Gyümölcseikről fogjátok felismerni őket. Tövisről ugye sohasem szednek szőlőt, vagy bogáncskóróról fügét? Hasonlóképpen minden jó fa kiváló gyümölcsöt terem, de minden rothadt fa értéktelen gyümölcsöt terem; jó fa nem hozhat értéktelen gyümölcsöt, és rothadt fa sem teremhet kiváló gyümölcsöt. Úgy bizony, a gyümölcseikről fogjátok felismerni ezeket az embereket” (Máté 7:16–18, 20).

Jézus bemutatta az igaz keresztényiség mintáját, és az igaz követői is például szolgálnak. Általában hogyan feleltek meg ennek a mintának az egyházi vezetők az évszázadok során? És hogyan felelnek meg ma? Vizsgáljunk meg csupán két területet: a politikába való beavatkozást és az életformát.

Jézus nem volt világi fejedelem. Rendkívül egyszerűen élt, és elismerte, hogy „nincs hová lehajtania a fejét”. Királysága „nem [volt] része e világnak”, és a tanítványai ’nem lehettek része a világnak, mint ahogy ő sem volt része a világnak’. Jézus tehát nem volt hajlandó beavatkozni napjainak a politikai ügyeibe (Máté 8:20; János 6:15; 17:16; 18:36).

Ezzel szemben vajon a vallásos szervezetek nem léptek frigyre a politikai uralkodókkal a hatalomért és az anyagi előnyökért évszázadokon keresztül, amit aztán az egyszerű emberek sínylettek meg? Vajon sok pap nem él fényűző életet, miközben azok közül, akiket szolgálniuk kellene, rengetegen szegénységben tengődnek?

Jézus féltestvére, Jakab ezt írta: „Házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Aki tehát a világ barátja akar lenni, az az Isten ellenségévé teszi magát” (Jakab 4:4). Miért válik „Isten ellenségévé”? A János első levele 5:19 elmondja: „az egész világ a gonosz hatalmában van.”

VI. Sándor erkölcseiről a Borgiák napjaiban élt egyik történész ezt írta: „Feslett életet élt. Sem a szégyent, sem az őszinteséget, sem a hitet, sem a vallást nem ismerte. Kielégíthetetlen mohóság jellemezte, mértéktelen becsvágy, barbár kegyetlenség, és szinte égő szenvedéllyel kereste gyermekei előmenetelét.” Természetesen nem Rodrigo Borgia volt az egyetlen az egyház hierarchiájában, aki így viselkedett.

Mit mond a Szentírás az ilyesfajta viselkedésről? „Nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem fogják örökölni Isten királyságát? — kérdezte Pál apostol. — Ne vezessenek félre titeket. Sem paráznák . . . , sem házasságtörők . . . , sem kapzsik . . . nem fogják örökölni Isten királyságát” (1Korintus 6:9, 10).

A Rómában nemrégiben bemutatott, Borgiákról készült kiállítás egyik célja kifejezetten az volt, „hogy ezeket az ismert személyiségeket a történelmi környezetükben el tudjuk helyezni . . . , hogy jól megismerjük, és nem hogy mentegessük, vagy éppen elítéljük őket”. A látogatók maguk vonhatták le következtetéseiket. Te mire jutottál?

[Lábjegyzet]

[Kép a 26. oldalon]

Rodrigo Borgia, VI. Sándor pápa

[Kép a 27. oldalon]

Lucrezia Borgiát apja a hatalmának megerősítésére használta fel

[Kép a 28. oldalon]

Cesare Borgia becsvágyó volt és korrupt

[Kép a 29. oldalon]

Mivel Girolamo Savonarolát nem tudták elhallgattatni, ezért felakasztották, majd elégették