Élettörténet

Aki másokat szolgál, az enyhíti a szenvedését

JULIÁN ARIAS ELMONDÁSA ALAPJÁN

1988-ban, negyvenéves koromban úgy tűnt, hogy pályámnak köszönhetően biztosítva van a jövőm, hiszen egy multinacionális vállalat területi igazgatójaként dolgoztam. Állásommal együtt járt egy luxusautó használata, busás fizetés és egy osztályon felüli iroda Madrid központjában. A vállalatnál már azt is rebesgették, hogy országos igazgatónak fognak kinevezni. Nem is sejtettem, hogy nemsokára gyökeresen megváltozik az életem.

MÉG ugyanabban az évben egy napon az orvosom közölte, hogy szklerózis multiplexem van, amely gyógyíthatatlan betegség. Ez porig sújtott. Később aztán, amikor olvastam róla, hogy mivel járhat a szklerózis multiplex, megijedtem. * Úgy éreztem, hogy életem hátralévő részében — a közmondással élve — Damoklesz kardja lebeg felettem. Hogyan leszek képes gondoskodni a feleségemről, Milagrosról és hároméves kisfiamról, Ismaelről? Hogyan tudunk megbirkózni ezzel a helyzettel? Miközben kerestem a választ ezekre a kérdésekre, újabb csapás ért.

Körülbelül egy hónappal azután, hogy az orvos megmondta, milyen betegségben szenvedek, a felettesem behívatott az irodájába, és arról tájékoztatott, hogy „jó megjelenésű” emberekre van  szükség a vállalatnál. Ezért egy olyasvalaki, aki betegség következtében leépül, nem mutat jól, még akkor sem, ha most még csak kezdeti stádiumban van a baja. Így hát a főnököm azon nyomban elbocsátott. Egyik pillanatról a másikra a pályámnak vége szakadt!

A családom előtt próbáltam bátornak mutatkozni, közben azonban arra vágytam, hogy magam legyek, hogy átgondolhassam új helyzetemet, és eltöprengjek azon, hogy mi lesz most velem. Igyekeztem harcolni a depresszió egyre erősödő érzéseivel. Az fájt a leginkább, hogy egy csapásra hasznavehetetlenné váltam a vállalatnál.

Erőt merítek a gyengeségből

Hála érte, még ebben a borús időszakban is számíthattam megannyi erőforrásra. Mintegy húsz éve Jehova Tanúja lettem, ezért szívből imádkoztam Jehovához, és elmondtam neki az érzéseimet, valamint azt, hogy bizonytalannak érzem a jövőmet. A feleségem — aki szintén ezt a hitet vallja magáénak — megbízható támasz volt, és sokat segítettek a közeli barátaim is, akiknek a kedvessége és könyörülete felbecsülhetetlennek bizonyult (Példabeszédek 17:17).

Erőt adott az a tudat is, hogy felelősséggel tartozom másokért. Jól akartam felnevelni a fiamat, tanítani szerettem volna, játszani vele, és képezni a prédikálómunkában. Ezért nem adhattam fel. Ezenkívül mivel vén vagyok Jehova Tanúi egyik gyülekezetében, tudtam, hogy keresztény testvéreimnek és testvérnőimnek szükségük van a támogatásomra. Ha engedném, hogy a megpróbáltatás csorbát ejtsen a hitemen, milyen példa lennék mások szemében?

Persze mondanom sem kell, hogy az életem fizikai és anyagi szempontból is megváltozott. Volt, amiben rosszabb lett a helyzet, de volt, amiben jobb. Egyszer egy orvos szájából azt hallottam, hogy „a betegség nem teszi tönkre az embert, csak megváltoztatja”. Most már én is megtanultam, hogy a változások nem mindig rosszak.

Először is a ’hústestembe adatott tövis’ segített jobban megértenem mások betegségeit, és együtt érezni velük (2Korintus 12:7). Most fogtam fel csak igazán, hogy mit jelentenek a Példabeszédek 3:5 szavai: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál.” Az új körülményeim mindenekelőtt arra tanítottak meg, hogy felismerjem, mi számít fontosnak az életben, és mi ad valódi megelégedést és önbecsülést. Az állapotom ellenére még mindig sokat tudtam tenni Jehova szervezetében. Felfedeztem, hogy mi a valódi értelme Jézus azon szavainak, hogy „nagyobb boldogság adni, mint kapni” (Cselekedetek 20:35).

Új élet

Nem sokkal a betegségem diagnosztizálása után meghívást kaptam, hogy vegyek részt Madridban egy szemináriumon, ahol keresztény önkénteseket képeztek arra, hogy elő tudják segíteni az orvosok és a Tanú-betegek közötti együttműködést. Később ezekből az önkéntesekből kórházi összekötő bizottságokat hoztak létre. Ez a szeminárium nekem éppen jókor jött. Felfedeztem, hogy ebben egy jobb életpályára találhatok, olyanra, amely jóval több megelégedést nyújt majd, mint bármely jól jövedelmező állás.

A szemináriumon megtudtuk, hogy az újonnan alakult kórházi összekötő bizottságok tagjai meg fognak látogatni kórházakat, elbeszélgetnek az orvosokkal, és bemutatókat tartanak majd a kórházi személyzetnek, hogy elősegítsék az együttműködést, valamint hogy elejét vegyék a nézeteltéréseknek. A bizottságok tagjai támogatják a Tanú-társaikat abban, hogy olyan orvosokat találjanak, akik készek vér nélkül alkalmazni bizonyos orvosi eljárásokat. Persze mint laikusnak meg kellett tanulnom rengeteg orvosi  kifejezést, valamint az orvosi etikába és a kórházirányítás rendszerébe is bele kellett mélyednem. A szeminárium után mégis úgy mentem haza, mint aki újjászületett, mivel izgalomba hozott, hogy felkészítettek egy új feladat végzésére.

Kórházi látogatások — a megelégedés forrása

Bár a betegség lassan ugyan, de egyre inkább megfosztott a mozgóképességemtől, az egyik kórházi összekötő bizottság tagjaként egyre nagyobb felelősségeket kaptam. Mivel rokkantnyugdíjas vagyok, ezért volt időm a kórházak látogatására. Igaz, néhányszor csalódás ért, de azért mégis könnyebben mentek a dolgok, és eredményesebbek voltak a látogatások, mint ahogy számítottam. Jóllehet most már csak tolószékkel tudok közlekedni, ez nem okoz nagyobb fennakadást. A bizottságból valaki mindig velem jön. Az orvosok meg amúgy is hozzá vannak szokva a tolószék látványához, és úgy tűnik, hogy olykor nagyobb tisztelettel hallgatnak meg, látva, hogy milyen erőfeszítésembe telik felkeresni őket.

Az elmúlt tíz év során több száz orvosnál jártam. Voltak köztük olyanok, akik szinte a kezdetektől készségesen segítettek. Dr. Juan Duarte — aki szívsebész Madridban, és még büszke is arra, hogy tiszteletben tartja a betegek lelkiismeretét — azonnal felajánlotta a szolgálatait. Azóta kétszáznál is több műtétet hajtott végre vér nélkül Spanyolország különböző pontjairól érkező Tanú-betegeken. Az évek múlásával egyre több orvos tért át a vér nélküli sebészetre. Ebben volt némi szerepe a mi rendszeres látogatásainknak is, de az előrelépés annak is köszönhető, hogy fejlődik az orvostudomány, valamint jó eredmények születtek már a vér nélküli sebészet terén. Meg vagyunk győződve arról, hogy Jehova megáldja az erőfeszítéseinket.

Különösen buzdított néhány olyan szívsebész kedvező reagálása, akik gyermekek kezelésére specializálódtak. Két éven át tartottuk a kapcsolatot egy olyan orvoscsoporttal, amely két sebészből és az aneszteziológusaikból állt. Elláttuk őket orvosi kiadványokkal, amelyekből megtudhatták, hogy ezen a téren mit visznek véghez más orvosok. Erőfeszítéseinket siker koronázta 1999-ben, a Gyermek-szívsebészeti Orvosi Konferencián. A két sebész egy Angliából érkezett, szintén együttműködő sebész ügyes vezetésével rendkívül nehéz műtétet hajtott végre egy Tanú-család csecsemőjén, akinek az aortabillentyűjén némi módosítást kellett végrehajtani. * Amikor az egyik sebész felbukkant a műtőből, és közölte, hogy a műtét sikerült, s a család lelkiismeretét tiszteletben tartották, együtt örültem a szülőkkel. Most már ez a két orvos rendszeresen vállal Tanú-betegeket Spanyolország bármely pontjáról.

Az ilyen eseteknél leginkább az a tudat kelt bennem jóleső érzést, hogy segíteni tudok keresztény testvéreimnek. Általában életük egyik legnehezebb időszakában veszik fel a kapcsolatot a kórházi összekötő bizottsággal, amikor műtét előtt állnak, és a helyi kórház orvosai nem hajlandók vagy nem képesek vér nélkül kezelni őket. Ám ha ezek a betegek értesülnek arról, hogy itt Madridban mindenféle szakterületen vannak együttműködő sebészek, nagyon megkönnyebbülnek. Előfordult már olyan is, hogy láttam, amint egy testvér arcáról tovatűnnek az aggodalom nyomai, és kisimulnak a vonásai pusztán attól, hogy ott vagyunk vele a kórházban.

 A bírók társadalma és az orvosi etika

Az utóbbi időben a kórházi összekötő bizottságok tagjai bírókat is felkeresnek. Ilyenkor adnak nekik a Családvédelem és Jehova Tanúi egészségügyi ellátása című kiadványból, amely kimondottan azért készült, hogy felvilágosítást nyújtson ilyen hivatalos személyeknek a vér felhasználásával kapcsolatos álláspontunkról, valamint a vér nélküli gyógyászati lehetőségekről. Nagy szükség volt ezekre a látogatásokra, hiszen egykor igen gyakran megtörtént Spanyolországban, hogy a bírók felhatalmazást adtak az orvosoknak a transzfúzió alkalmazására a beteg tiltakozása ellenére.

A bírók irodái impozáns helyek, így amikor először jelentem meg ott, nagyon kicsinek éreztem magam, amint a folyosón haladtam tolókocsimban. És mintha ez még nem lett volna elég, történt egy kis baleset is: a térdeimre zuhanva kiestem a tolókocsiból. Néhány bíró és ügyvéd szemtanúja volt ennek a kellemetlenségnek, és kedvesen a segítségemre siettek, én mégis olyan nevetségesnek éreztem magam előttük.

Bár a bírók nem tudták pontosan, hogy miért is keressük fel őket, a legtöbben szívélyesen fogadtak bennünket. Az első bíró, akit én kerestem fel, már egy ideje gondolkodott a helyzetünkről, és azt mondta, hogy szeretne hosszabban elbeszélgetni velünk. Következő látogatásunkkor személyesen tolt a tolószékemben az irodájába, és feszülten figyelt rám. A kezdeti látogatásokból kedvező eredmények születtek, amelyek arra buzdítottak engem és a társaimat, hogy legyünk úrrá a félelmünkön. Ezt aztán hamarosan újabb sikerek követték.

Még ugyanabban az évben hagytunk egy példányt a Családvédelem című kiadványból egy másik bírónál is, aki kedvesen fogadott minket, és megígérte, hogy elolvassa a kapott anyagot. Megadtam neki a telefonszámomat, hogy sürgős esetben kapcsolatba tudjon lépni velünk. Két hétre rá hívott, és elmondta, hogy egy helyi sebész arra kérte, adjon felhatalmazást vérátömlesztés alkalmazására egy műtét előtt álló Tanú esetében. A bíró szeretett volna segítséget kapni tőlünk, hogy olyan megoldást találjon, amellyel tiszteletben tudja tartani a Tanú azon kérését, hogy ne kapjon vért. Nem okozott sok bonyodalmat, hogy egy másik kórházra leljünk, ahol a sebészek vérátömlesztés nélkül sikeresen végrehajtották a kívánt műtétet. A bíró örült, amikor értesült a dolog kimeneteléről, és biztosított minket afelől, hogy a jövőben hasonló megoldást fog keresni, ha ilyesmi történik.

Amikor a kórházakat látogattam, gyakran felmerült  az orvosi etika kérdése, hiszen azt szerettük volna, hogy az orvosok vegyék figyelembe a beteg jogait és lelkiismeretét. Madrid egyik együttműködő kórháza meghívott, hogy vegyek részt egy tanfolyamon, amelyen etikát tanítanak. Ezen a tanfolyamon lehetőségem nyílt arra, hogy a téma sok-sok szakembere előtt el tudjam mondani Biblián alapuló nézetünket. Abban is segített ez a kurzus, hogy megértsem, milyen sok nehéz döntést kell hozniuk az orvosoknak.

A tanfolyamon az egyik oktató Diego Gracia professzor volt, aki időről időre különleges, nagynevű etikai továbbképzést szervez spanyol orvosoknak, és aki szilárdan kiáll a tájékoztatáson alapuló beleegyezésre való jogunk mellett a vérátömlesztés kérdésében. * A nála tett többszöri látogatás eredményeképpen alkalom nyílt arra, hogy Jehova Tanúi spanyolországi fiókhivatalából néhány megbízott meghívást kapjon, és kifejtse álláspontunkat Gracia professzor egyetemi továbbképző tanfolyamának hallgatói előtt, akik közül egyeseket az ország legjobb orvosainak tartanak.

Szemtől szembe a valósággal

Természetesen a hívőtársaim érdekében végzett, megelégedést nyújtó munkám nem oldotta meg minden gondomat. A betegségem könyörtelenül súlyosbodik. Még az a jó, hogy tiszta az elmém. Hála a feleségemnek és a fiamnak, akik sohasem panaszkodnak, még el tudom látni a felelősségeimet. Az ő segítségük és támogatásuk nélkül ez nem volna lehetséges, hiszen még a nadrágomat sem tudom begombolni, és a felöltőmet sem tudom egyedül felvenni. Különösen élvezem, hogy szombatonként a fiammal, Ismaellel prédikálhatok. Ő tol engem a tolókocsimban, így tudok beszélni a házigazdákkal. A gyülekezetben a véni tisztséggel járó feladatokat is el tudom végezni.

Az elmúlt tizenkét év során volt néhány megrázó pillanat az életemben. Olykor nagyobb fájdalmat okozott annak a látványa, hogy a betegség milyen hatással van a családomra, mint maga a betegség. Tudom, hogy szenvednek, még ha nem mondják is. Nemrég egy éven belül elhunyt az anyósom és az édesapám. Még ugyanabban az évben ráeszméltem arra, hogy már nem vagyok képes a tolókocsi nélkül élni. Az édesapám, aki velünk lakott, szintén olyan betegségben halt meg, amely fokozatosan megfosztotta a mozgásszabadságától. Milagros gondoskodott róla, és úgy érezte, mintha csak azt látná, ami velem fog történni.

De hogy a helyzet jó oldaláról is beszéljek, nehézségeink ellenére a családunk egységes. Igaz, hogy az igazgatói székből átültem a tolószékbe, de valójában a mostani életem jobb, mert teljes mértékben mások szolgálatának tudom szentelni. Enyhíti a szenvedést, ha adunk magunkból másoknak, és Jehova valóban hű az ígéretéhez, és megerősít minket a nehézségek idején. Pálhoz hasonlóan bizton állíthatom: „Mindenre megvan az erőm annak köszönhetően, aki erőt ad nekem” (Filippi 4:13).

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 24. oldalon]

A feleségem véleménye

Mint feleségnek, nem könnyű olyan házastárssal élni, aki szklerózis multiplexben szenved. Ez elmebelileg, érzelmileg és fizikailag is megvisel. Ésszerűnek kell lennem a teendőim megtervezésében, és késznek kell lennem arra, hogy ne aggódjak szükségtelenül a jövő miatt (Máté 6:34). Mindemellett ha az ember szenvedés közepette él, az a legjobbat tudja kihozni belőle. A házasságunk erősebb, mint valaha, és a Jehovával ápolt kapcsolatom szorosabbá vált. Az is sok erőt ad, amikor olyanoknak az élettörténetét olvasom, akik hasonló feszültségeket élnek át. Én is érzem azt a megelégedést, amit Julián, a testvérekért végzett értékes szolgálatának köszönhetően, és azt tapasztaltam, hogy Jehova sohasem mond le rólunk, még akkor sem, ha minden egyes nap új nehézségeket hoz magával.

[Kiemelt rész a 24. oldalon]

A fiam véleménye

Édesapám kitartása és derűlátó szemlélete kiváló példa előttem. Hasznosnak érzem magam, amikor tolhatom a tolószékben. Tudom, hogy nem tehetem meg mindig azt, amire vágyom. Most tizenéves vagyok, de ha idősebb leszek, szeretnék a kórházi összekötő bizottságban szolgálni. A Biblia ígéreteiből tudom, hogy a szenvedés csak átmeneti, valamint hogy sok testvér és testvérnő többet szenved nálunk.

[Kép a 22. oldalon]

A feleségemtől erőt kapok

[Kép a 23. oldalon]

Dr. Juan Duarte szívsebésszel beszélgetek

[Kép a 25. oldalon]

A fiammal élvezzük, ha együtt munkálkodhatunk a szolgálatban