Élettörténet

Jehova az igazsághoz vonzza az alázatosakat

KOSINO ASZANO ELMONDÁSA ALAPJÁN

A II. világháború után mindössze néhány évvel, 1949-ben egy magas, barátságos idegen látogatta meg azt a családot, amelynél Kóbe városában dolgoztam. Ő volt Jehova Tanúi legelső misszionáriusa, aki Japánba jött. A látogatása megnyitotta a lehetőséget arra, hogy közelebb kerüljek a bibliai igazsághoz. De engedjétek meg, hogy előbb a neveltetésemről meséljek!

EGY kis faluban születtem 1926-ban az Okajama prefektúra északi részén. Nyolc gyerek közül én voltam az ötödik. Édesapa a helyi sintó szentély istenének volt az odaadó híve. Így mi, gyerekek, egész éven át nagyon élveztük a vallási ünnepek miatt megtartott rendezvényeket és családi összejöveteleket.

Miközben felcseperedtem, sok kérdés fogalmazódott meg bennem az életről, de leginkább mégis a halál aggasztott. A hagyomány megkövetelte, hogy az emberek otthon haljanak meg, és a gyerekek legyenek ott a családtagok halálos ágyánál. Rendkívüli szomorúság fogott el, amikor meghalt a nagymamám, majd az öcsém, aki még az egyéves kort sem érte el. Ijesztő volt belegondolni, hogy a szüleim is egyszer meg fognak halni. „Csakugyan ez minden? Vagy lehet ennél több az élet?” Égtem a vágytól, hogy ezt megtudjam.

1937-ben, amikor hatodikos voltam az általános iskolában, kitört a háború Japán és Kína között. A férfiakat besorozták, és a harcmezőre küldték őket Kínába. Az iskolás gyerekek a császárnak szóló „banzáj!” (tízezer évig éljen!) felkiáltással intettek búcsút édesapjuknak vagy bátyjaiknak. Az emberek teljesen biztosak voltak  Japánnak mint isteni nemzetnek és a császárnak mint az élő istennek a győzelmében.

Hamarosan a családok kezdtek áldozatokról szóló jelentéseket kapni a frontról. A gyászoló családok vigasztalhatatlanok voltak. A gyűlölet fokozódott a szívükben. Örvendeztek, amikor az ellenséget súlyos emberveszteség érte. Ám ugyanakkor erre gondoltam: „Az ellenség oldalán lévő emberek biztosan ugyanúgy szenvednek, mint mi, amikor meghalnak a szeretteik.” Mire elvégeztem az általános iskolát, a háború mélyen Kína szívében dúlt.

Találkozás egy idegennel

Mivel földművesek voltunk, a családunk mindig szegény volt, de édesapám megengedte, hogy mindaddig folytassam tanulmányaimat, amíg ez nem kerül pénzbe. Ezért 1941-ben elkezdtem járni egy lányiskolába Okajamába, mely körülbelül 100 kilométerre volt tőlünk. Az iskola arra oktatott minket, lányokat, hogy legyünk majd jó feleségek és anyák. A tanulókat városi gazdag családokhoz osztották be mint háztartási növendékeket. A délelőtti „tanulás” az volt, hogy dolgoztunk ezekben az otthonokban, délután pedig iskolába mentünk.

Miután vége lett az évnyitónak, a tanárnőm, aki kimonót viselt, elvitt egy nagy házhoz. De valami miatt a ház asszonya nem fogadott el. „Menjünk el akkor Koda asszony házához?” — kérdezte a tanárnő. Elvitt egy nyugati stílusú házhoz, és becsengetett. Rövid idő elteltével egy magas, ősz hajú hölgy jött ki. Elképedtem! Ő nem japán volt, és én még sohasem láttam nyugati embert. A tanárnő bemutatott Maud Koda asszonynak, majd gyorsan távozott. Amint vonszoltam a csomagjaimat, félve léptem át a ház küszöbét. Később megtudtam, hogy Maud Koda asszony amerikai, és hozzáment egy japán férfihoz, aki az Egyesült Államokban tanult. A hölgy kereskedelmi iskolákban tanított angol nyelvet.

Már a következő reggelen megkezdődött a dolgos élet. Segítenem kellett Koda asszonynak gondoskodni az epilepsziás férjéről. Mivel egyáltalán nem értettem angolul, egy kicsit nyugtalan lettem. Ám megkönnyebbültem, amikor Koda asszony japánul szólt hozzám. Nap mint nap hallottam, amint angolul beszélnek egymással, így a fülem fokozatosan hozzászokott ehhez a nyelvhez. Tetszett a házban uralkodó kellemes légkör.

Nagy hatással volt rám Maud odaadása, amint a beteg férjét gondozta. Koda úr szerette olvasni a Bibliát. Utóbb megtudtam, hogy a házaspár egy antikváriumból megszerezte A korszakok terve című könyvet japánul, valamint néhány éve már előfizették Az Őrtorony folyóiratot angol nyelven.

Egyik nap kaptam egy Bibliát ajándékba. Boldog voltam, mert életemben most először volt saját Bibliám. Iskolába menet és hazafelé jövet olvastam, de keveset értettem belőle. Mivel japán sintoistaként nőttem fel, Jézus Krisztus nagyon távol állt tőlem. Nem is sejtettem, hogy ez a kezdete annak, ami végül majd odavezet, hogy elfogadom a Biblia igazságát, amely választ ad az élettel és a halállal kapcsolatos kérdéseimre.

 Három szomorú eset

A két év tanulóidő hamarosan véget ért, és el kellett búcsúznom a családtól. Az iskola befejezése után beléptem egy lányokból álló önkéntes alakulatba, ahol matrózegyenruhákat varrtunk. Majd elkezdődtek az amerikai B—29-es bombázókkal végrehajtott légitámadások, és 1945. augusztus 6-án atombombát dobtak le Hirosimára. Néhány nappal később táviratban értesültem arról, hogy édesanya súlyosan megbetegedett. Az első vonattal hazamentem. Amint leszálltam a vonatról, egy rokon várt, aki közölte, hogy édesanya meghalt. Augusztus 11-én hunyt el. Amitől évekig rettegtem, az bekövetkezett. Soha többet nem fog hozzám szólni, rám mosolyogni.

Augusztus 15-én Japán vereséget szenvedett. Így csupán tíz nap leforgása alatt három szomorú eseménnyel kellett szembenéznem. Először az atombomba-robbanás, aztán édesanya halála, majd Japán történelmi veresége. Csak az vigasztalt, hogy az emberek többé nem fognak meghalni ebben a háborúban. Ürességgel a szívemben otthagytam a gyárat, és visszatértem vidéki otthonomba.

Jehova az igazsághoz vonzott

Egy nap váratlanul levelet kaptam Maud Kodától, Okajamából. Azt kérdezte, hogy el tudnék-e menni segíteni neki a háztartási teendők ellátásában, mivel egy angol iskolát szeretne nyitni. Nem tudtam, mitévő legyek, de elfogadtam a meghívását. Néhány évvel később Kóbéba költöztem a Koda házaspárral.

1949 nyarának kezdetén egy magas, barátságos úriember látogatta meg a Koda családot. Donald Haslettnek hívták, és azért utazott Tokióból Kóbéba, hogy ott egy otthont keressen misszionáriusoknak. Ő volt Jehova Tanúi legelső misszionáriusa, aki Japánba jött. Talált egy házat, és 1949 novemberében számos misszionárius érkezett Kóbéba. Egyik nap öten közülük eljöttek meglátogatni a Koda házaspárt. Ketten, Lloyd Barry és Percy Iszlaub, egyenként tíz percig beszélgettek angolul azokkal, akik a házban összegyűltek. Maudot, aki a társaságnak köszönhetően szemmel láthatólag felbuzdult, a misszionáriusok keresztény testvérnőként ismerték. Ez volt az a pont, amikor késztetést éreztem arra, hogy angolul tanuljak.

A buzgó misszionáriusok segítségével kezdtem fokozatosan megérteni a bibliai alapigazságokat. Megtaláltam a választ a gyermekkorom óta foglalkoztató kérdésekre. Igen, a Biblia felkínálja a paradicsomi földön való örök élet reménységét, és tartalmazza azt az ígéretet, hogy „mindazok, akik az emléksírokban vannak”, fel fognak támadni (János 5:28, 29; Jelenések 21:1, 4). Hálás voltam Jehovának, hogy ilyen reménységet tett elérhetővé Fiának, Jézus Krisztusnak a váltságáldozata által.

Örömteli teokratikus tevékenységek

1949. december 30-a és 1950. január 1-je között megtartották Japán első teokratikus kongresszusát a kóbei misszionáriusotthonban. Elmentem Mauddal. A hatalmas házból, amely korábban egy náci tulajdonában volt, remek kilátás nyílt a Beltengerre és az Avadzsi-szigetre. Korlátozott bibliai ismeretem miatt keveset értettem az elhangzottakból. Mégis nagy hatással voltak rám a misszionáriusok, akik fesztelenül elvegyültek a japán emberek között. A kongresszus nyilvános előadásán összesen 101-en voltunk jelen.

Röviddel ezután elhatároztam, hogy részt veszek a szántóföldi szolgálatban. Az, hogy házról házra menjek, bátorságot követelt tőlem, mivel természetemből fakadóan félénk vagyok. Egyik délelőtt Lloyd Barry testvér jelent meg a házunknál, hogy elvigyen a szolgálatba. Közvetlen a Koda testvérnő melletti házzal kezdte. Miközben hallgattam a felkínálását, szinte elbújtam a háta mögött. Második alkalommal két másik misszionáriussal mentem el. Egy idős japán hölgy behívott minket, figyelt, és később egy-egy pohár tejet szolgált fel nekünk. Beleegyezett a házi bibliatanulmányozásba, és végül keresztény lett. Buzdító volt nyomon követni az előrehaladását.

1951 áprilisában Nathan H. Knorr testvér a brooklyni főhivataltól először látogatott el Japánba.  Körülbelül 700 ember jött el a nyilvános előadására, melyet a kandai (Tokió) Kjoricu előadóteremben tartott meg. Ezen a különleges alkalmon az összes jelenlévő együtt örült, amikor közreadták Az Őrtorony folyóirat japán nyelvű kiadását. A következő hónapban Knorr testvér meglátogatta Kóbét, és az ott megtartott különleges összejövetelen Jehovának tett önátadásom jelképeként megkeresztelkedtem.

Körülbelül egy évvel később buzdítást kaptam, hogy lépjek be a teljes idejű szolgálatba, vagyis az úttörőszolgálatba. Abban az időben csak néhány úttörő volt Japánban, és azon tűnődtem, hogyan fogom eltartani magamat. Azon is gondolkodtam, hogy mi lesz így a házassággal kapcsolatos lehetőségeimmel. De felismertem, hogy az életben Jehova szolgálatának a legelső helyen kell állnia, így 1952-ben csatlakoztam az úttörők soraihoz. Boldog voltam, mert az úttörőszolgálat mellett Koda testvérnőnél dolgozhattam részidőben.

Az idő tájt a bátyám, akiről azt hittem, hogy megölték a háborúban, hazatért Tajvanról a családjával. A családom soha nem mutatott érdeklődést a keresztényiség iránt, de az úttörőkre jellemző buzgalommal elkezdtem nekik küldeni a folyóiratainkat és a füzeteinket. Később a bátyám a munkája miatt a családjával Kóbéba költözött. „Elolvastad a folyóiratokat?” — kérdeztem a sógornőmet. Meglepetésemre így válaszolt: „Érdekes folyóiratok.” Az egyik misszionárius bibliatanulmányozást kezdett vele, és a húgom, aki velük lakott, szintén bekapcsolódott. Idővel mind a ketten keresztények lettek.

Nagy hatással volt rám a nemzetközi testvériség

Nem sokkal később nagyon meglepődtem, amikor meghívást kaptam az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 22. osztályába. Fukasze Cutomu testvérrel mi voltunk az elsők, akiket Japánból meghívtak az iskolára. 1953-ban, mielőtt az iskola elkezdődött, jelen lehettünk a New York-i Yankee Stadionban megrendezett, Új világ társadalma jeligéjű kongresszuson. Nagyon nagy hatással volt rám Jehova népének nemzetközi testvérisége.

A kongresszus ötödik napján a főleg misszionáriusokból álló japán küldöttek kimonót viseltek. Mivel a kimonóm, amelyet előzőleg hajóval elküldtem, nem érkezett meg időben, Knorr testvérnőtől kértem egyet kölcsön. Az ülésszak alatt eleredt az eső, és azon aggódtam, hogy a kimonó megázhat. Éppen akkor valaki hátulról óvatosan egy esőkabátot terített rám. „Tudod, hogy ki ő?” — kérdezte tőlem a mellettem álló testvérnő. Később megtudtam, hogy ő volt Frederick W. Franz testvér, a Vezető Testület tagja. Mennyire éreztem Jehova szervezetének a melegségét!

A Gileád 22. osztálya a 37 országból érkező 120 tanulóval valóban nemzetközi volt. Bár voltak bizonyos nyelvi akadályok, teljes mértékben élveztük a nemzetközi testvériséget. 1954 februárjában, egy havazós napon megkaptam a diplomámat és a Japánba szóló megbízatásomat. Egy svéd testvérnő, Inger Brandt lett a társam Nagojában, aki szintén abba az osztályba járt, amelyikbe én. Ott csatlakoztunk a misszionáriusok csoportjához, akiket a háború miatt evakuáltak Koreából. Nagyon értékes  volt az a néhány év, amelyet a misszionáriusi szolgálatban tölthettem.

Boldog szolgálat házaspárként

1957 szeptemberében meghívtak, hogy szolgáljak a tokiói Bételben. Egy kétszintes faház adott otthont a Japán fiókhivatalnak, melynek csupán négy tagja volt, beleértve Barry testvért, a fiókhivatal-felvigyázót. A család többi tagja misszionárius volt. A megbízatásom magában foglalta a fordítást, az átolvasást, valamint emellett takarítottam, dolgoztam a mosodában, főztem és így tovább.

A munka Japánban egyre jobban kiterjedt, így több testvért behívtak a Bételbe. Egyikőjük abban a gyülekezetben lett felvigyázó, amelyikbe én is jártam. 1966-ban ez a testvér, Kosino Dzsundzsi és én összeházasodtunk. Az esküvő után Dzsundzsit körzetmunkával bízták meg. A gyülekezetek meglátogatása közben öröm volt megismerni olyan sok testvért és testvérnőt. Mivel megbíztak bizonyos fordítói munkával, ezt mindig ott végeztem el, ahol a hét folyamán laktunk. Utazáskor a bőröndünk és más táskák mellett a nehéz szótárakat is cipelnünk kellett.

Nagyon élveztük a több mint négy évig tartó körzetmunkát. Láttuk, ahogy a szervezet folyamatosan növekszik. A fiókhivatal Numadzuba költözött, évekkel később pedig Ebinába, ahol a jelenlegi fiókhivatali létesítmények vannak. Dzsundzsi és én hosszú ideje élvezzük a Bétel-szolgálatot. Jelenleg egy körülbelül 600 fős családdal dolgozunk. 2002 májusában a Bételben lévő barátok kedvesen megünnepelték, hogy ötven éve vagyok a teljes idejű szolgálatban.

Boldog vagyok, amint látom a növekedést

Amikor 1950-ben elkezdtem szolgálni Jehovát, Japánban csupán egy maroknyi hírnök volt. Most több mint 210 000 Királyság-hírnök tevékenykedik. Valóban, Jehova juhszerű személyek ezreit vonzotta magához, köztük engem is.

A négy misszionáriustestvér és a misszionárius-testvérnő, aki 1949-ben Koda testvérnő otthonában meglátogatott bennünket, valamint maga Maud Koda testvérnő is mind hűségben fejezte be életútját. Nem volt ez másként a bátyámmal sem, aki kisegítőszolga volt, és a feleségével, aki 15 évig élvezte az úttörőszolgálatot. Mi a jövőre vonatkozó kilátása a szüleimnek, akiknek a halálától annyira féltem gyermekkoromban? A Biblia ígérete a feltámadásról reményt és vigaszt nyújt nekem (Cselekedetek 24:15).

Ha visszatekintek, úgy érzem, hogy 1941-ben a találkozásom Mauddal fordulópont volt az életemben. Ha akkor nem ismerkedem össze vele, és nem fogadom el a meghívását, hogy a háború után dolgozzak megint nála, akkor valószínűleg letelepedtem volna a távoli faluban lévő farmunkon, és nem kerültem volna kapcsolatba a misszionáriusokkal azokban a korai időkben. Mennyire hálás vagyok Jehovának, hogy Maud és a korai misszionáriusok által az igazsághoz vonzott engem!

[Kép a 25. oldalon]

Maud Kodával és a férjével. Én elöl vagyok a bal oldalon

[Kép a 27. oldalon]

A Japánból érkezett misszionáriusokkal a Yankee Stadionban 1953-ban. Én a bal szélen vagyok

[Képek a 28. oldalon]

A Bételben a férjemmel, Dzsundzsival