Élettörténet

Jehova ifjúságom óta tanít

RICHARD ABRAHAMSON ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Ó, Isten, ifjúságom óta te tanítasz engem, most is hirdetem csodálatos tetteidet.” Hadd mondjam el, miért jelentenek nekem sokat ezek a szavak, melyek a Zsoltárok 71:17-ben vannak leírva.

AZ ÉDESANYÁM, Fannie Abrahamson 1924-ben került kapcsolatba a Bibliakutatókkal, ahogy akkoriban Jehova Tanúit hívták. Én csupán egyéves voltam ekkor. Anya, amint megtanult valamit a Biblia igazságaiból, azonnal elmondta a szomszédainak, és engem is tanított a bátyámmal és a nővéremmel együtt. Még olvasni sem tudtam, de ő már segített kívülről megtanulnom sok bibliaverset Isten Királyságának az áldásairól.

Az 1920-as évek végén Bibliakutató csoportunk néhány asszonyból és gyermekből állt La Grande-ban, Oregon államban, ahol születtem és nevelkedtem. El voltunk szigetelve, de évente egyszer vagy kétszer pilgrimeknek nevezett utazószolgák jöttek el hozzánk. Buzdító előadásokat tartottak, együtt munkálkodtak velünk házról házra, és szeretettel törődtek a gyermekekkel. Ezek között a kedves testvérek között volt Shield Toutjian, Gene Orrell és John Booth is.

A csoportunkból senki sem tudott elmenni az 1931-es Ohio állambeli, columbusi kongresszusra, ahol a Bibliakutatók felvették a Jehova Tanúi nevet. De azok a gyülekezetek és elszigetelt csoportok, amelyek nem képviseltették magukat a kongresszuson, augusztusban összejöttek, hogy elfogadják az új név felvételével kapcsolatos határozatot. Kis La Grande-i csoportunk is így tett. Később, 1933-ban A válság című füzet terjesztésére szervezett kampány idején megtanultam egy Biblián alapuló  bevezetőt, és először tanúskodtam egyedül házról házra.

Az 1930-as években egyre nőtt az ellenállás a munkánkkal szemben. Ennek ellensúlyozására a gyülekezetek kis kongresszusokat tartottak, és évente egyszer vagy kétszer úgynevezett csoportos kampányokban vettek részt. Ezeken a kongresszusokon a prédikálási módszerekre tanítottak minket, és arra, hogy miként viselkedjünk tisztelettudóan a rendőrséggel, ha közbelép. Mivel a Tanúkat gyakran rendőrbírók vagy bíróságok elé vitték, többször is átismételtük azt az anyagot, melyet a „Tárgyalási ügyrend” című szabályzat tartalmazott. Ez felkészített minket arra, hogy szembe tudjunk nézni az ellenállással.

Előrehaladok a bibliai igazság szerint

Egyre jobban megértettem és értékeltem a bibliai igazságokat és azt a Biblián alapuló reménységet, hogy örökké élhetek a földön Isten égi Királyságának uralma alatt. Akkoriban nemigen hangsúlyozták, hogy azok is keresztelkedjenek meg, akik nem azt a reményt táplálták magukban, hogy együtt uralkodnak majd az égben Krisztussal (Jelenések 5:10; 14:1, 3). De nekem azt mondták, hogy ha elhatároztam a szívemben, hogy Jehova akaratát fogom tenni, jó lenne, ha megkeresztelkednék. 1933 augusztusában így is tettem.

Amikor tizenkét éves voltam, a tanárnőm — aki úgy látta, hogy jól megy nekem a nyilvánosság előtti beszéd — arra buzdította anyukámat, hogy járasson különórára. Anya úgy gondolta, hogy ez arra is hasznos lehet, hogy jobban tudjam szolgálni Jehovát. Így hát különórákra járatott, és azzal fizetett a beszédtanárnőnek, hogy egy évig mosott neki. A szolgálatban jó hasznát vettem ennek a képzésnek. Tizennégy éves koromban reumás láz sújtott, ami miatt több mint egy évig nem tudtam iskolába járni.

1939-ben egy teljes idejű szolga érkezett hozzánk, akit Warren Henschelnek * hívtak. Szellemi értelemben olyan volt ő nekem, mintha a bátyám lett volna, és hosszú napokra elvitt magával a szántóföldi szolgálatba. Segített, hogy elkezdhessem a szünideiúttörő-szolgálatot, amely az ideiglenes teljes idejű szolgálat egyik ága volt. Azon a nyáron gyülekezetté szerveződtünk. Warrent nevezték ki csoportszolgának, engem pedig az Őrtorony-tanulmányozás vezetőjének. Miután Warren elment, hogy a Bételben, Jehova Tanúi New York-i, brooklyni főhivatalában szolgáljon, én lettem a csoportszolga.

Elkezdem a teljes idejű szolgálatot

A csoportszolgai teendőkkel járó nagyobb felelősség megerősítette bennem a vágyat, hogy elkezdjem a teljes idejű szolgálatot. A harmadik középiskolai évem után, tizenhét évesen bele is vágtam. Apa más vallású volt, mint mi, de szépen gondoskodott a családról, és magasztos elvek szerint élt. Szerette volna, ha egyetemi előkészítőre megyek, de azt is megmondta, hogy ameddig nem neki kell szállásról és élelemről gondoskodnia számomra, addig azt teszek, amit akarok. Így hát 1940. szeptember 1-jén elkezdtem az úttörőszolgálatot.

 Amikor elmentem otthonról, anya felolvastatta velem a Példabeszédek 3:5, 6-ot, mely így szól: „Bízzál Jehovában teljes szívedből, és a magad értelmére ne támaszkodj. Minden utadban vedd figyelembe őt, és akkor ő fogja egyengetni ösvényeidet.” Életem folyamán csakugyan nagyon sokat segített az, hogy mindig Jehovára támaszkodtam.

Rövid idő múlva már együtt szolgáltam Joe és Margaret Harttal Washington állam középső részén. A területünkön marha- és juhtenyésztő farmok, indián rezervátumok, kisvárosok és falvak váltakoztak. 1941 tavaszán kineveztek a wenatchee-i gyülekezet csoportszolgájának.

Az egyik kongresszusunkon, melyet Walla Wallában tartottunk, én voltam a rendező, és üdvözöltem a terembe érkezőket. Észrevettem, hogy egy fiatal testvér hiába próbálkozik, nem sikerül beüzemelnie a hangosítóberendezést. Javasoltam neki, hogy cseréljünk feladatot. Amikor Albert Hoffman, a körzeti szolga visszaérve meglátta, hogy elhagytam a helyemet, barátságosan mosolyogva elmagyarázta, hogy miért hasznos megmaradni a feladatunknál, amíg nem kapunk más utasítást. Azóta is emlékszem a tanácsára.

Jehova Tanúi 1941 augusztusára nagyszabású kongresszust terveztek Saint Louisban, Missouri államban. A Hart házaspár befedte a kisteherautója hátsó részét, és padokat tett bele. Ezzel a járművel tettük meg kilencen úttörők a 2400 kilométeres utat Saint Louisba. Oda is, vissza is csaknem egy hetet utaztunk. A rendőrség becslése szerint a kongresszuson 115 000 volt a résztvevők csúcslétszáma. Ennél valószínűleg kevesebben voltunk, de biztos, hogy 65 000-nél, az Egyesült Államokban élő Tanúk számánál többen jöttünk össze. A kongresszus szellemileg feltöltött bennünket.

Bétel-szolgálat Brooklynban

Wenatchee-be visszatérve kaptam egy levelet, melyben arra kértek, hogy szolgáljak a brooklyni Bételben. Megérkezésem napján, 1941. október 27-én Nathan H. Knorr irodájába kísértek, aki akkor a nyomda felvigyázója volt. Knorr testvér kedvesen elmagyarázta a Bétel-elrendezést, és hangsúlyozta, hogy az ember csak úgy lehet sikeres a Bételben, ha közel marad Jehovához. Ezután a szállítási osztályra kerültem, ahol az elküldendő irodalom dobozait kötöztem össze.

Joseph Rutherford, aki Jehova Tanúi világméretű munkáját irányította, 1942. január 8-án elhunyt. Öt nappal később a Társulat igazgatói Knorr testvért választották meg utódjául. Amikor W. E. Van Amburgh, aki már régóta szolgált titkárként és pénztárosként, bejelentette a választás eredményét a Bétel-családnak, ezt mondta: „Emlékszem arra, amikor C. T. Russell meghalt [1916-ban], és J. F. Rutherford foglalta el a helyét. Az Úr folytatta munkája vezetését és felvirágoztatását. Most teljes mértékben arra számítok, hogy a munka Nathan H. Knorr elnökkel tovább halad, mivel ez az Úr munkája, nem emberé.”

 1942 februárjában bejelentették, hogy elindul a teokratikus szolgálat haladó tanfolyama. Ennek az volt a célja, hogy segítsen a Bétel-család tagjainak fejlődni abban, hogy kutatást végezzenek bibliai témákkal kapcsolatban, rendszerezzék az anyagot, és hatásosan elő tudják adni. Mivel korábban már kaptam képzést a nyilvános szónoklásra, gyorsan haladtam előre ezen a tanfolyamon.

Hamarosan a szolgálati osztályra neveztek ki, amely a Tanúknak az Egyesült Államok területén végzett szolgálatára felügyel. Még abban az évben az a döntés született, hogy újraindítanak egy programot azoknak a szolgáknak, akik meglátogatják a Tanúk gyülekezeteit. Ezeket az utazószolgákat akkor testvérek szolgáinak, később pedig körzetfelvigyázóknak hívták. A Bételben szerveztek egy tanfolyamot 1942 nyarán, hogy erre a szolgálatra képezzenek ki testvéreket, és nekem is kiváltságomban állt részt venni rajta. Nagyon megmaradt bennem az a gondolat, amelyet az egyik oktató, Knorr testvér hangsúlyozott: „Ne akarjatok embereknek tetszeni, mert a végén senkinek sem fogtok tetszeni. Járjatok Jehova kedvében, és akkor mindenkinek a kedvére lesztek, aki szereti Jehovát.”

Maga az utazómunka 1942 októberében kezdődött. Voltunk néhányan a Bételből, akik bizonyos hétvégéken részt vettünk benne. New York 400 kilométeres körzetében látogattunk meg különböző gyülekezeteket. Átnéztük az adott gyülekezet prédikálómunkájáról és az összejövetelek látogatottságáról szóló feljegyzéseket, összejöttünk azokkal, akik gyülekezeti felelősségeket viseltek, tartottunk egy vagy két előadást, és együtt prédikáltunk a helyi Tanúkkal.

1944-ben a szolgálati osztályról többünket elküldtek hat hónapra az utazómunkába. Delaware-ben, Marylandben, Pennsylvaniában és Virginiában szolgáltam. Később néhány hónapig connecticuti, massachusettsi és Rhode Island-i gyülekezeteket látogattam meg. Miután visszatértem a Bételbe, a munkaidőm egy részében Knorr testvérrel és a titkárával, Milton Henschellel dolgoztam egy irodában, ahol megismerkedtem az egész világot átfogó munkánkkal. Részidőben a pénztárnál is dolgoztam W. E. Van Amburgh-nak és a helyettesének, Grant Suiternek a felvigyázása alatt. Majd 1946-ban számos iroda felvigyázójává neveztek ki a Bételben.

Nagy változások

Mialatt kiszolgáltam a gyülekezeteket, 1945-ben a Rhode Island állambeli Providence-ben megismerkedtem Julia Charnauskasszal. 1947 derekán azt fontolgattuk, hogy összeházasodunk. Nagyon szerettem a Bétel-szolgálatot, de abban az időben nem volt lehetőség arra, hogy ha valaki megnősül, a felesége is bejöjjön a Bételbe dolgozni. Így hát 1948 januárjában elmentem a Bételből, és feleségül vettem Juliát (Julie-t). Egy providence-i áruházban sikerült rész idejű munkát találnom, és elkezdtük együtt az úttörőszolgálatot.

1949 szeptemberében megkértek, hogy végezzek körzetmunkát Wisconsin állam északnyugati részén. A feleségemnek és nekem óriási változás volt, hogy most leginkább kisvárosokban és vidéki területeken kellett prédikálnunk, ahol rengeteg tehenészet volt. A tél mindig hosszú és hideg volt, hetekig mínusz 20 Celsius-fok alá süllyedt a hőmérő higanyszála, és rengeteg hó hullott. Nem volt autónk, de valaki mindig elvitt minket a következő gyülekezethez.

Nem sokkal azután, hogy elkezdtük az utazómunkát, körzetkongresszust tartottunk. Emlékszem, milyen lázban égtem, miközben ellenőriztem, hogy minden rendben megy-e, és ezzel felbosszantottam némelyeket. A kerületfelvigyázó, Nicholas Kovalak kedvesen elmagyarázta, hogy a helyi testvérek megszokták, hogy a maguk módján intézik a dolgokat, és szükségtelen arra törekednem, hogy minden szálat kézben tartsak. Ez a tanács számos feladat elvégzésénél hasznosnak bizonyult.

1950-ben azt a megbízást kaptam, hogy irányítsam azoknak a küldötteknek a szállásügyintézését,  akik a New York-i Yankee Stadionban tartott számos nagy kongresszusunk közül az elsőre érkeztek. A kongresszus végig nagyon izgalmas volt. Hatvanhét országból érkeztek küldöttek, és a jelenlevők csúcslétszáma elérte a 123 707-et! Utána Julie-val visszatértünk az utazószolgálatba. Jól éreztük magunkat a körzetmunkában, de szerettük volna kifejezni, hogy a teljes idejű szolgálat bármely ágában szívesen részt veszünk. Ezért minden évben jelentkeztünk Bétel-szolgálatra is, és misszionáriusi munkára is. Nagy örömünkre 1952-ben meghívtak az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 20. osztályába, ahol képzést kaptunk a misszionáriusi szolgálatra.

Külföldi szolgálat

Miután 1953-ban elvégeztük a Gileádot, Nagy-Britanniába neveztek ki minket. Anglia déli részén szolgáltam kerületfelvigyázóként. Nagyon élveztük ezt a munkát, ám kevesebb mint egy év múlva meglepődve értesültünk arról, hogy az új megbízatási helyünk Dánia lesz. Az ottani fiókhivatalban szükség volt felvigyázóra. Engem küldtek, hogy segítsek, mivel a közelben szolgáltam, és Brooklynban már kaptam képzést ilyen munkára. Komppal mentünk Hollandiáig, onnan pedig vonattal utaztunk Dániába. 1954. augusztus 9-én érkeztünk meg Koppenhágába.

Egyebek között az okozott gondot, hogy néhány felelős testvér nem akarta elfogadni a brooklyni főhivataltól jövő irányítást. Ezenkívül a négy személy közül, akik dán nyelvre fordították a kiadványainkat, három elhagyta a Bételt, és végül megszakította a kapcsolatát Jehova Tanúival. Jehova azonban meghallgatta az imáinkat. Két úttörő, Jørgen és Anna Larsen,  akik részidőben már fordítottak valamennyit, vállalták, hogy teljes időben végezzék ezt a munkát. Így egyetlen szám sem maradt ki a folyóiratainkból, mindegyik le lett fordítva dán nyelvre. Larsenék még mindig a dániai Bételben szolgálnak, Jørgen a fiókbizottság koordinátora.

Azokban az években igazi buzdítást jelentettek Knorr testvér rendszeres látogatásai. Időt szakított arra, hogy mindenkivel leüljön beszélgetni, és olyan tapasztalatokat osszon meg velünk, amelyekből megtanulhattuk, hogyan oldjunk meg bizonyos nehézségeket. Az egyik látogatásakor, 1955-ben az a döntés született, hogy új fiókhivatalt építünk, amelyben nyomda is lesz, hogy tudjunk folyóiratokat nyomtatni Dániának. Koppenhága egyik északi külvárosában kaptunk telket, és 1957 nyarán költöztünk át az új épületbe. Akkortájt érkezett Dániába Harry Johnson és a felesége, Karin, miután elvégezték a Gileád 26. osztályát. Harry segített beüzemelni és működtetni a nyomdát.

Egyre ügyesebben szerveztünk nagy kongresszusokat Dániában, és jó hasznát vettem azoknak a tapasztalatoknak, melyekre az Egyesült Államokban tettem szert, amikor kongresszusi munkában vettem részt. 1961-ben Koppenhágában nagyszabású nemzetközi kongresszust tartottunk, amelyre több mint 30 országból érkeztek küldöttek. 33 513 fő volt a csúcslétszám. 1969-ben a legnagyobb kongresszusnak adtunk otthont, melyet valaha Skandináviában rendeztek, ugyanis a résztvevők csúcslétszáma 42 073 fő volt!

1963-ban meghívást kaptam a Gileád Iskola 38. osztályába. Ez egy tíz hónapos, speciális tanfolyam volt a fiókhivatalokban dolgozók képzésére. Jó volt újra együtt lenni a brooklyni Bétel-családdal, és hasznot meríteni azoknak a tapasztalatából, akik sok-sok éve dolgoztak a főhivatalban.

A tanfolyam végeztével visszatértem Dániába, hogy ellássam az ottani felelősségeimet. Továbbá kiváltságom volt zónafelvigyázóként szolgálni, ami azt jelentette, hogy nyugat- és észak-európai fiókhivatalokat látogattam meg, buzdítottam az ott dolgozókat, és segítettem nekik a kötelezettségeik teljesítésében. Később Nyugat-Afrikában és a Karib-szigeteken végeztem ugyanezt a munkát.

Az 1970-es évek vége felé a dániai testvérek olyan helyet kerestek, ahol nagyobb létesítményt építhetnénk, hogy kiterjeszthessük a fordítói munkát, és fokozni tudjuk a nyomtatást. Találtak egy szép telket Koppenhágától mintegy 60 kilométerre nyugatra. Én is részt vettem az új épület tervezésében, és Julie-val együtt már alig vártuk, hogy szép új otthonunkban együtt élhessünk a Bétel-családdal. De másképpen alakultak a dolgok.

Újra Brooklynban

1980 novemberében arra kértek minket, hogy szolgáljunk a brooklyni Bételben. 1981. január elején érkeztünk meg. Az ötvenes éveink végén jártunk, és mivel az életünknek csaknem a felét Dániában töltöttük drága testvéreinkkel szolgálva, nem volt könnyű visszatérnünk az Egyesült Államokba. De nem azon töprengtünk, hogy hol szeretnénk lenni, hanem igyekeztünk az adott megbízatásunkra összpontosítani, bármilyen nehézséggel járt is az.

Megérkeztünk hát Brooklynba, és berendezkedtünk. Julie a könyvelésre került, hasonló volt a munkája ahhoz, amit Dániában végzett. Engem az írói osztályra neveztek ki, hogy segítsek  a munka ütemezésében. Az 1980-as évek elején változtak a módszerek Brooklynban, mivel az írógépekről és a forró ólmos betűszedésről áttértünk a számítógépekre és az ofszetnyomásra. Egyáltalán nem értettem a számítógépekhez, de volt némi tapasztalatom a szervezésben és a másokkal való együttműködésben.

Nem sokkal később erősítésre volt szükség a művészeti osztály munkájának szervezésénél, mivel újabban négyszínnyomást, valamint színes rajzokat és fényképeket alkalmaztunk. A művészetben ugyan nem voltam jártas, de a szervezésben tudtam segíteni. Kilenc évig az volt a kiváltságom, hogy ennek az osztálynak a felvigyázója lehettem.

1992-ben kineveztek a Vezető Testület Kiadói Bizottságába, és átkerültem a pénztárhoz. Itt azóta Jehova Tanúi pénzügyeivel foglalkozom.

Fiatalkorom óta szolgálok

Jehova egészen fiatalkoromtól kezdve tanít, és a 70 éve odaadóan végzett szolgálatom alatt is türelmesen ezt tette Szava, a Biblia által, valamint csodálatos szervezetében levő segítőkész testvérek által. Több mint 63 évet töltöttem boldogan a teljes idejű szolgálatban, ebből 55-nél is többet lojális feleségemmel, Julie-val együtt. Őszintén mondhatom, hogy Jehova gazdagon megáldott.

Amikor 1940-ben elmentem otthonról, és elkezdtem az úttörőszolgálatot, az apám kigúnyolt a döntésem miatt, és ezt mondta: „Fiam, ha emiatt elmész itthonról, ne hidd, hogy majd visszajöhetsz hozzám, ha nem tudsz megállni a magad lábán.” Az évek teltek-múltak, de soha nem szorultam a segítségére. Jehova bőkezűen gondoskodott mindenről, amire szükségem volt, gyakran készséges keresztény hittársaimat használva fel. Később az apám eljutott odáig, hogy már tisztelte a munkánkat, sőt valamelyest a bibliai igazság elsajátításában is előrehaladt, mielőtt 1972-ben elhunyt. Anya, aki az égi élet reménységét táplálta, hűségesen szolgálta Jehovát egészen az 1985-ben, 102 éves korában bekövetkezett haláláig.

Jóllehet adódnak gondok a teljes idejű szolgálatban, Julie és én soha nem gondoltunk arra, hogy elhagyjuk a megbízatásunkat. Jehova mindig megerősített minket ebben az elhatározásunkban. Amikor a szüleim az idős koruk miatt segítségre szorultak, a nővérem, Victoria Marlin kedvesen felajánlotta, hogy gondjukat viseli. Nagyon hálásak vagyunk a szerető támogatásáért, mert ennek köszönhetjük, hogy megmaradhattunk a teljes idejű szolgálatban.

Julie valamennyi megbízatásunkban lojális támogatóm volt, és ezt úgy tekintette, mint ami hozzátartozik az önátadásához. Noha most 80 éves vagyok, és már nem szolgál olyan jól az egészségem, úgy érzem, hogy Jehova gazdagon megáld. Nagyon buzdítónak találom a zsoltáríró szavait, aki elmondta, hogy ifjúsága óta Isten tanítja, majd így esedezett: ’Öregségemig se hagyj el, ó, Isten, míg csak hirdethetem a te hatalmadat az eljövendőknek’ (Zsoltárok 71:17, 18).

[Lábjegyzet]

[Kép a 20. oldalon]

Anyával 1940-ben, amikor elkezdtem az úttörőszolgálatot

[Kép a 21. oldalon]

Joe és Margaret Hart oldalán, akikkel együtt voltam úttörő

[Kép a 23. oldalon]

Az esküvőnk napján 1948 januárjában

[Kép a 23. oldalon]

Gileádos osztálytársainkkal 1953-ban. Balról jobbra: Don és Virginia Ward, Geertruida Stegenga, Julie és én

[Kép a 23. oldalon]

Frederick W. Franz és Nathan H. Knorr mellett Koppenhágában 1961-ben

[Kép a 25. oldalon]

Julie és én ma